Próbáljuk újra!

Próbáljuk újra!

Az első horgászatos élményem után vagy négy hónap is eltelt. Ennyi ideig tartott meggyőzni, hogy ismét egy unalommal teli napot töltsek el a vízparton azon mélázva, mi vesz rá egyeseket, hogy ott üljenek a botok mellett és több órán keresztül figyeljék, hogy mikor lesz kapás…

Az előkészület már nem volt újdonság számomra. A horgászboltban a kétórás nézelődés, ismerkedés lecsökkent félórás gyors vásárlásra, hiszen ha meggyőzésről volt szó, engem sem kellett félteni.

Szóval, szombat reggel, gyönyörű napsütés, nem is kívánhatna jobbat az ember, mint egy csodálatos szabadidős programot azzal az emberrel, akit szeret. Na de pont a horgászat? Hiszen múltkor már kiderült, mennyire nem nekem való. Azt hiszem, érezhető volt rajtam, hogy a korábbi lelkesedésem rendkívül alábbhagyott, és már nem dalolásztam a boldogságtól útközben, hanem lélekben készítettem magam a hosszú és számomra gyötrelmes napra. Természetesen igyekeztem ezt nem kimutatni és lazaságot sugallva „vártam”, hogy megérkezzünk. Ez alkalommal nem ugyanaz volt a helyszín. Lakhelyünktől pont az ellenkező irányba indultunk egy kisebb, családias horgásztóhoz, ami talán pont az egyszerűsége miatt nyerte el a tetszésemet.

Reggeli napfény a tavon

A napijegy megvásárlása után szokás szerint kipakoltunk, vagyis mondhatnám úgy is, hogy figyeltem barátomat, miközben ő kipakolt. Első dolgom volt ugyanis belehuppanni a székembe, kezemben a magammal hozott magazinokkal, rejtvényújságokkal, amiket ez alkalommal nem felejtettem otthon, tudván mi vár rám. Miután párom összerakta a felszerelését és felcsalizta a horgokat, nagy megkönnyebbüléssel és a kapásokat várva helyezte magát ő is kényelembe. Teltek a percek és az órák. Csalicsere, bedobás, sétálgatás és így tovább, de hal sehol. Kezdtem azt érezni, hogy én hozok rontást a horgászatra, hiszen előtte „orbitális” nagyságú és erejű halakról hallgattam a történeteket, de mikor én itt vagyok, semmi. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ismét kezdett rám törni a hiszti roham és az motoszkált a fejemben, hogy mi a fenéért jöttem el megint, mikor tudtam, hogy úgysem fogom jól érezni magam. De ebből elég volt! Úgy döntöttem nem rontom el a napot megint, és ha törik, ha szakad, megerőltetem magam: aranyos, kedves kisbarátnő leszek, akivel érdemes elmenni egy ilyen remek időtöltésre.

- Adj egy botot! - kiáltottam fel, és azzal a lendülettel úgy pattantam fel a székből, hogy majdnem sikerült a tóban kikötnöm.

De megérte. El sem tudom mondani, milyen örömmel töltöttem el barátomat. Szeme csillogott a boldogságtól és a meglepettségtől szóhoz sem jutott. Pár másodperc után magához tért és azt hiszem, a legjobb dolgot tette, ahhoz, hogy ma itt mesélhetem az élményeimet és ott ülhetek a vízpartokon női horgászként. Nem csak egyszerűen a kezembe nyomott egy botot, hátha végre nem duzzogok és elütöm az időt, hanem azt mondta:

- Rendben, akkor kezdjük az elején!

Mai fejemmel azt hiszem, küldetésének érezte, hogy megtanítson engem minden fortélyra, amit ő is tanult az apukájától, aki szintén az apukájától lesett el minden tudományt. Szóval, kezdtük az elején. Egy kezdetleges Silstar 300-as pontyozó bot került elő a táska mélyéről - természetesen a rávaló orsóval, ami egy szintén Silstar 50-es, két csapágyas, hátsó fékes modell volt 30-as monofil zsinórral -, ami a mai modern felszerelések közt már rég feledésbe merült, de most végre az én kezemben megmutathatta újfent, mire is képes.

