botokról, és egyéb kitérők…

botokról, és egyéb kitérők…

Elöljáróban annyit, hogy ez az írás csapongó, és kevésbé halszagú, mint azt tőlem talán megszokhattátok. Különleges, mert legkedvesebb, leginkább meghatározó eszközeimről vallok nektek benne, ráadásul ez a hosszúra nyúlt szösszenet nem egyhuzamban íródott, hanem lassan érlelődött (kényszerűségből is, egyfelől, ami talán nem is volt kárára), mert az állandó utazások, költözések, új kalandok, új felfedezések, no és persze az új szerelmek illata formázta, s járja át. Semmi olyant ne várjatok ettől, hogy ki, milyen botot vegyen, vagy éppen milyent ne - személyes vallomás ez a fegyvertáramról, amely hűségében nem csalódtam, s remélem, nem is fogok soha már.

Botjaink - botjaim - állandósultak a fegyvertárban: mindnek külön-külön szerepet szánunk, hisz mindnek megvan a maga szerepe. Ezt azért tartom, mert a tavon kanállal csukázni, csónakból ez való; ezt azért, mert gyakran látogatott kis folyókon balinra, süllőre ideálisnak titulált, és bevált; emezt azért, mert már a télről kiolvadt, gyenge halak is próbára tehetik, ha a sügérek közé beugrik a nemes; amazt pedig, nos, az egy rég vágyott, minőségi darab, wobblerrel éjszaka jobbat elképzelni nem is tudnék, érzékeny, de gerincesen kegyetlen, odaverős-megakadós. Valahogy így „magyarázzuk”, miért van ennyi (minek is amúgy ennyi?!) botunk. Már, akinek sok van. Ismerek többet a horgászok közül, aki így vagy úgy, de dobál rendszeresen, és az eltérő módszerekhez, eltérő időszakokhoz, eltérő nagyságú lehetséges zsákmányokhoz csupán egyetlen botot vállal. Azt ő, köszöni szépen, elegendőnek tartja. Nem vitatkozom: ragaszkodom botjaimhoz!

Arzenál

Az igazsághoz minden egyéb indokolt, vagy kevésbé megmagyarázott elem mellett hozzá tartozik, hogy azért tartom a nyeleket - s inkább nő egyre, semmint csökkenne számuk -, mert beleszerettem mindbe. Még a „szezonnak” tartott május-december időszakokban is, gyakran veszem elő a gondosan tárolt pálcákat, s szobámban előteregetve gyönyörködöm bennük. Megérinteni egy parafa nyelet - másmilyent elképzelni nem tudok -, végigsimítani egy, anyaga miatt érdesnek érzett, lakkozott törzset, szememet végigfuttatni az összerakott bot teljes hosszán igazi élmény, talán perverzió, de valós élvezet.

Kell is ennyi: hisz a sügér, a domi, a balin, a csuka és a süllő mind-mind máshol, máskor, másra éhes, a néha beugró harcsa - mármint, ha egyáltalán beugrik - pedig csak higgye azt, esélyszámba sem vétetik, így esélye csak neki lehet (gondolom én, hogy gondolja ő), ha süllőzés közben, mondjuk éjjel, esetleg nappal, rágyógyítaná magát készségeim valamelyikére. Ötletem természetesen akad, hogy melyikre varrja rá magát a borotválatlan hosszútestű.

Sorolható: észak-amerikai (USA), észak-amerikai (USA), közép-európai (német), egy újabb közép-európai (holland), és a sort bezárandó egy újabb észak-amerikai (USA). Mármint bot, értve ezalatt a pergető fajtát. Márkákat nem írok, direkt. Annyit igen, nincsen kettő ugyanabból. (Toljak ki magammal: mivel lesz jobb, ha e-mailek formájában jön a sok kérdés, mire, milyent, miért? Ezt már megszoktam, és - ha nem is azonnal - válaszolok, de leírva ide, nem akaródzik a márkák neveit, fogadjátok el, na!)

Néha elgondolkodom, kell-e a sorvégi, a legerősebb. Eggyel gyengébb bottal, egy könnyűpergetővel szerencsétlenül kabátba akadt, húsz fölötti busa jött ki szerencsésen, a már-már elhíresült pesti, majd’ tízes harcsa után. Minek akkor a még ennél is erősebb? Nem az erő miatt, de az akció, a keménység emennek áll éjjeli wobblerezésnél, és a késő őszi villantós-pattogtatós, akadóbéli csőrösök hajkurászásánál. Egész egyszerűen például a Benyhe-féle kanál nem ütögethető az érzékenyebb, lágyabb bottal úgy, hogy megálljon másfél pillanatra: behajlik a spicc, inkább mozog majd a támolygó lágy esésű pályán (nem mintha ez nem lehetne sanszos, de mégis, az őszi módszert azért erőltetem pattogtatva, mert abban hiszek, ragozni hovatovább tök felesleges), semmint azt a bizonyos, rávágás előtti egy-másfél pillanatot libbentve várja be, a botspicc kényszerű keménysége miatt egy ponton, mintegy megállva a vízben.

No de nincsen most őszi csukaszezon - pedig lehetne, hej! -, a tilalmak lejártak, a süllő, a balin már fogható. Hanem hanyagolni a kisebbeket, érzékenyebbeket botjaim közül még akkor sem fogom, ha éppen nem nekik van szezonjuk. Nehogy már megharagudjanak, megorroljanak gazdájukra…

Éppen kis kiruccanást tervezek, és a - meglévő - kínálatból kell választanom, honnan máshonnan. Jelenleg - még… - békés megyeiként. A Sebesre készülünk, jóféle domizásra. Célzott botom az ultrafinom sügérbűvölő, de vinnem kellene még egyet, egy erősebbet, hátha mozdul, esetleg valami jobb hal majd…

A peca megvolt, eredményességétől ma is borsózik a hátam. Kiló körüli domik és néhány sügér akaszkodott velem, velünk össze, majd talán (?) haragosan intettek búcsút farokúszóikkal a tiszta vízben. (Kis kalandomról a honlapon már beszámoltam, lásd a Gyorsan a Sebesre! című írást.)

A másik, már zalaiként elkövetett halbűvölésem, ami akár kuriózumnak is tekinthető, elvégre nem mindig fog az ember feketesügért, és azokat főleg nem többedmagával. (Mármint a sügéreket, de egyébként többedmagával valóban nehezebben cserkészhető be, mert két láb valamennyit dobban, de kétszer, többször két láb sokszor-sokszor többet… értitek, ugye?)

A zalai vizek azonban bővelkednek halban, ráadásul erre a nemes és ritka, szeszélyes és okos nagyszájúra az eldugott, nehezen megközelíthető bányatavakban célzottan szinte senki nem horgászik, leszámítva persze az esztelen és etikátlan haltermelést, az ívási időszakot, amikor szakmányban - értsd szó szerint! - irtják a „békanyammogókat”. (Ezt az elnevezést - mivel nekem, személy szerint nagyon megtetszett - Nagy András barátomtól kölcsönöztem, utólagos engedelmével.) Szóval történetesen fekára éppen hogy a leglágyabb, legkönnyebb nyél vált be, mert az - a monofillal pluszban rugózva - segítette leginkább kivédeni az ádáz sügérek rohamait. Aki nem szembesült még vele, annak csupán annyit, hogy a feka, megakadása után körülbelül ugyanannyit tölt mindkét közegben (a levegőben és a vízben), és merevebb bottal, ne adj’ isten fonottal ezeket a mutatványokat elég nehéz korrigálni, mondhatni…

Szót ejtenék még a „pötrétei ostorról”, mert a kis tüske hollandus meglehetős gyakorisággal legyintette képen a luciusok nemzetségének kisebb-nagyobb, de leginkább sajnos méret alatti tagjait. Történetesen abban a sötét vizű, kanálra termett akadó-labirintusban a két méteres, csutka bot kellett ahhoz, hogy a tízdobásonként legalább egyszer, de leginkább többször megtörténő, kényszerű elakadásokat mindennemű csónakmanőverezés(ek) nélkül tudjam megszüntetni, nem ritkán a horgok kihajtását sem elkerülve ezáltal. Valamit valamiért. Persze a kissé keményebbre húzott fék sosem segített abban, hogy a jobb csukák horgomon maradjanak. Így igazából nemhogy jobbat, de egyáltalán jóval méret fölöttit sem sikerült a csónakba emelnem a tavalyi őszön. (Szórakozásnak persze akkor sem volt utolsó, és kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer átélje azt, amikor egy nyirkos, ködös hajnalon övé egy egész, mintegy hatvanhektárnyi tó, mert a korán jött, hirtelen lehűlés hétköznap még senkit nem csalt a csónakokba, csukafogások ide vagy éppen oda.)

S hogy ne hagyjam ki ritkaságszámba menő nyelem egyik kedves, ámde csúfos kalandját sem: a megcélzott domolykók közé beütött a „ménkű” - és ment, mint a lokomotív, és igazából sem nem én, sem az orsó, a horgok, a bot nem hibázott, de a megakadt márna túlontúl nagynak és erősnek bizonyult az egykezes pálcának, és a vékony monofilnak - a kövek mélye pedig elreszelte gyorsan vékony zsinegemet. Balázs és Patek csak némán intett akkor, a zúgó irányába a gyors folyó partján, de régen is volt már…

Aztán a kedves, a régi kedvenc, a sudáran erős, mindenkiben bizalmat ébresztő, igazán eltalált pálca. Mennyi idő volt, mire mentorom beszerezte, és mennyi utánajárást igényelt, azt csak ő - no meg az adott nagykeres - tudná megmondani. (Majd ezek után hány kedves, jó barát, cimbora köszönte meg, hogy immár ő is boldog tulajdonosa egynek, annyira kézre áll!) És persze az első kellemes csalódás, amit a szükségszerűen kellemetlenek követtek, elvégre egy 7-28 grammos könnyűpergetőt hogyan „ajánljak” fel a kisebb süllőknek, domiknak, sügéreknek, ha kicsaptam vele a pesti Dunán egy bő kilenc kilós bajuszost? Talán az első igazi bot volt, amit megfogva azt éreztem, hogy együtt lendül, majd rezdül, egyszóval együtt él a tenyeremmel, a karommal. Ragaszkodom hozzá is, tíz körömmel. (Vagy karommal? :o) )

És a vágyott, a „kasztbot”. Amiről ódákat zengett már iksz és persze ipszilon, bár, azt hiszem, mégsem kivagyiságból vállalom (be, azaz inkább vállaltam). Hogy a kevlár így, meg ez a fajta karbon, és a gyűrűk, no meg a nyél - mármint a tulajdonképpeni, a parafa: itt kell a kompromisszum, az néha már hosszú ugyanis, nekem -, a gyűrűk, a dizájn. Külcsínnek tűnhet. Talán az is. Kézbe véve az érzés az volt, ami már egykor, régen. Eltalált. Amire való, amire kell, szinte tökéletes. Nagyobb halat nem látott még, az várat magára, talán már nem oly hosszasan. Hatos harcsám, hármas fölötti tétavi csukám alatt éledni, élni látszott, hovatovább persze az is, hogy kilósnál kezdődik a határ, amiért igazán érdemes horgászni vele. Erő, és persze alázat. Nyél és megakadt hal között - mert a bot szigorú, de eltalált. Nem egy évre szól, nem kettőre. Értékelni pedig csak az tudja igazán, aki pergető horgász, és leggyakrabban alkalmazott módszere a műcsalis horgászat. Itt fizetődik meg igazán - persze csak képletesen, és kifejezetten hosszú távon -, hogy valós értéket választottunk azért a valamikori borsos árért.

Furcsa volt nem nevükön nevezni társaimat. Furcsa, de egyszersmind jó, mert lám, nem a márka az, ami számít, hanem az, amire és ahogyan való. Azon gondolkodom, csokorba szedjem-e arzenálom másik meghatározó csapatát, a mechanikus team-et. Tény: orsóból is fel kell készülni, mellényúlni nem szabad. Ez, ha megengeditek, legyen egy másik, egy későbbi, egy valamikori történet.

Írta, fotók: Csákó Gábor (charon24)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: