Júniusra berobbant a nyár. Tombol a forróság, ekkor vannak csak igazán elemükben a harcsák. Sajnos nemcsak a célhalak, hanem a törpe verzió is. Nyár elején a vízállás még rendben volt, és megfelelő csalihalakat is sikerült betárolnom bőven, mire a nagybetűs szezon elkezdődött.
Szerencsére valamivel kevesebb hínárral, illetve uszadékkal kellett megküzdeni, mint egy évvel ezelőtt, bár a folytatás korántsem volt egyszerű. Már az első éjszakán sikerült elejtenem egy négy kiló körüli „pecsenyeharcsát”. Kezdésnek tökéletes, gondoltam, hiszen volt akcióm, jól éreztem magam kint, az idő is príma volt, ezért elégedett voltam. Fontosak az ilyen kis kezdeti sikerek, ugyanis eléggé kihatnak az ember mentális moráljára, ami a folytatást illeti. Süket, kapástalan éjszakák következtek. Ha valamiben, akkor ebben igencsak edzettek vagyunk páran. Nincs megrendülés, nincs hitvesztés, ilyen a harcsázás. Nagyot nyersz vagy nagyot buksz. Tanulj meg veszíteni! Sokadik éjszakám töltöm kint. Délután megcsináltam a kötelező rutint: csónakázás, helykeresés, botok elhelyezése, vacsora, végül pedig a székembe huppanva várom a kapást. Gyakran sokáig virrasztok a botokat figyelve, azonban a jobb halak rendszerint hajnalban érkeznek, amikor már mélyen alszom.
Éjjel negyed egykor a vevőegység ébreszt, azonnal a botoknál találom magam, pedig még fel sem fogtam, hogy ébren vagyok. Az egyik szerkó elcsattant, botom pedig a bottartóba feszülve lüktet. Hát, ez tapasztott rendesen, ilyen kapásom még nem volt az életben. Nem habozok, rögtön rátörlök egy rendeset, elemi erejű lórúgás érkezik vissza. Mondanám, hogy emberemre, de inkább halamra akadtam. Nekilódult vagy húsz métert, de olyan vehemenciával, hogy mennem kell a parton utána. Rúgja a zsinórt, hatalmasakat bólint a bot, közben a féket csutkára húzom és kapaszkodom. Nincs akadály, ismerem a felszerelésem már, mindössze az ember fizikuma szabhat határt. Adrenalin-szint az egekben, kemény percek következnek, nem engedek neki egy centit sem, csak egyikünk győzhet. Egyre közelebb van, fogytán az ereje, fejlámpát kapcsolok, de csak nem akarja áttörni a felszínt, amikor elém ér. Még jobban bekeményítek a part előtt, betartok neki rövid zászlón, botom csak görnyed és jár a zsinór jobbra-balra. Még az utolsó pillanatokban is odatettük magunkat mindketten, nem volt könnyű menet, de győztem. Halam már a parton pihen, mellette a felszerelésem. Eltörpül a nagy orsó a tekintélyes méretű harcsa mellett. Úgy néz ki, sikerült megfognom a terület királyát. Készítek néhány képet frissen, majd halamat pányvára helyezem. Reggel mérés, mérlegelés és fotózás lesz napirenden. Visszafekszem, de már aludni nem tudok az izgalmaktól.
Reggel már-már pokoli a hőség, de csak az eredmény foglalkoztat. A hal pontos hossza 166 centiméter, a pontos súlya pedig 27,8 kilogramm. Mérhetetlenül boldog vagyok, közben persze szakad rólam a víz, míg a képek készülnek. Megszámolni sem tudom, hány napot és éjszakát horgásztam a Zsitván az elmúlt húsz évben. Törpés víz, kis halsűrűség, nehéz körülmények, de egy percét sem bánom. A türelem keserű, de a gyümölcse édes. Mint mondtam, mindennek ára van. Ez a hal sem volt „ingyen”. Az aszály és az öntözés betett idén is, minél inkább fogyott el a víz, úgy lettek egyre halkabbak az éjszakák és hallgattak el a harcsák. Az emlékezetes fogás után még néhány harcsát sikerült fognom, azonban ezek meg sem közelítették a tíz kilót. Mindenesetre a rengeteg horgászat és kint eltöltött idő nem csupán a halakról és az eredményről szól. Figyelmes vagyok kint, a víznél és szeretem megcsodálni a természet apró dolgait. A reggel átvonuló hattyúcsalád, a színpompás virágok, a fák, a madarak, a vadak és a csillagos égbolt mind része annak az egésznek, ami hajt minket, horgászokat.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
