A horgászatnak már eddig is sok, remek barátot köszönhetek, sikerült megismerkednem általa olyan emberekkel, akikkel talán soha sem futok össze. Korábban többnyire én is magányos farkasként jártam a vizeket, de manapság már ritkán indulok egyedül a halak ellen. A horgásztárs, barát színesebbé teszi a pecát. Lehet ugratni, segíteni egymást, a közösen elkövetett haltalan kalandok is idővel szép emlékké szelídülhetnek. A horgászat nem feltétlen magányos dolog. Mikor tud elmélkedni erről egy magamfajta pecás? Természetesen horgászat közben!
Ahogy a házasságok az égben, úgy a horgászbarátságok a vízparton köttetnek. Ez a megállapítás tartalmaz ugyan igazságot, de egy csöppnyi kiegészítést azért tegyünk hozzá. A legtöbb horgászcimborát itt, a portálon szereztem, és ezzel -úgy érzem -, nem vagyok egyedül. Először csupán a hozzászólásaink alapján figyelnek fel ránk. Ezekből kiderül, ki hol lakik, melyik a kedvenc módszere, merre jár leggyakrabban horgászni. Elindul a kérdezz-felelek játék. A lakóhely vagy horgászhely szerinti közelség döntőbb, mint az, ki mennyi idős, mekkora tapasztalata van az adott módszerben. Tanulni mindenkitől lehet. Én mind a mai napig sokat tanulok a tőlem tapasztaltabb, vagy tapasztalatlanabb horgászoktól. A tapasztaltabbtól olyan „finomságokat” tanulok el, amelyekre csak évek múltán jönnék rá, míg a tapasztalatlanabb olyan hibákra hívhatja fel a figyelmemet, amit nem szabad elkövetnem.
A horgászbarátok önzetlenül segítenek egymáson. Nincs enyém, csak mienk. Nem én fogtam, hanem mi fogtuk. Nem ráérek, ráérünk. Természetesen sok-sok közös horgászattal a hátunk mögött alakulnak át ezek a fogalmak, és sok esetben a horgászaton túlmutató barátsággá is alakulhat a dolog.
A horgászat érdekes módon sokszor nem csak egyéneket, hanem egész családokat is összehozhat. Ekkor könnyebb dolga lehet a férfiaknak, hiszen amíg ők közös hóbortjuknak hódolnak, a felségek, gyerekek is elfoglalják magukat. Ez a legjobb alibi.
Két horgász között a legrövidebb út még a horgászbolton keresztül vezethet. A boltos (aki maga is cimborává válik az idők során) mint kerítő is ténykedik. Tudja mindig, ki, mire, mivel, hol. Egy nap nekem is megcsörrent a telefonom. A vonal túlsó végén névrokonom üdvözölt és megkért, hogy egy kedves vásárlóját nem kísérném-e el egy bolognaizásra. Az ismeretlen „kolléga” egy bolognai botot szándékozott venni, de eleddig nem sokat foglalkozott a módszerrel. Csabi tudta, hogy szeretek ezzel a módszerrel horgászni, így összehozott nekünk egy közös horgászatot. Egy szombati napra tűztük ki a találkozás időpontját. Előző délután benéztem a boltba, és pont összefutottam a másnapi „vendéggel”. Kiderült, hogy ismerjük egymást. Egy főiskolára jártunk, csak más-más szakra. Gábort nehéz volt nem észrevenni, mert még tőlem is magasabb volt. (Azóta sem ment össze, így legalább nem fog bennünket senki inzultálni a vízparton.) Az, hogy mindketten pecázunk, nem derült ki a főiskolás évek alatt. A boltban éppen azon győzködte magát, hogy nem kell neki az a drágaságos ékszernek is beillő bolognai bot, egyedül azt nem értettem, hogy ha nem kell neki, miért alkudozik rá. A kiszemelt bot hosszú győzködés után, (ami kb. 5 percig tartott) a csomagtartóba került, mondván, holnap kipróbálja, és ha nem tetszik, visszahozza. Ismerve a botot, már tudtam, hogy itt maximum a pénz fog visszajönni, a bot nem. Megbeszéltük a másnapi indulást, bevásároltunk még egypár úszót, horgot és egyéb rettentő fontos mütyürkét, majd mentünk a dolgunk után.
