Szeszélyes napok

Szeszélyes napok

Április. Azon rendhagyó hónapjaink egyike, amikor még eshet hó (meg a hőmérséklet is mínuszos tartományba), vagy akár (mondjuk, másnap) szikrázó napsütésben, húsz fok fölött kaphatunk ízelítőt a nyárból. „Biztosak” csak a bizonytalanságban, az egyik napról a másikra hirtelen megváltozó idő-, hal- és vízjárási viszonyokban lehetünk. Legyen azonban bármilyen szeszélyes e hónap, tavasz derekán azért mégiscsak le kell már menni a vízpartra…

Kezdetnek a Duna is megtette volna, ha… ha nem duzzadt volna olyan bőszen, zavarosan, elutasítón. Az Öreglány cseppet sem volt jókedvű, haragosan fordított hátat a világnak, s morcosan mosta a szennyest. Mi tagadás, én sem lettem volna vidám az ő helyében, ha rügyező füzesek, dúsan sarjadó rétek helyett műanyag palackokat, befolyók kloákájából kizúduló, meghatározatlan eredetű egyéb hulladékot, miegymást kellett volna áztatnom.

Szemet gyönyörködtető, ugye?
Idilli tavaszi látkép…
… ezt leszámítva

Így hát magára hagytam a zsémbes folyamot, hisz csak útban lettem volna a halaszthatatlan tisztogatási munkálatokban. András cimborám a kétségtelenül nyugodtabb, tisztább Velencei-tóval, pontosabban az ottani keszegek reménykeltően jobb fogási lehetőségeivel kecsegtetett. Természetesen nem mondtam ellent. Bármilyen hihetetlen, ezen a (Balatonnal összehasonlítva hozzánk sokkal közelebb fekvő) természetes tavon nagyon ritkán horgásztam. Hosszú évekkel ezelőtt csónakból nyílt módom néhányszor belekóstolni a nádi horgászatba. A masszív jármű tulajdonosa elsősorban a süllőket kergette, több-kevesebb sikerrel. Annak a régmúlt nyárnak pár napján tüskéshátú nem, csak egy jókora angolna (a fogyatkozó állomány egyik „túlélője”) csábult a falatnyi bodorkára, nekem csak a csali fajtársaihoz, kevéske tenyeres dévérhez, valamint a pontypótlóként jelentkező, darabosabbnál darabosabb ezüstkárászokhoz volt szerencsém. Nem adta ajándékait bőkezűen a tó nádasa, számomra, megrögzött (Duna-) parti horgásznak azonban felejthetetlen élménnyel járt nemcsak a csónakos horgászat, hanem az evezés, manőverezés, elhelyezkedés, karózás, végül „hazatérve”, a kikötés művelete is.

Andrással szerencsére kényelmesebb pontról, egy tágas mólóról vetettük be legkülönbözőbb készségeinket azon a kivételesen szép, derült április eleji nap reggelén. Meglehet, a csónakból történő halkeresés talán nagyobb sikerrel járt volna, de egyrészt erre alkalmas eszközünk éppen nem volt, másrészt, ha lett is volna, vélhetően akkor is győzött volna a szokás hatalma. Maradt tehát a „szárazföldi patkányoknak” biztosabb parti állás.

Van, aki a víz hátán, van, aki annak szélén próbálkozik szívesebben

Teljesen rábíztam magam a helyi körülményekkel tisztában lévő házigazdára, aki nem is maradt adós a hol-mikor-mivel-mit kérdések megválaszolásával. A móló messzire nyúlt, elvileg spicc alól is lehetett volna számítani rendesebb méretű halakra. Gyakorlatilag persze inkább a kicsi, ám tömegesebben jelentkező keszegfélékben bíztunk, pláne az eddig a napig hűvösebbre sikeredett tavaszt követően. Valóban, talán akkor volt az első igazán enyhe, kabátot, sőt pulóvert mellőzően jó idő. Több szem többet lát alapon a koma beljebb (picker-feeder párossal) próbálkozott, én a legfeljebb 20-30 m-re vetett, könnyű kosaras, hosszú oldalelőkés végszerelékű feeder mellett úszózva, mindössze néhány méteres távolságban kerestem az érdeklődés jeleit. Természetesen nem maradt el az édes ízesítés miatt inkább desszertként, semmint főfogásként funkcionáló etetés sem gombócok, illetve kosárba tömés formájában.

Csendélet

Végre nem fagyos, hanem melengető fényben fürdött a táj. Jólesően melengette szellőtől alig borzolt, kéklő hátát a lustán elterülő tó, a mogorván, vonakodva távozó tél immár rossz álomnak tetszett csupán. Talán szunyókált is valamicskét, álmodott a vén tó, hajdani, szilaj nyurgákat rejtő, végeláthatatlan nádasokról, dús hínármezőkben zölden csillanó compókról, tányérnyi kárászokról, esetleg a felszínen csatangoló, vérvörösen izzó uszonyú, búzaszemű kelékről, vagy az utánuk leselkedő betyár csukákról, harcias sügérekről. Merengtünk volna mi is, ha békén hagytak volna a vendégek. Szerencsére nem a mólót ellepő, rohamozó turisták (ahhoz még túl korán volt), vagy a makulátlan fehérségben pompázó, hála égnek tartózkodó, biztos távolságot megtartó bütykös hattyúk, hanem a lakomára érkezők zavarták meg nyugalmunkat.

Hol nálam, hol társamnál verdesett dévér, dévér, és ismét dévér a horgon. A kis éhenkórászok nem válogattak a horgászmódszereink között, bár úszózva szaporábban lehetett szedegetni őket. Igaz, talán azt is hozzátehetném, hogy lehetett volna, mert annyira sűrűn a mégoly finomra hangolt, az aljzatra szinte érintőre (vagy annál legfeljebb pár centivel rövidebbre) állított eresztékű szerelékre a csontiról pinkire cserélést követően sem tódultak a tizencentis, erősen kétdimenziós apróságok. A kolléga joggal tehetett panaszt a csekély érdeklődésre (a határozottan kiskorú felhozatal mellett), ugyanis neki már jutott tekintélyesebb dévérekből, ezüstkárászokból, sőt pontyokból is a zord, szeles, esős márciusban.

Hattyú távolabbról
Hattyú kicsit (és javarészt az optikának köszönhetően) közelebbről

Bizony, a jó időnek meglett a böjtje. Ami nekünk kedvezett, az szintén javára válhatott kedvenceinknek is, csak éppen nem a táplálkozás, hanem az ívás szempontjából. Feltehetően az érett, testesebb példányok hiánya is a hirtelen felmelegedés nyomán serkenő fajfenntartási vágyak térhódításának volt köszönhető, vagyis amíg a nagyok valahol egészen másutt hancúroztak, addig az apraja - más dolga nem lévén - evéssel igyekezett elérni az ehhez a fontos művelethez elengedhetetlenül szükséges fejlettséget. Be kellett hát érnünk a peca végére sokadmagukkal is mindössze 1-2 kilót nyomó fiatalabb korosztállyal.

Kicsi dévér…
… még kisebb dévér és…
… így sem nagyobb dévér
De azért jó volt itt lenni

A Duna ugyan továbbra is barnán, kövéren hömpölygött, de mintha már apadt volna rosszkedve, nyugodtabban, tisztábban haladt rögös útján. Legott tettem is néhány bátortalan kísérletet. Először egyik-másik öbölben próbálkoztam, már ahol találtam tisztább, szutyoktalanabb, szárazabb helyet. A még mindig túl magasra ágaskodó folyam megnehezítette a dolgomat (szokás szerint), és a szerény, túlontúl is soványka fogások sem kárpótoltak. Apró vigasz: nem fogtam gébet. Eleinte.

Ez a naphal 4-5 méteres mélységből, sötét színű téli keszeges kajával tömött kosár mellett felkínált csontkukacra kapott. A szelekció tehát működött: a környéken tömegesen bandázó snecik nem abajgattak
Kölyökbalinom jó pár száz méterrel odébb jelentkezett, ezúttal partszéli úszós cájgra…
… efféle (sápadt) bodorkák - sajnos, kisszámú - társaságában
No persze, nem sokáig maradtam géb nélkül
Nagyobb méret, nagyobb pech

Átütőbb sikert a kenyérzsákos etetés sem hozott, az általános kapástalanság miatt az esetek többségében már annak is örültem, ha végre sikerült a minden hájjal megkentségük ellenére meglehetősen óvatos, a bothossznyi távolságot szigorúan megtartó récékről tűrhető fotókat készítenem. A betlizések közepette komoly sikernek könyveltem el, amikor sikerült lefényképeznem egy szemfüles mocsári teknőst.

Békésen fodrozódó víz, derűsen ringatózó kacsák, elérhetetlen távolságban fennakadt úszó
Mr. & Mrs.
A fényképezést követő másodpercekben már vízbe is csusszant
Sajnos, akadtak más víz(b)enjárók is

Ahogy a kissé fentebb szereplő képeken is látható, a lassan emelkedő vízhőmérséklet az oly nagyon „kedvelt” gébek étvágyát is serkentette. A drótszákos-kenyeres kínálatra is odatolták szemtelen pofájukat. Teljesen kiküszöbölnöm nem sikerült őket, legfeljebb korábbi kezdéssel, illetve valamivel rövidebbre húzott eresztékkel. Csak azért nem fogtam belőlük (olyan) sokat (igaz, más halból sem), mert a Duna messzemenően nem volt még „formában” tavasz közepén. Azért normális hal nélkül nem maradtam abban az áprilisban, főleg az Ipolyon (de az már egy másik történet). Remélem, az ideiben sem lesz szép élményekben hiány.

Szilfid szépség
Karcsúbb rokon
Szóló szilva
Barkás dévér
Lekenyerezett karikák

Fotók, szöveg: Ördögh Máté (bagolykeszeg)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: