Ha harc, hát legyen harc!

Ha harc, hát legyen harc!

Van úgy, hogy az embert elhagyja a jobbik esze, és a pillanat hatása alatt cselekszik. Mint például én, amikor már nem győztem kivárni a hetes eső végét, és hittem a felhők közt kikacsintó Napnak. Bár az előrejelzés további esőket jósolt, nem törődtem vele, hanyatt-homlok kivágtattam a Tiszára, egy gyors délutáni horgászatra. De csalóka volt a napsugár. Útközben már nem kellett a napszemüveg, a kikötőbe érve pedig néhány esőcsepp is pottyant a szélvédőre.

Mindegy, előre menekülök. Napokig esett, most még talán csöpörészik egy darabig, de úgyis mindjárt abbahagyja. Nem? De! Na ugye, máris meggyőztem magam!

Gyors a víz, árad keményen. Ezt persze az Internetről is tudom, de mégis más így szemtől szemben ránézni. Még nincs éppen tejeskávé színe, de már több mint szőke. Uszadékot is hoz bőven, és nem csak apró gallyakat ám! Támad a józan eszem: mi a fenét akarsz te ilyen vízen? Még nem késő visszafordulni! Ahogy a mólóra lépek, épp azt látom, hogy az egyik helybéli egy elképesztő méretű uszadékfához kötözi oda ütött-kopott rocsóját, aztán csavar egy kövér gázt a jó öreg Viharnak, és párszáz méterrel lejjebb a parthoz tereli a faóriást. Igaza van, házhoz jön a tüzelő, de nem irigylem érte. Így is keményen meg vele kell dolgoznia, amíg felaprítva a fészerbe kerül.

Lepakolom a cuccom a stégre, és elkezdem bontani a ponyvát. Felénél járok, amikor elered az apró szemű, szomorkás eső. Ingadozom, hogy kimenjek-e vagy visszaforduljak. Legutóbb is úgy jártam, hogy elindulás után 10 perccel vert ki a vízről az eső, nem szeretném megismételni. Most még megjöhetne az eszem, de viszket a tenyerem a peca után, elindulok. Dzseki, kapucni föl, nehogy már megijedjek ettől a pár nyamvadt esőcsepptől!

Lefelé indulok el, Ányás felé. Általában hanyagolom azt a pályát, mert délután túl forgalmas szokott lenni, de ahogy az időjárást elnézem, ma nemigen fog senki vízisízni. Nem sokat motorozok, épphogy csak átpöfögök a túlpart közelébe, és leállítom a gépet. Amíg szerelek, ingyen visz a víz. Egyelőre még azt se tudom, melyik botot vegyem elő, mihez kezdjek egyáltalán. Kedvem szerint leginkább balinoznék, de nem látok semmi mozgást. Addig is előhúzom a könnyebbik legyező botomat, kipróbálok pár új legyet, amiket a remélt nyár végi békalencsés jász-szezonra készülve kötöttem. Élvezettel lengetek, szépen pulzál a „black and peacock”, kár hogy ebben a megáradt vízben igazából semmi esélyem jászra. De még mielőtt ezt belátnám és váltanék, az eső eggyel magasabb fokozatra kapcsol. Gyorsan félreteszem a botot, és felhúzom a „gumibugyit” is, ne ázzak tovább. Jó lenne valami védett hely után nézni, egyre jobban vág ez a nyomorult eső. A „hazai” parton álló, víz fölé hajló fűzfákat nézem ki menedéknek, és berántom a motort. Nincs messze, fél perc az egész, már alig van hátra 100 méter a célig, amikor a motor hörr, nyekk, leáll, mint aki nem kap benzint. Most nincs idő nézegetni, gyorsan leengedem a villanymotort, és fedezékbe manőverezek vele. Egész jó itt a fák alatt, csak diszkréten pötyög fentről a víz. Megeresztek egy telefont haza. A feleségem már hazaért a munkából, megkérem, nézzen már rá a met.hu radarképre, mennyire komoly ez az eső. Pár perc múlva visszahív:

- Ne aggódj! Semmi az egész, csak egy keskeny foszlány, mindjárt átmegy fölötted.

Na végre, egy jó hír!

Itt dekkoltam, amíg elállt az eső
A képernyőn csak bagatell átfutó zápor látszik az Alsó-Tisza felett, de odalent ennyitől is jól el lehet ázni :-)

Nos, ha nem kell menekülni, túlélésre rendezkedek be. Amíg itt kuksolok a fa alatt, bedobhatnék, mondjuk egy fenekest halszelettel. Ennek pillanatnyilag csak egy akadálya van: kishalat kéne fogni, csontim meg nincs. Van viszont egy fél zacskó etetőkaja, pickerbot, meg hungarocell. Lehet, hogy többre megyek vele ebben az esőben, mintha snecizőbottal csapkodnék. Szerelek, keverek, bedobok, várok. Egyelőre semmi.

Egy finom snecizőhöz képest primitív és brutális, de általában hatékony csalihalfogó összeállítás

De nézzük csak azt a motort! Be van horpadva a benzincsövön a gumilabda, nem jön az utánpótlás. Nyomkodom, szuszakolom, egyszer csak kikerekedik. Berántom, alapon szépen pöfög. Közben az eső is alábbhagy, csalihalnak való se jelentkezik, el kéne indulni innen valamerre. Elkötök, beljebb lököm a csónakot. A motornak se kell több, 10 másodperc után megint lefullad. Visszaevickélek a parthoz, nem lenne jó motor nélkül túl messzire sodródni. Megint horpadt a gumilabda, a francba! Tankszellőző nyitva, nézem a csatlakozót a motornál, tanknál, elvileg rendben van minden, de valahol mégis elakad a benzin. Lebányászom a bilincset a tömlőről a labda alsó végénél, lehúzom a csövet, és belepiszkálok a golyós szelepbe. Látszólag teszi a dolgát, nem ő a bűnös. Leszedem megint a tankról a csatlakozót, nyomkodom benne a golyós elzáró szelepet, erre az ölembe folyik a cső másik végéből fél deci benzin. Ügyes… Na mindegy, összerakom megint, aztán meglátjuk. Még nem vagyok messze a kikötőtől, végső esetben szép lassan felporoszkálok villannyal is.

De nincs rá szükség, rendbe jött az üzemanyag-ellátás, bár kicsit nyugtalanít, hogy nem sikerült megtalálnom a zavar eredetét. Nem számít, éljünk a pillanatnak, megint vígan siklik a csónak, hurrá! Mindenesetre az ányási tervet törlöm, az ördög nem alszik, inkább felfelé indulok. A kikötő magasságába érve megint ébredezik bennem a ráció: talán érdemes lenne megmutatni ezt a benzin témát a kikötősnek, minden motorok nagy tudójának. De a horgász-énem ellenszegül: még mit nem, elállt az eső, estig még van bő két óra, ki kell használni! Ha közben mégis leáll a motor, úgyis visszahoz a víz, mi bajom lehet? Gyerünk!

A túlpart felé váltok, hogy ne nagyon dobálják a hullámaim a kikötött csónakokat. A folyó közepére érve hirtelen bumm, reccs, döcc, hűha! Az összes motyó egy pillanat alatt a csónak orrában köt ki, jómagam pedig az átrendeződött rakomány tetején hasalok. Négykézlábról tápászkodva nézegetem, mi a jó fene volt ez itt a sík víz kellős közepén? Hát az, hogy elkaptam egy víz alatt sunnyogó, „suspending” tuskót. Nem tudom, mekkora lehetett, de nyilván nem kicsi, ha így megfogta a csónakot. Bebuktatom a motort, megnézem, tört-e, szakadt-e valami. Külsérelmi nyom szerencsére nem látszik a csigán, csak egy jó karnyi ágat találok a motor és a hajótest közé akadva, ami nyilván a nagy tuskóról tört le. Ezt szerencsésen megúsztuk, én is, a hajó is. Akár nagyobb bajunk is lehetett volna, de pillanatnyilag semmi kedvem hosszasan elmélkedni ilyesmin. Rántom a motort, pöcc-röff elindul, gyerünk tovább. Óvatosan haladok, kerülöm a sodorvonalat, általában ott jönnek az uszadékok. Alig van horgász a vízen (hmm, vajon miért is? ennyivel több eszük lenne?). Szokatlan módon a Kurca-toroknál sincs egy lélek se, pedig itt mindig sorban ülnek a horgászok, mint a dróton a verebek. Hirtelen jön az ötlet, megállok, hátha a torokban tudok kishalat fogni. Kikötöm a csónak orrát a vízmérce alatt összeállt fatorlaszhoz. Bedobom a rezgőst, alig koppan lent a kosár, már rázza is a spiccet egy jó negyedkilós bagolykeszeg. Elteszem egy vödör vízbe, de nem szívesen szelném föl, hátha jön más helyette. Fogok is percek alatt két kisebb laposkeszeget, úgyhogy a bagoly megy vissza, a kicsik meg a vödörbe.

Végre csalinak való is akadt

De nincs sok időm örvendezni, mert közben újra elered ez az átkozott eső. Szorgalmasan esik, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki abba akarja hagyni. Kicsit lejjebb állok egy fa alá. Nincs mihez kikötni a hajót, meg nem is lenne jó kiállni a köves parthoz, úgyhogy lepottyantom a horgonyt a víz szélétől két méterre. Felvágom az egyik keszeget, csalizok. Kicsit bajos bedobni a lelógó ágak alatt, de végül sikerül. A kishalazó peca már megtette a magáét, jutalmul előléptetem, átszerelem azt is süllőzőnek.

Az öreg tiszai horgász rokontól örökölt horgok megfogják a mostani halakat is, ezekkel szoktam fenekezni a folyón
Süllőre les a két „sárgavégű”

Benn van a két bot, várom a süllőket. Közben megint felhívom Anyát, és ugratom, hogy éhen halna, ha a meteorológiai tudományából kellene megélnie. Nyugtat, hogy most már biz isten mindjárt elmegy az eső, higgyem el, tényleg csak egy kis foltocska látszik a radaron, ne aggódjak. Innen, alulnézetből mondjuk egész másképpen néz ki, de jó, elhiszem, kitartok. Annál is inkább, mert mozdul az egyik spicc. Pöcc-pöcc, húúúúz, kapok a botért, kicsit még utána nyúlok a húzásnak, aztán „három és”-re bevágok. Rugdalózik a süllő, kiló körül lehet a becses jószág.

Az esőtől harapós kedve támadt

A múltkor is esőben, ugyanígy a parthoz kiállva fogtam egyet. Miközben a süllőt bilincselem, gondolatban lerakom egy szép elmélet alapkövét az esőben való süllőzésről, és végre igazolva látom eddigi erőfeszítéseimet. A horgász-én kivirul, a racionális-én észrevétlenre zsugorodik.

A vízen viharvert kajakosok és kenusok szállingóznak. Intek nekik, visszaintenek. Érdekes, itt kinn mindenki köszön egymásnak, legalábbis mifelénk ez a szokás. Eszembe jut, hogy a radioaktív bomlásban a láncreakció csak egy bizonyos kritikus tömeg felett indul be, a társadalomban mintha ez pont fordítva lenne. „Kritikus tömegben” az emberek átnéznek egymáson, nincs kölcsönhatás. Ám ha a szabadban járva összefutunk valakivel, az már megüti az ingerküszöböt - „ni, az is egy ember ott!” - és arra késztet, hogy üdvözöljük az idegent. Hiába, no, az ember kicsit bonyolultabb jószág az atommagnál…

Ezeket a gondolatokat morzsolgatom magamban, miközben az eső szinte minden átmenet nélkül eláll, és a felhőkön átsüt a nap. Kihámozom magam az esőruhából, és megpróbálok egy kis rendet csinálni a csónakban. Összepakolom a legyes botot, szivaccsal kitunkolom a csónakból a vizet. Közben fel-felnézek a spiccekre is, de a süllő óta nincs több kapás, ideje továbbmenni. Betekerem a botokat, és fölszedném a horgonyt, de az nem hagyja magát, nagyon beszorult a kövek közé. Erőlködés közben eszembe jut a répamese, de én magam vagyok, nincs, aki hátulról húzzon, pedig jól jönne valami segítség. Jobb híján rátekerem az evezőre a kötelet, de így se könnyebb. Próbálom emelni erőből, lendületből, derékból, állva, térdelve, guggolva: nem jön. Elvileg van egy biztonsági „patent” is a rendszerben, aminek szakadnia kellene ilyenkor. A horgony feje egy kis műanyag bilinccsel van a kötélhez erősítve. Ha a bilincs elszakad, akkor általában könnyen kijön a horgony, a másik végéhez erősített kötélnél fogva. A bilincs viszont most nem akar engedni. Úgy látszik, ma egy ilyen nap van. Mivel alig méteres a víz a part szélén, megpiszkálom az evezővel a makacskodó vasmacskát. Elérem, zörög is, de nem leszek okosabb, és kiszabadítani se tudom. Levetkőzöm, végül is nem olyan hideg a víz, 21 fokos. Lábbal kitapogatom, hogy valami nagy kő, vagy betonlap alatti résbe szorult be a macska. Leguggolok, az orrom hegye még éppen kiér a vízből, de elérem a horgonyt. Kicsit játszani kell vele, de a második levegőre megtalálom az ördöglakat nyitját. Visszamászok a csónakba, nincs is olyan hideg! Szabad vagyok, mehetek tovább! Törölközőm persze nincs, viszont kicsit száradnom kéne, nem akarom a félig elázott gönceimet még jobban összevizezni. Oda se neki, úgyis menni akartam, majd a menetszél megszárít! Egy szál baseballsapkában motorozok vagy két kilométert a közszemérem sérelmére, az útközben látott két pecást jó nagy ívben elkerülöm. Mire a baksi kanyarhoz érek, meg is száradok. Gyorsan magamra kapkodom a ruháim, lehorgonyzok, és bedobom a két halszeletes fenekezőt.

