A Pötrétei tőzegtavakon - Aranyláz 2. rész

A Pötrétei tőzegtavakon - Aranyláz 2. rész

Látványosan a csatorna középtáján pezseg a víz. Most már egyértelmű, hogy ez a kárászok jele. Társam egy 4,5 m-es finomra hangolt match-et kaparint meg, azzal áll be a csónakunkban kárászozók egymagam alkotta népes táborába. Gyönyörű kapásokat és erőszakos védekezéseket produkálnak a halak, az élmény hatására már ritkábban fényképezünk, inkább csak horgászunk. Néha még az etetésről is megfeledkezem. Ez azonnal meglátszik: ha a kukorica mellé nem nyomok be egy két gombócot, odébbáll a csapat. De hát kísérletezik is az ember közben. Amikor lehet, miért ne?

Szóval nem elég nekik a csak szemes. Ez mondjuk a pontyokra nem lenne igaz, de most kárászozunk, így csak dobok egy-két kicsire gyúrt labdacsot is.

A fenéken van a legtöbb kapás, feljebb kevesebb, s ott is inkább vörösszárnyú kapja el a kukoricát, csontit. Egy-egy dévért is megcsípünk az etetés két oldalán, igaz akkor, amikor épp nincs ott a kárász csorda.

Bár méret nem védi csak mennyiségi korlát a karcsikat, evidens volt, hogy minden halat visszaengedtünk. Mégiscsak aranyhal vagy mi!?

(Ahogy Zoli időközben megírta már az újságban, a sokáig a fényképezőgépnek pózoló kárászt még vagy további harminc társa követte. Húszig számoltuk őket, de még utána is kijött fejenként néhány.
Mindez a rekkenő hőség kellős közepén, durván fél 12 és fél 3 között.)

Egy dévér, aki nem hagyta beállni az úszót

A felforrt ivóvizünk, a ritkuló kapások, és tényleg már-már perzselő forróság gondolatainkat a menés felé tereli. Dramaturgiailag ilyenkor szokott még az utolsó és egyben legnagyobb hal beköszönni a történetekben. Most sincs ez másként. Ám mivel sztorijaimnak az élet írja a forgatókönyvét és nem a fantázia, Zolinak és bivalyölő szerelésének be kell érnie a bőven nem kapitális, csak egy méret körüli pontyocskával.
- De legalább ponty! - villanyozódok fel, szem előtt tartva, hogy menni akarunk kifele, majd hamarosan oldom is el a rögzítő spárgát.
Terveink szerint ejtőzünk a parton, iszunk valamit, átmozgatjuk magunkat, aztán ugyanide visszaevezünk estére.

A nádsarok vöröse nyitotta a nap második részét

A kikötőben egy szimpatikus helyi mesterrel hoz össze jósorsunk. Készségesen felajánlja, hogy elvezetne a szerinte jó helyekre. Ki utasítaná ezt vissza? Így az ejtőzésből nem sok valósul meg, követjük a szakit, aki egyébként a számomra (számunkra) nagyon kedves, sportos békéshalazás, a cserkésző úszózás híve.

Csendesen evezget, s közben nagyon figyelmesen kutatja a vízfelszínen a halak nyomát. Három-négy hely felé is ellavíroz, mutat, magyaráz, ekkor jövünk rá a félreértésre, azaz, hogy ő már halat is akar fogatni velünk, s nem csak a helyeket térképezteti fel. Mindemellett hasznos a találka, hiszen elméleti infókkal is gazdagabbak lettünk. (Pl. hogy tavasszal főként a medencéken és tavirózsásokon keresztül húzódó árkok peremét érdemes horgászni; nyáron pedig a tavirózsa- és nádszélnél, a sekély vízben gyakran elfekszenek a nagyobb halak; s nem utolsó sorban jó tudni, hogy a part előtt több helyen nagyot esik a meder, ami szintén ígéretesnek tűnik...)

Lassan elválunk. Ő cserkel tovább, mi visszatérünk a helyünkre.

Zoli potykája kicsit több időt kért a match-en, mint amennyit az aranykárászoknál megszoktunk.

Fél hat. A legjobbnak ígérkező időszak elejét átcsónakáztuk, amit persze ez esetben nem bánunk annyira.

Karózás után azonnal akasztok egy vöröst a könnyű úszóssal a szemben lévő nádsaroknál. Társam tíz percre rá egy magashátú potykával válaszol. Jót küzdenek a lágy match-nek hála. Szinte feketés-barna a tükrös a mésziszapos aljzatú közegtől.
- A másik tavon még ennél is sötétebbek a tőzeg miatt - mondja Zoli, amíg lekapom a hallal.
A kárászok úgy fest végleg elvonultak, és már nem tudjuk visszacsalogatni őket. Nem bánjuk, így a pontyoknak szentelhetjük minden figyelmünket. A víz azonban csendes, szinte néma. A figyelemmel nem is volna baj, inkább a pontyokkal. Se ugrás, se túrás, se semmi. Már egy mozdítással is beérnénk...

Pontyom valamivel kisebbre sikerült, mint társamé. Ez van...

Az utolsó kapás fél kilenckor jön. Az erősebb nádmenti úszós botra kapok a tótól tisztes helytállásomért egy ajándék-potykát. Hamar kierőltetem, tudva, hogy MÁSIK! horog van fent. Ez se túl nagy hal, úgy fest ma csak ilyenek jutottak.

S mivel itt állítólag több is van és jobb is, a holnapot már kizárólag az aranyhasúaknak, a bajszosoknak, a négyrojtúaknak, a harmonikaszájúaknak, az iszaptúróknak, a szippantó-gépeknek, egyszóval a pontyoknak szánjuk, hogy a hínárzabálókról, a nádnyírókról, a vízikaszákról, a bio-gyomirtókról, és a fűevőkről, azaz az amurokról meg ne feledkezzem.

Tesszük mindezt majd tervek szerint István bátyám módszerével.

És hogy "hajnalban még a nap is más", ezúttal tényleg igaz mondássá válik, bár mi is csak akkor, ott szembesülünk vele. Hogy miért? A történetnek ez a fele sajnos már nem fér ide. El kell olvasni a következő epizódot! (Pásztor órák, helyett napok... - a pötrétei tőzegtavakon: A nagy tanító)