Manapság nincs könnyű dolga az elszánt finomszerelékes horgásznak. A legtöbb tó felszínét már vastag jégpáncél borítja. Ezekben a nehéz időkben a melegvizű tavak, jégmentes csatornák és folyóvizek jelenthetnek némi felüdülést. Mivel a lakhelyemhez legközelebbi meghorgászható vízterület a Duna, elhatároztam, hogy itt próbálok szerencsét. No de mire számíthat ekkortájt a mindenre elszánt horgász? Milyen halra van a legnagyobb esélye? Aki biztosra akar menni, az menyhalazik! Én is ezeket a titokzatos, nem hétköznapi halacskákat vettem üldözőbe.
Mielőtt belemélyednénk a téli menyhalazás rejtelmeibe, engedtessék meg néhány gondolat. Úgy érzem, hogy kellően elhivatott és fanatikus horgász vagyok, de ami sok, az sok! Miről van szó? Hát ezt a kis rafinált halacskát tényleg a legelszántabb, nyughatatlan horgászoknak találták ki. Szinte kizárólag késő ősszel és télen lehet megfogni. Hogy még izgalmasabb legyen a dolog, csakis éjszaka! Nos, ekkor a legtöbb horgász a jó meleg szobában ülve nézi kedvenc horgászfilmjét, és a nagy halak fárasztását látva azon bosszankodik, hogy mikor jön már a tavasz?! Amikor eltelik néhány óra a hideg téli éjszakában, gyakorta gondolom úgy én is, hogy ők csinálják jól... Ugyanis a menyhalazás nem egy olyan fantasztikus élményt jelentő horgászat, amely nélkül nem ér a horgász élete semmit. Ezzel nem a menyusokat akarom lebecsülni, de az tény, hogy az eredményes horgászatukhoz alapvetően két dologra van szükség: elszántságra és jó helyismeretre.
Amikor már nagyon unom a semmittevést, ekkor jön el számomra is a menyhalazás ideje. Az elmúlt év őszén meglepően korán, már októberben beindultak, majd novemberben, decemberben, januárban tovább fokozódott kapókedvük. A meglepően enyhe ősz és télkezdet, valamint a szokatlanul meleg vízhőmérséklet ellenére kiválóan működött a halak biológiai órája, és a leggyengébb napon is 6-8 darabot össze lehetett belőlük fogni.
Azon ismerőseim, akik gyakorta lelátogattak a „tuti” menyhalas helyekre, nem ritkán belefutottak 15-20 darabos fogásokba is, amelyek között már néhány 0,5-1 kg közötti (sőt még annál is nagyobb) példány is horgukra akadt. A legendák többkilós menyhalakról is szólnak, amelyről kifogója azt hitte, hogy harcsa, és hosszú küzdelem után tudta csak partra segíteni… A valóság azonban az, hogy a menyusok zöme 20-30 dekagrammos. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lehet nagyobbat fogni! A tél folyamán a Dráván és Tiszán is szerencsét próbáltam, és itt sem voltak lényegesen nagyobbak a halak, mint a Dunán. Sőt, talán még kisebbek. Mivel a halak zöme kisméretű, és mert az alkalmazott szerelék többnyire indokolatlanul durva, nem jelent óriási sportteljesítményt a kifogása. Szerencsétlen halnak még esélye sincs arra, hogy fárasztás közben leakadjon, hiszen rejtőzködő életmódja mellett a másik fő tulajdonsága a falánksága.
A szerelmi nászra készülő, mindig éhes halacska mindent felfal, ami útjába kerül, és a száján befér. Imádja a húsos csalikat. Ez lehet giliszta, haldarab, húskocka vagy csontkukac. Nem válogatós. Az előbb felsorolt négy csali közül talán a legfogósabb (nem véletlenül) a haldarab. Van, aki kizárólag apró hallal, kis küsszel, bodorkával, vörösszárnyú keszeggel próbálkozik. Míg sokan (talán kényszerűségből) nagyobb halból (kárászból) vágott darabbal csaliznak. Hogy melyik az eredményesebb? Talán az első, de mint említettem, ha megfelelő helyen kínáljuk fel csalinkat, szinte mindegy.
Persze joggal merül fel a kérdés, hol van a „megfelelő hely”? Meglepő, de szinte bárhol érdemes menyhalfogással próbálkozni! Nem lehet egyértelműen azt állítani, hogy kizárólag a kövezett partszakaszokon lehet fogni. Ismerőseim, barátaim nemegyszer bebizonyították, hogy a „tuti” menyhalas helyekről kiszorulva az üresnek hitt homokpadokon is szépen fogtak.
A menyhalas felszerelés összeállítsa során a következő szempontokat vegyük figyelembe. Mivel a téli éjszakákon a hőmérséklet gyakorta fagypont alá süllyed, olyan feederbotot válasszunk, amelynek gyűrűi az átlagosnál nagyobbak, ezért lényegesen nehezebben fagynak be. Elvileg nem csak a feederbot, hanem bármilyen egyéb, kisebb dobósúlyú, érzékeny végű bot is megfelel erre a célra, hiszen a hal falánksága miatt az ilyen bottal bevetett szerelékre is „felvarrja” magát szegény pára. Kapását azonban valószínűleg nem látjuk, vagy csak már akkor, amikor mélyen benyelte a csalit. Ezek a halak egytől egyig halálra vannak ítélve. Ha a horgot megpróbáljuk kifordítani belőle, szinte biztos, hogy a műtét sikerülni fog, csak a beteg nem éli túl. Ha kíméletesek akarunk maradni, és belevágjuk a horgot, akkor meg új előkét kell felkötünk, amely a gémberedett ujjakkal, koromsötétben nem is olyan könnyű. A feederbot érzékeny spicce jelzi legelőbb a menyus kapását. Ez többnyire apró pöccintések sorozata. A legritkább a botgörbítős kapás. A bevágással ne sokat késlekedjünk, mert így elkerülhetjük a mélyre nyelést. A menyhalas végszerelék a lehető legegyszerűbb, amelyet össze lehet állítani. Ez egy megfelelő méretű lapos ólomból és alatta (30-50 centivel) egy horogból áll. Az ideális zsinórvastagság 0,20-0,25 mm, míg a horog a csali méretétől függően 2-es, 4-es vagy 6-os legyen. Ez alá semmiképpen se menjünk, mert ez gátolja a biztos akadást (a viszonylag nagy csali miatt), illetve megnehezíti a horog halból való kivételét.