Az első horgászbotom

A felszerelés tehát megvolt - nem vittük túlzásba, elég volt egy bot így, kezdetnek. Sorra jöttek a magyarázatok, mi micsoda a horgászládában, és hogy hol a helye és miért. Jól sejtem, hogy minden valamirevaló horgász rendkívül ügyel a holmijára és félti azt, így hát, mint barátomnál is, nem mindegy, hogy mi hova kerül vissza a ládán belül. Idáig nem volt nehéz dolgom, figyeltem és jegyeztem az információt, hogy a továbbiakban majd mindent egyedül csináljak. A horogkötés már kicsit bonyolultabbnak bizonyult, de párom a türelem legfelsőbb szintjein okított, hogy melyik nyuszifül hogy álljon és melyik hurkot hol húzzam át.

Az első sikeres horogkötés

Mint egy lelkes kisdiák, úgy gyakoroltam egymás után többször is a horogkötés művészetét, persze csak a legegyszerűbb változatát. A huszadik kötés után úgy éreztem, megvan a végleges variáció, így hangos kiáltozással jeleztem, hogy jöhet a következő lecke. Jött is… Csalizás… Barátom előhozott egy vödröt, amibe valami gusztustalan trutyi volt bekeverve vízzel, kukoricával és csontikkal.

Én ebbe nem nyúlok bele

- Ez mi? - kérdeztem.

- Ez az etetőanyag, ez kerül az etetőkosárba - válaszolta barátom teljes természetességgel.

Én pedig ugyanazzal a természetességgel válaszoltam, hogy én ebbe ugyan bele nem nyúlok. Bemegy a körmön alá!!! Hogy szedem ki? Párom nagy nevetésben tört ki és közölte, hogy pedig még a gilisztákat fel sem tettem a horogra. Az én válaszom nem volt más, csak a tágra nyílt szemeim, de bátran állíthatom, ki lehetett belőle olvasni, hogy ahhoz a csúszós valamihez meg pláne nem érek hozzá, nem érdekel, hogyan kerül fel a horogra. De nem volt mit tenni, a szerelem vak. A kunkorodó giliszták látványa után az etetőanyagból gyerekjáték volt gombócot gyúrni, még a kukoricát is könnyedén felhelyeztem, de az élő csali, az már sok volt. Húsz perc rákészülés után azonban sikerült legyőzni az undorom, és sorozatos próbálkozások után végül a giliszta a horgomon landolt. Igen, sokat kellett próbálkoznom, összevissza csúszkált meg mocorgott a kezemben és állandóan bemászott az ujjaim közé, de mint említettem, sikerült legyőznöm az undort és végre eljutnom a bedobásig. Bátran kijelenthetem, hogy az összes addigi magyarázat közül ez követelte a legnagyobb odafigyelést és koncentrációt. Azzal még semmi problémám nem volt, hogy csak álltam a part szélen és tartottam a fejem fölött a botot úgy, hogy az orsó az égnek meredt és a mutatóujjam a zsinór végén helyezkedett el. De… és most jön az a bizonyos, de… A következő instrukciókat hallva elgondolkodtam azon, vajon érdemes volt-e belevágni ebbe az egészbe.

- Na, akkor, ha már ott van az ujjad végénél a zsinór, és kinézted az a pontot szemben, ahova nagyjából szeretnél dobni, nincs más dolgod, mint szépen meglendíteni a botot és pont akkor elengedni a damilt, amikor a fejed fölött van a bot vége. Hajrá!

- Micsoda?

Kicsit rémülve csak ennyit kérdeztem. De mindegy, úgy voltam vele, még lelkes kisdiák vagyok, felidéztem párom szavait, és dobtam. Elméletben minden az előírás szerint zajlott le a fejemben, de a valóságban a kinézett pontom közelebbire került és arra sem számítottam, hogy a dobás okozta csobbanástól teljesen beterít a víz, arról nem is beszélve, hogy még a damil is megvágja a kezem. Minden ellenem volt. Sikerült közvetlen magam elé dobni a tóba, így természetesen azzal a lendülettel le is szakadt mind a csalim, mind az etetőkosár, amiknek felhelyezésével olyan nagyon megküzdöttem. Mint már említettem barátom végtelen türelemmel rendelkezett és e pillanatok láttán is csak eget rengető nevetésben fakadt ki. Miután kicsavartam magamból a felesleges vizet, párom pedig levegőért kapkodva végre megszólalt, csak annyit mondott:

- Most már tudod, mi hol van. Kezdheted elölről!

Megfordult bennem, hogy most kellene azt a kártyát kiteríteni, hogy duzzogva félrevonulok, azt szajkózva, hogy én megmondtam, mekkora hülyeség ez a horgászat, és most már tényleg soha többet nem jövök el, de nem. Ezúttal erősebbnek bizonyult bennem a dac és a csak azért is megmutatom érzés. Tehát az egészet elölről kezdtem. Persze nem voltam még profi, minden második mondatom az volt, hogy ez hol van, ezt hogy kell, nem sikerül…

Keresgélés a felszerelés között

Végül segítséggel ugyan, de félóra után ismét ott álltam a part szélén, fejem fölött a bottal, aminek szintén szerettem volna bebizonyítani, hogy nem vagyok érdemtelen a használatára. Ismét lendítettem. Ezúttal a tó közepén landolt a csali. Nem volt versenyszerű dobás, de a második próbálkozáshoz képest nem volt benne kivetnivaló. Visszaültem a székembe és csak vártam és vártam. A várakozás közben újabb megjegyzéseket kaptam, hogyan is kell majd akasztani, ha esetleg kapásom lesz. Ezzel nem volt különösebb gondom, csak felrántom a botot magam felé és ennyi. Az a tény viszont, hogy nem minden apró, pici mozdítás jelent kapást - és ebből kifolyólag halat is - inkább okozott bonyodalmat, mint a berántás, amit e téveszmém miatt, túl sokat gyakoroltam. Barátom felvilágosított, hogy próbáljak különbséget tenni a szél okozta mozgások és a valós kapások között.

Elhittem neki, hogy nem jó az, ha hárompercenként felugrálok és felkapom a botot, hogy márpedig nekem kapásom van, csak elment a hal. Pár óra elteltével sikerült lenyugodnom és kicsit ráérezni a dolgokra, már csak egyvalami zavart, hogy nem fogtam még halat. De nem kellett sokáig várnom. Éppen valamiről nagyon mondtam a magamét, amikor párom hangos üvöltözése megtörte a monológomat. Igen! Kapásom volt! Már nem a szél dobálta a kapásjelzőt, tényleg hal mocorgott a horog végén. A sok gyakorlásból kifolyólag úgy akasztottam, ahogy kellett. Fantasztikus érzés volt, a nevetéstől percekig nem tudtam megszólalni, és csak akkor örültem a legjobban, mikor belehúztam a merítőhálóba életem első kifogott halát, egy körülbelül félkilós pontyocskát.

Életem első kifogott hala

Nem volt fontos, hogy mekkora, és milyen, kicsi, lapos és csúnya, de az enyém volt. Az általam kötött, csalizott és bedobott bottal fogtam ki. Nagyon boldog voltam. Már csak az tett még örömtelibbé, ahogy visszaengedhettem. Ezután időztünk még egy keveset a horgásztó partján, de már a lassan lenyugvó nap megkövetelte az indulást. Nem volt több kapás, de nem bántam, ez is elég volt arra, hogy megérezzem, mi is nyújt felhőtlen boldogságot ebben a nagyszerű időtöltésben.

Hazafelé a kocsiban előkerült a CD, amire együtt énekeltünk. Nagyszerű nap volt. Teljesen be voltam zsongva, hogy mikor horgászhatok újra.

(Folyt. köv.)

Írta: Német Ildikó

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: