Október elején útra kelt kis csapatunk, hogy újabb megpróbáltatáson vegyen részt. Időben kellett indulnunk, hogy reggel hétre Budapesten lehessünk, a Délpesti Horgászegyesület taván, a PRO FISH Kupán. Előzetes információkból tudtuk, hogy az előző héten telepítettek a tóba száz mázsa pontyot. Ennek megfelelően állítottuk össze a felszereléseinket is.
Mikor megérkeztünk a verseny színhelyére, egész szép idő mutatkozott. Ekkor még mindenki bizakodott. Hamarosan azonban hatalmas szél kerekedett. Még el sem kezdődött a verseny, s már az eső is szakadt. Csalódottan tapasztaltuk, hogy a bejelentkezett közel ötven versenyzőből, csak tizenöten érkeztek meg. Igaz, így mindenkinek nőttek az esélyei, de mégiscsak jobb lett volna, ha többen vagyunk. Elkezdődött a verseny.
Majdnem mindenki matchbottal kezdett. Az első pár bedobási kísérlet után az előzőleg felszerelt és besúlyozott nyolc-tíz grammos úszót le kellett cserélni. Az első negyedórát, így mindenki szereléssel töltötte. Előkerültek a tizennégy, esetenként tizenhat-tizennyolc grammos úszók. A jelzőólom nagyságát is növelni kellett, hiszen itt-ott a víz mélysége a 7-8 méteres határt súrolta. Gyakran kellett a szereléket dobni, mert az erős, viharos szembeszél az úszót állandóan a part felé sodorta.
Alapozó etetésnek Mosella keveréket használtunk, de csak mértékkel. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a tömény fehérje bejuttatására, ragasztott csonti formájában, megtoldva ezt földes szúnyoggal minden mennyiségben. Sajnos, ahogy az idő telt, egyre erősödött a szél és az eső, megnehezítve ezzel a versenyzők dolgát. Eltelt az ötórás versenyből már több mint egy óra. Folyamatosan előkerültek a rakós botok (már aki meg merte reszkírozni) és a snecizőbotok. Volt, aki rá is fizetett. A szél nem kímélte az egyik versenyzőtársunk rakósát. Apró darabokra törte. Össze is pakolt és hazament. Tizennégyen maradtunk. Jómagam a négyméteres Browning snecizőmmel tanítottam a szúnyoglárvát úszni. Sikertelenül.
Elmúlt dél, mikor úgy döntöttem, hogy egy kicsit bemegyek a horgászházba felmelegedni. Ez nemcsak nekem jutott az eszembe. Eltöltöttem vagy negyedórát bent, majd visszamentem a botokhoz. A meredek part ekkorra már annyira átázott az esőtől és a partot keményen nyaldosó hullámoktól, hogy a lelépésnél beszakadt alattam. Az esőruhám nadrágja bánta. Teljesen szétszakadt a lábam között. Ez már csak azért is kellemetlen volt, mivel a ládám ülőkéje is már teleszívta magát vízzel, így mintha lavórban ültem volna. Kénytelen voltam így folytatni a horgászatot. Már ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni. Fél kettő tájékában jött a hír, hogy megfogták a verseny első halát. Egy igazi méretes snecit. Nem sokkal ezután szomszédom is sikeresen "szákolt" egy hasonló példányt. Ő ekkor már tudatosan vette üldözőbe az apróságokat. A 13 m hosszú rakós bot végéhez, a viharos szél miatt, csúzlival lőtte a toccsanós etetőanyagot, felváltva a csontival.
Alig több mint egy óra volt hátra az ötórás versenyből. Mindenki feszülten figyelte a vizet, nem törődve a kellemetlen időjárással. Ekkor már tudtuk, hogy elegendő egy jobb keszeg, netalán egy eltévedt potyka a dobogós helyhez. Ha ez valakinek bejön, nyert ügye van. A halak viszont nem így gondolták. Egyikük sem akart megázni a parton a hatalmas esőben.
Nagysokára eljött a verseny vége. Ahogy az arcokat figyeltem, mindenkinek nagy megkönnyebbülést jelentett a dudaszó. Valóban! Ennyire még én sem vártam soha a verseny végét. Az eredményhirdetésnél derült ki, hogy az öt órás verseny alatt mindössze két horgásznak sikerült halat fognia. Az első helyezett Balogh Mihály 17 darab snecit fogott, ez számára egy tizenhárom méteres Garbolino rakóst jelentett. Második lett szomszédom Danó Gábor (a dunaújvárosi Eurofish Horgászbolt tulajdonosa) 3 darab snecivel. Ő egy tizenegy méteres rakóst vihetett haza. A harmadik hely sorsáról sorsolás döntött. Hegymegi István szerencsés kézzel húzott a kalapból számot, és ő nyerte meg a húsz kiló Sensas etetőanyagot. Természetesen mindhárman egy-egy szép kupát is hazavihettek.
Igaz nem tudok ebben a cikkben szép fogásokról és kellemes élményekről beszámolni, de ilyen is van. Az igazat megvallva gondolkodtam rajta, hogy írjak-e róla. Végül úgy döntöttem, hogy az a tizennégy emberke, aki abban az ítéletidőben végigszenvedte az örökkévalóságnak tűnő öt órát, legalább ennyit megérdemel. Hiszen többen közülünk mezítláb, egy szál nadrágban és pulóverben tértünk haza.