Másnap a megbeszéltekhez híven, a tervezett időben a tímári parton szerelgettünk. A part teljesen kihalt volt, még az ismerős csorda is máshol kérődzött. Gábor kíváncsian húzta szét a friss szerzeményt. Megállapította, hogy nehéz, és nem lehet vele agyonütni egy tehenet. Az első megállapítás sántított, mert a bot olyan karcsú volt 7 méteres létére, hogy ha egy hétig kellene tartani, akkor sem lenne fárasztó. Ebből kifolyólag a megállapítás második fele igaz. Egy tehenet valóban nem lehet vele agyonütni. (Mikor Csabit felhívtuk a boltban, hogy beszámoljunk a bot hiányosságairól, nevetve csak annyit mondott: - Hülyék! :-))
Kiderült, hogy Gábor azért nem kezdő horgász. Csónakkal járja a folyót süllőre, harcsára pályázva, de nem vet meg egyetlen kifogható halat sem, ami a Tiszában fellelhető. A parti úszózás kifejezetten felüdülés lehet néha, a sok imbolygás után. A botokat gyorsan harcra kész állapotba hoztuk, és némi etetést követően elkezdtük az első úsztatásokat is. A víz közel 5 méteres volt, így még én is kényelmesen tudtam horgászni a 6-os bolognaival. Kezdetben kisebb karikák, dévérek vették fel a csalit, de egy véletlen kisodródott szereléken termetesebb dévér is bejelentkezett. Úgy tűnt, az etetőanyagot a sodrás a kövezés lábához szorította és vele együtt törvényszerűen oda mentek a halak is.
Jó időben, jó társaságban gyorsan repült az idő. A halak zömét természetesen nem én, hanem Gábor fogta. Sok éves hagyomány folytatódott most is. Többször előfordult velem, hogy beoltási szándékkal kicsaltam egy-egy barátomat horgászni. Én szereltem össze a botokat, én mutattam meg, mit is kell csinálni, majd néztem, hogy a „kezdő” barátom sorra szedi a halakat. Az első alkalommal a kezdők szerencséjének tudtam be a dolgot, de a sokadik esetben már nem tudtam erre fogni. Beletörődtem, elvégre úgysem az a fontos, hogy én fogjak, hanem az, hogy a beoltani kívánt „alany” megfertőződjön a horgászat járványával. Gáborral persze más volt a helyzet, hiszen messze nem volt nevezhető kezdőnek, ellenben, ha belegondolok, bolós horgászként akkor debütált.
Megnyugtató, hogy csupán a megszokott séma ismétlődött velem. Ha a halak most nem is fogadtak kegyeikbe, legalább élvezhettem az ajándékul kapott gyönyörű őszi délutánt. Eszembe jutott egy régi cimborám, aki tavasszal egyszerűen csak kifeküdt a Tisza töltésére, és nézte a levegőben cikázó fecskéket. Órákat képes volt így eltölteni. Akkor nem értettem mi ebben a jó neki, ma már tudom. Hiába, későn érő típus vagyok.
Míg Gábor a halakat szedegette rendületlenül, én a fényképezőgéppel igyekeztem megfogni a pillanatot.
Mióta ajándékként megkaptam, az ügyes kis eszköz minden horgászatomra elkísér. Időről időre újra átélhetem az általa rögzítetteket, sokszor színesebben, mint ahogy azt az adott pillanatban tehettem. Nem is tudom mi a jobb. Ha folyamatosan jön a hal, és semmire sincs idő, vagy ha a halak hagynak időt a rácsodálkozásra. Talán a kettő között van az arany középút?
Gábor még mindig el volt foglalva a halakkal. Ideje nekem is komolyabban venni a feladatot! Újabb sorozat etetőanyag gombócot vetettem a vízbe. A halak is úgy gondolták, kimerengtem magam, mert ettől kezdve nekem sem hagytak sok időt az elmélázásra. Egyre többször tüntették el a bukdácsoló úszót. A horgászat végére pont annyi halat sikerült fogni, amennyi elég volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Remek kis nap volt. Halakkal, régi és új barátokkal, aranyos őszi délutánnal keretezve. Kell ennél több?
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Polyák Csaba, Bajzáth József