Percek alatt vonultak el az esőt hozó felhők

Időközben teljesen kisütött a nap, és valószínűtlen hirtelenséggel megváltozott a környezet hangulata. Eddig az eső monoton zaja elnyomta a háttérhangokat, de a Nappal együtt azok is visszajöttek. Hirtelen minden csupa zizz, huss, cirip, és csicser lett körülöttem, de a zavartalan idill nem tart sokáig. Valaki egy reménytelenül hörgő kismotort élesztget valahol az ártér mélyén. Halvány együttérzés bontakozik bennem. Hümm, szegény, ő is így járt a motorjával... Egyszer csak felüvölt a csotrogány, közeledik a hang, az együttérzésemnek már nyoma sincs. A gazdája üveghangon forgatja a jobb sorsra érdemes motort, nyilván szenved, csúszkál összevissza a sárban. Lassan kiér a töltésre, de valamit elhagyhatott, mert megáll, és megint visszafelé megy. Istenem, sose lesz csönd?! Még egy darabig szórakoztat, de végre újra kiér a töltésig, és lassan a távolba vész a motorbőgés. Ezzel egy időben nótázás foszlányait hallom valahonnan messziről. Idővel kivehetővé válik, hogy „érik a szőlő, hajlik a vessző”, „már minálunk babám”, satöbbi. Pár perc múlva kiér a kanyarból egy „Eszter” névre pingált kék kenu, benne három nótás kedvű evezős lapátol a dal ütemére. Nyilván az előbbi csapattól szakadhattak le, és most belehúznak. Okuk van a jókedvre, végre kisütött a nap, félmeztelenre vetkőzve szárítkoznak. Ők is integetnek, közben tiszta erőből fújják, hogy „nemszedikameggyetmakkot fedeeeleskooosáááárba”, aztán eltűnnek a kanyarban.

Vidám hangulatot hoztak a nótázó kenusok

Én közben kétszer is lejjebb állok a kövezésen 20-20 méterrel. Kapás semmi, de az egyik peca beszakad. Nem is szerelem újra, helyette inkább egy pergető botot rakok össze, Shad Rap wobblerrel a zsinór végén. A part meredeken mélyül, az áradó víz már elöntötte a kövek között kapaszkodó vézna cserjéket. Remélem, hogy kinyomja ide a sodrás a halakat is, és van keresnivalóm a bokrok szélénél vezetett műcsalival. Pár dobás után jó rávágás érkezik a méteres vízből, a folyásban hajladozó növények mellől. Süllőt remélek, de egy kilós balin próbál emberkedni a sodrásban, hogy aztán az első rohamot követően hamar megadja magát. Érdekes, a múltkor, alacsony víznél meg egy csuka lepett meg ugyanitt, ugyanerre a wobblerre. Úgy látszik, a süllők nem hajlandók tudomásul venni, hogy ezt a placcot én süllőző helynek neveztem ki, és most rájuk horgászom.

A várt süllő helyett balin kapta el a köveken kopogó wobblert

Közben leamortizálom a második fenekest is, szabad vagyok ismét. Átváltok csurgós pecába, ez az egyik kedvenc játékom. Sorozatosan ugyanazon a helyen rabol lejjebb egy balin, ezt már kinéztem magamnak üldögélés közben. Felszíni wobblert kötök az SR helyett, de nem tetszik az összeállítás. Annál a tempónál, amit ez a wobbler kér, már idegesítő a fonott zsinór nyisztorgása. Monóval szoktam amúgy balinozni, de erre a kis időre már nincs kedvem szerelgetni. Lassan odaérek a balinos helyre, rabol is megint, ugyanott. Rádobok, nem fogom meg, a nyöszörgő kanócot okolom miatta. Ereszkedek tovább, jobbnál jobb helyekre dobok, de hiába, közben az motoszkál bennem, hogy mégis damillal kéne, ez kicsit elkedvetlenít. El is pakolom pergetőt, balinra mostanában egyébként is szívesebben horgászom klasszikus legyezőbottal. Tíz percre is érdemes (érdemes?) azt összerakni, győzködöm magam. Keresgélek a botzsákban, de a #6/7-es bot véletlenül otthon maradt, a pergetőt meg már elcsomagoltam, a rosseb enné meg. Csak nem fogom újra összeszerelni?!

A nem várt fordulattól horgász-énem végképp megzavarodik és visszavonul. Ma először győz az ésszerűség. Igen, most kell abbahagyni. Még elég világos van ahhoz, hogy legyen esélyem kikerülni a tuskókat, és sötétedésre visszaérjek a kikötőbe. Küzdöttem az elemekkel, halat is fogtam, most békésen elleszek otthon megint egy pár napig…

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: