Dunai amurozás 2.rész

Dunai amurozás 2.rész

A Duna az idén csak a nyár végén engedett magához. Az össze-vissza vízállás csak a keszegféléknek és időnként a harcsáknak kedvezett. Etetni, ami az amur horgászatához föltétlenül kell, a szinte folyamatosan magas vízállás miatt nem lehetett. Aztán eljött az én időm: beállt a víz, az erjesztett kukorica is szét akarta feszíteni a zacskót türelmetlenségében, az időjárás is frontmentes, időm is van - minden együtt, irány a víz!

Szerdán kezdtem el az etetést a jól bevált tejsavas erjesztésű kukoricával, amit tourteau-val ragasztottam össze. Másnap a kora reggel fényei már a vízen találtak. A part menti fákat aranyra festették a hajnali nap sugarai.

Kék égbolt, hajnali fények, feszített víztükör, mi kell még?
Mostani helyem is közel van a parthoz
A vödörben az etető, tejsavas kukorica tourteau-val ragasztva
Az etetőm közelről
Fűzőtűn a Hínár-Sás kukorica, amely szilikon előkére fűzve kerül a horogra
Ugyan az kerül az etetőkosárba is, mint amivel etetek
A szerelék bevetésre készen
Botjaim a vizet „figyelik”

Az etetésen sok hal volt, dévérek. A feederbotok spicce szinte nem tudott megállni a beleúszó halaktól. Fölették az etetésnek beszórt kemény kukoricát, fölvették a négy szem fűzött kukoricát is. Másnap, harmadnap a helyzet semmit sem változott, dévérek minden mennyiségben és általában két kiló fölött. Tudom, hogy sokak számára nagyképűségnek hangzik, de egyszerűen nem lehetett horgászni tőlük. Ha az ember nem ezt akar fogni, akkor rendkívül zavaró tud lenni.

A 2-3 kg-os dévérektől nem lehetett horgászni
Ez a majd négykilós példány egyéni rekordom lett

A negyedik nap úgy mentem horgászni, ha megint „csak” dévér jön, abbahagyom az etetést, és más helyet nézek.

Aztán teljes meglepetés: mozdítás sincs. „Mi történt? Jó lenne legalább egy dévért fogni!”, gondolom, és elmosolyodok magamban. „Ha ló nincs, jó a szamár is!”, idézem a közmondást.

Már majdnem dél van, mikor is utolsó lehetőségeként a halaknak, a bal oldali botomon rövid előkét teszek a kosár elé, és egy kis hungarocell darabkával meglebegtetem a két szem fűzött kukoricát. Hátha!

Még három perc sem telik el, és a botom bebólint. A bevágást követően vad húzás, majd amurra jellemzően, beáll a folyásba és viteti magát a vízzel. Eloldom a csónakot, és utána csorgok. Rendkívül erősen védekezik, de azért sikerül megnéznem. Amur, szép hosszú, saccolom vagy 23 kilósra. De nem adja fel, újra és újra a mélybe tör, vagy rövid kirohanásokat tesz. Az erős déli szél miatt kétszer is beindítom a motort, hogy a hal fölött maradjak. A szél azonban benyom egy kősarkantyú mögé. „Sebaj”, gondolom, „itt sekélyebb a víz, könnyebben fárasztok, csak ne legyen akadó, amibe belemehet.”

Az amur első bemutatkozása…
… amit még sok követett…
… de nem adta fel…
… a végsőkig küzdött
A merítés előtti utolsó pillanatok
A végére annyira elfáradt, hogy sajnos elpusztult

Az amur nem adta fel egykönnyen. Ilyen erős példánnyal még nem volt dolgom, pedig húzom rendesen. Közel fél óra, mire szákba kerül.

Nem olyan nagy, mint gondoltam, de majdnem végigéri a csónakom alját

Hosszú, de nem kövér, olyan 20-ra saccolom. Pányvára kerül a fényképezésig, de nem mozdul. „Hát ezt meg mi lelte?”, teszem fel a kérdést magamnak. Egyszerűen annyira elfáradt, hogy elpusztult. Ilyennel még nem találkoztam. Lehet, hogy a végsőkig kihajtotta magát és infarktust kapott…?! Kár érte!!!

Visszakötöttem a helyemre, ki akartam próbálni, hogy a hal csak véletlen műve volt-e. Ellenőriztem a 25-ös zsinóromat, de sértetlen volt, nem kellett újraszerelnem. Most mindkét botomra lebegtetett kukoricát tettem, és láss csodát: öt perc múlva vízre hajlik a bal oldali. Éppen elkezdem a fárasztást, mikor a jobb oldali is elindul. Egyik bot a kezemben, másik a térdem közt, mindegyiken amur. Szerencsére csak kicsi, négy-öt kilós példányok, ezért nem kell elengednem a csónakot.

„Én marha, az amurok közül húzkodtam azokat a nyálkás „lapátokat”, villan át az agyamon. „Milyen régen kipróbálhattam volna ezt a lebegtetett kukoricát, hiszen már máskor is működött”.

A halakat elengedtem, hiszen méretüknél fogva nem voltak fotóalanyok. Gyors etetés másnapra, és irány a kikötő.

A további napok egyik 12 kilós amurja

Még négy napot szántam az amurokra. Minden nap fogtam több példányt, több tíz felettit is, de az elsőnél nagyobbat nem. Végig a lebegtetett kukorica volt a nyerő és a reggel 7 és 11:30 közötti időszak. Később nem volt kapás.

Ezután részben, mert elfogyott az amurokra szánt időm, részben pedig felhalmozódott teendőim miatt abbahagytam az etetést. Néhány nap múlva, amikor legközelebb időm engedte, figyelmemet már a pontyok irányába fordítottam. Hamarosan erről is olvashattok!

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: