Ami el nem mondható

Ami el nem mondható

Le lehet írni, mit fogtunk, hol fogtuk, mivel fogtuk és hogyan. Be lehet ezt mutatni fényképeken kisebb nagyobb sikerrel, vagy akár filmen is. Le lehet írni, hogyan gondolkodunk, mik a stratégiák és azt is, hogyan lehetünk eredményesebbek. De hogy mit látunk, mit érzünk, mikor kiszállunk a kocsiból, vagy amikor megérezzük a horgászat illatát, azt leírni és lefényképezni nem biztos, hogy lehet. Mindezek ellenére most erre teszek egy kísérletet.

Megállok a kocsival az udvarban, kiszállok, megfordulok és már a kerítésen átsejlik a Duna színe. A borostyán levelei között nem látni, hogy milyen a víz, csak hogy ott van. A kocsi ajtaját se csapom be, talán túl hangos lenne, vagy sokáig tartana. Átsétálok a kerten, ki a másik ajtón és lemegyek a pár lépcsőfokon. A stégbejáró előtt állva körülnézek, és egy mély levegővétellel kifújom a főváros és a munka állott levegőjét magamból, helyette beszívom magát a horgászatot. Előttem két éjszaka, egy csomó esély az élményre, az egyszeri megismételhetetlenre, vagy csak a nézelődésre és a környezettel való egybeolvadásra.

Itt már igencsak őszbe fordult a táj

Ezer dolog jelentése megváltozik: mást jelent, ha megérzem, hogy fúj a szél, mintha a szobából hallanám, éjszaka is tudom, hogy be van-e borulva, minden cuccomról tudom, hol van és odanézés nélkül át tudom lépni akár felkelés után négy másodperccel. Nem voltak ezek mindig így, rengeteg kaland alatt tanította meg nekem ezeket a tapasztalat és a természet. Pár dolog a vízbe esett, ki tudhatja, mekkora halakat vesztettem el, futva vagy inkább menekülve pakoltam a rám lecsapó viharban. Ezek persze ma is bármikor megtörténhetnek - talán ez is szép ebben - csak már ritkábban, igyekeztem jó tanuló lenni. Például gyerekkoromban gyakran estem be a vízbe tavasszal, nem figyeltem eléggé, mostanában ez nagyon ritka, de azért mielőtt horgászni indulok, jó pár dolgot kiteszek a zsebemből.

Szóval, állok a stég bejárójánál és körbenézek: mennyire folyik, uszadékok, vízszint, szél, felhők. Minden rendben, hisz horgászni kétféle körülmény van: jó és még jobb. Elsétálok a kertbe, öcsém a teraszon rendezkedik. „Jó lesz! Megyek, kipakolok!” „Oké!”, jön a válasz. Behozom a cuccaimat, elpakolom a kaját. Pár mondatban megbeszéljük, mikor kezdjük, és hogy mi legyen. Ki milyen kombinációval és hol próbálkozik. Teszthorgászat a program, de a feladat mindig ugyanaz: becsapni, megfogni egy szép halat, megcsodálni és elengedni. Még két óra, pakolgatás, vacsora, szerelék-ellenőrzés (a horog éles), csalik, paszta, etetőanyagok összekészítése.

Alakul a helyzet

„Nyomjuk?”, kérdezi tesóm. Erre én általában nem tiltakozom, ha csak egy kicsivel is, de előbb szoktam elkészülni a bevetésre. Nagy sürgés-forgás kezdődik, de beszélni semmit sem kell. Mindketten levisszük a stégre, amit szoktunk. Pár perc múlva minden a helyén, ágytól a boton át a matracon keresztül az utolsó kis vödörig. Csónak, etetés, szerelékek be.

Elégedett mosoly, minden a helyén

Alig telik el fél óra, az ágyamon fekve nézem a vizet, a botokat és próbálom kitalálni, ma merre járnak. A víz alatti tájat jól ismerem, szinte látom magam előtt, de a halakról minél többet megtudok, annál biztosabb vagyok benne, hogy többet és nagyobbat foghatok, de soha nem fogom tudni kiszámítani őket. Ahogy kezd sötétedni, elfog az érzés, hogy végre nem kell két napig a szobában aludnom.

Az év utolsó „közös” reggele

De hogy is jutottam idáig? Nagyapám kiskunlacházi birtokos család fia volt, nagymamám ráckevei. A földeket államosították, a házukat a háború dúlta föl, őket Pestre költöztette. Nagyapám jogtanácsos volt akkor, amikor kuláksága miatt épp nem családoknál fényképezett. Amikor ők a kis házat építették - fürdőszoba és villany nélkül - még alig volt telek a parton, a szemben lévő szigeten pedig egy se. Oda úsztatta át a halász a jószágokat nyárra, ez volt a félnomád tartás. Akkor a telek nem csak a pihenés helye volt, hanem a hétvégi munka, a zöldség és a gyümölcs forrása is. Elmondások szerint nagyapámnak a horgászat egyértelmű volt. Tőle tanultam az alapokat: kötéseket, bedobni és a horgászat szeretetét. Az ő idejében kevesen horgásztak, és azt hiszem, a megfogott hal nemcsak élmény, hanem fontos étrendi tétel is volt. E rövid történetnek köszönhetem, hogy csecsemőkoromtól a Duna partján növekedtem, idővel persze csak a szünetekben. Pesten négyszer költöztem, de a nyaralás helye mai napig nem változott.

Nagymamámmal sokat horgásztam, hihetetlen szép dévéreket fogott. A csali és az etetés kijött egy fél szelet kenyérből

Rengeteg más dolog viszont igen. A mederbe méteres iszap rakódott le, a horgászok száma drasztikusan megnőtt, majd ugyanúgy a töredékére csökkent. Folyamatosan változnak a vízinövények. Megjelentek a hattyúk, és ezzel pár évre eltűntek az egyéb vízimadarak, de ma már megint egyre többen vannak. De ezek nem tűnnek igazán változásnak, mivel igen lassan, évek alatt történnek meg. Így az érzés nem a mai, rohanó kapkodó világé, hanem a nyugodt állandóságé.

Egy őszi estén nemcsak megnyugtat, de melegít is

Hadd idézzek ide pár változást, folyamatot. Az ősidőkben minden halat, amit lehetett, megtartottak és megettek, viszont a tilalmi időket és a méretkorlátozást komolyan véve betartották. Utána előkerült egy csomó bottal felszerelt idegen és divat lett minden szabály áthágása és minden hal eltüntetése, sőt, megélhetésszerű eladása. Ma már, mikor a szomszédokkal beszélgetek, nem hogy nem néznek ránk furcsán, hogy elengedjük a halat, hanem természetesnek veszik még azok is, akik maguk nem gyakorolják ezt a módit.

Ma már a fotóké…
… és nem a fakanálé a főszerep

Vagy itt van a vízi sportok közti kapcsoltat. Ezen a vidéken, mikor divat lett a kajakozás és a ráckevei edzőtáborok is az egész szezont átszőtték, nagy volt az ellentét a horgászok és az evezősök között. Állítólag még légpuskával is lőttek evezősre. Ma, ha a bójánál tevékenykedve nem veszek észre egy evezőst, ezért nem köszönök, ők köszönnek rám. Talán többen vannak, mint valaha, mégis megtanultuk közösen használni a vizet. Mindkét oldalon vannak újak, akiknek be kell rázódni a rendszerbe, de már van rendszer. Nekünk nem árt süllyesztő ólmot használni, de már ők is tudják, merre mehetnek a zsinórok. És hogy miért írom le mindezt? Hát azért, mert napjainkban olyan kevés dolog javul, fejlődik. Talán a türelmes folyó teszi, de itt igenis javulnak a dolgok.

Nemcsak elférünk itt egymás mellett, hanem ugyanazt szeretjük, csak másként

Ami még lassabban változik, az a természet. Változik, de annyira lassan, hogy igencsak figyelni kell, hogy észrevegyük. Kevesebb a pézsma, időnként több a szúnyog, de inkább egyszer így, egyszer úgy. Volt egy idő, mikor nagyon pusztult a nád, több mindenben látszott az emberi beavatkozás, de a víz ma tisztább, mint bármikor az emlékezetemben. Jót tett az a szennyvíztisztító. Persze, sokan szisszennek fel most, de nyugalom, én is tudom, hogy rengeteg minden nem úgy megy, ahogy kéne, de a vízparton hajlamos vagyok a pozitívumokat sorra venni.

Ezután csak állatok a képeken: egy őszi varangy

Fütyül a jelző, füstölve megy a zsinór! Úgy látszik, elszundikáltam a gondolatok közepette. Melyik bot? Enyém! Felugrom, felveszem, nyelető kikapcs. Csak pár métert vitt le, és már érzem, merre megy. Az elmélkedéshez és a szundikáláshoz képest fénysebességgel történnek az események. Öcsém a fotelből felállva - nem kell kapkodnia, most nem rajta a sor - néz fel a botra. „Csónak?” „Nem kell, nem vészes.” Megérkezik egy gyönyörű ponty, szép szákolás, már ritkán hibázzuk el. A hal a matracon, megfogom, horog ki, megnézek rajta mindent, lehet, hogy ember nem látta és nem is fogja soha többet, ki kell használni a lehetőséget. Mérlegelés, fotó, mehet vissza. Fantasztikus volt! Az adrenalin-szint már csökken, de még van mit tenni: feljegyzés, csali, szerelék vissza, kis ráetetés.

Fél óra, és megint az ágyon fekszem, a botok úgy állnak, mintha mi sem történt volna, csak a vizes merítő és a tócsás matrac árulkodik az avatott szemnek.

Madarak… akkor reggel van. Nem jött több kapás. Felkönyöklök és körbenézek: minden pont úgy, ahogy hagytuk, csak egy-két hínár és nádszál próbálja nyújtani a zsinórt. Jót aludtam! Felpakolunk, megreggelizünk és már az estén gondolkodunk, de előttünk egy nyugodt szép nap.

Egy lódarázs…
… előszeretettel fogyasztja kisebb társait, ősszel söpörni lehet a „maradékot” a virágzó borostyán alatt

És hogy miért is írtam le mindezt? Ennek több oka is van: először is, mert horgászataim fontos részének érzem a fentieket, aztán azért is, mert amikor erről a horgászatról és az új bojlikról írtam, illetve szintén e horgászatból kiindulva fejtegettem, hogyan is gondolkodom horgászat közben, valami nagyon hiányzott. Hiányzott a horgászat, a szaga, érzése és bizonyos szempontból a lényege.

Balázs macskája és egy hattyú, szerencsére mindketten elgémberedtek a hűvös hajnalban
Kevésbé könnyű modell: kacsák, már ami látszik belőlük
Ők is repülnek, de nem annyira jó erre ébredni, a tavalyi nyár nehéz volt

Hát ezért is szeretek én horgászni és ezért szeretek a természetben lenni. Örök barát és bármi is történik az életben, estefelé a denevérek ugyanúgy cikáznak felettem. Az állandóság és egy biztos pont az életemben. Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja ezt a tökéletes és harmonikus világot, ami mindnyájunkat körülvesz, mégse láthatja bárki.

Ez is állat. Majdnem egy óráig próbáltam képeket készíteni és ez lett a legjobb, a sok közül. Aki látja, írja meg a fórumba, legalább kiderül, nem küzdöttem hiába

Írta: Doktorits András (Dokia)
Fényképek: Doktorits András és Balázs

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: