Beteljesült álom

Beteljesült álom

Ebben az írásban egy olyan élet történetét mesélem el Nektek, amely úgy 20 éve kezdődött és napjainkban vált teljessé. Egy fiatalemberről szól, aki már gyermekkorában is kitüntetett figyelmet szentelt a halak és a természet szeretete iránt, nemrég pedig egy hűvös éjszakán eljött a várva várt nagy hal, mely kerek egésszé formálta horgászélete eddigi létét. Ha felkeltette érdeklődéseteket ez az izgalmas történet, akkor olvassátok tovább e sorokat, mely elmeséli ezt a valóra vált álmot!

6 éves lehettem. Tavasz volt, lágyan ölelték arcomat a suttogó szelek. Kint álltam a határban és csodáltam a tájat. Annyira elmerültem a látványban, hogy észre sem vettem azt a kis tavacskát, amely csak a szemem sarkából látszott. Gyönyörű bányató terült el a dombok között. Hazafelé azon gondolkoztam, élhetnek benne vajon szép halak? Hazaérve rohantam is Édesapámhoz.

„Apa, apa! Az a kis tó a határban milyen tó?”

„Az egy varázslapos tó, fiam, csodaszép halakat rejt.”

„Horgásztál már rajta?”, kérdeztem nagy elánnal.

„Persze, hisz gyermekkorom óta megvan e tó, mely sok szép élményt nyújtott már nekem.”

„Mesélj róla, légy szíves!”, könyörögtem neki.

Hosszú órákon át áradozott róla, melyből éreztem, valami különleges élményt adhatott neki e csodás víz. A beszélgetés végére átszellemülve ültem mellette a padon, és már nem is azt figyeltem, mit mond. Gondolataim már másfelé jártak. Álmodoztam. Vajon én is horgászhatnék rajta? Mintha megérezte volna, mi jár a fejemben. Kérdést intézett hozzám, melyre gondolkodás nélkül érkezett válaszom.

„Nem szeretnél eljönni egyszer velem a tóra?”, kérdezte tőlem kedvesen.

„Dehogynem, Édesapám, ez nem is kérdés számomra”, feleltem.

Teltek-múltak a napok. Minden éjszaka a tóról álmodtam. Mint megtudtam, hatölesnek hívták az emberek. Gondoltam, a mérete miatt. Majd eljött a nagy nap. Délután, mikor már a nap lenyugvóban járt, kivitt engem a tóra és így szólt:

„Fiam! Itt ez a nádbot, fogd, ezentúl a tied!”

Örömöm leírhatatlan volt. Az első horgászbotom. Jupííí! Örvendeztem.

Sötétedésig maradtunk. Úgy emlékszem erre a napra, mintha tegnap történt volna. Kenyérgalacsint gyúrtunk, felraktuk a kis horogra, és már szállt is befelé a fehéren suhanó libatollúszó.

Sok keszeget, fogtam e napon. Bár méretük nem volt nagy, de nekem valami mennyei boldogság öntötte el szívemet minden alkalommal, mikor megmozdult az úszó. Valahol itt kezdődött el ez a történet. Ekkor fertőződtem meg igazán, és máig e „fertőzött” vér csörgedezik ereimben.

Ezek után már minden alkalommal vele tartottam. Minden horgászat alkalmával újat és újat tanított meg nekem. Pár év elteltével már felcseperedve, némi tapasztalat után úgy éreztem, magam is megbirkózom e nemes feladattal, és egyedül készítettem el első szerelékem az elejétől a végéig. Boldog voltam, hisz rájöttem, mekkora öröm számomra az, hogy elsajátítottam valami igazán szépet és jót. Ezt Édesapámnak köszönhetem.

Telt-múlt az idő, iskolás lettem. Nehezen ment a tanulás, hisz gondolataim mindig a nyár emlékeire terelődtek. Rám is szólt néha a tanárnő, miért nem figyelek. Ügyet se vetve rá, elmerengve bámultam ki az ablakon és az emlékek csodaszép hintóján kergettem gondolataim.

Végre újra Nyár! Mi másnak örülne az ember fia ilyenkor, hisz újra kedvenc vizén, kedvenc kacsái között áztathatja zsinórját. Az egész nyarat a tónál töltöttem. Édesanyám munkába indulás előtt zsíros kenyeret kent, limonádét készített, s mire felébredtem, már az asztalon várt az elemózsiás táska. Csodás volt minden reggel számomra, az a tudat, hogy ma újra horgászom. A nyarak így teltek el, majd egyszer csak kijártam az iskolát. Középiskolás lettem. Már érettebb fejjel, más gondolkodással bár, de a horgászat mindig is első maradt a listán. Amikor csak tehettem, iskola után hazasietve felpattantam a bringára, és irány a part! Késő este tanultam mindig, erre jól emlékszem, mivel a délutánt a keszegek és pontyok társaságában töltöttem. Tán 13 éves lehettem, mikor Édesapám, azt mondta nekem:

„Gyere fiam, elmegyünk a városba.”

Nem is szóltam, rögtön ugrottam, és már bent is ültem a kocsiban.

„Hová megyünk, Édesapám?”, kérdeztem izgatottan.

„Meglepetés, fiam!”, válaszolta.

Kezdtem örülni, hátha valami ajándékot kapok. Beérve a városba egyszer csak hirtelen megáll.

„Itt vagyunk.”

Kinézve az ablakon látom ám a nagy feliratot: HORGÁSZBOLT

Több se kellett, kipattantam a kocsiból, mint a nikkelbolha, és már az ajtóban vártam, hogy utolérjen. Ez volt az a nap, mikor megvásárolta nekem első felszerelésemet: egy Silstar teleszkópos bot és rajta egy - tán 3 csapágyas - hátsó fékes Silstar orsót.

Innentől kezdve megváltozott minden. 1997-et mutatott a naptár. Az eddigi kis tavat, amely a szívemhez nőtt, már eladták. Ezentúl nem tudtam hol horgászni. Már nem olyanok voltak sem a reggelek, sem a délutánok. Múltak a napok, de horgászat nélkül.

Látták rajtam otthon, hogy nagy az én bánatom. Hazaérve egyik nap az iskolából, névre szóló boríték várt az asztalon. Örvendeztem is, vajon mi lehet benne. Gyorsan ledobtam a táskám és már téptem is fel a küldeményt. Meghívó a Kishárságyi Horgász Egyesület gyűlésére, a levél mögött pedig a horgászigazolványom! Még üres volt, hisz a horgászvizsgám nem volt meg, de ajándékul már megkaptam az üres nyomtatványt. Több se kellett, belevetettem magam a tanulásba. Gyorsan kiolvastam, amit a vizsgára kellett, és pár napra rá már horgásszá is „avattak”.

Hat csodaszép évig voltam e mesés tó egyesületének tagja. A dombok lábánál csordogáló patak táplálta vizével e tavat. Rengeteg élménnyel gazdagodtam ezen évek alatt. Sok szép pontyot, amurt és csukát sikerült becserkésznem. Aztán sajnálatos módon gondok merültek fel a vízzel, bezárták a tavat. Pár hónap kihagyás után látogatást tettem a Merenyei-víztározóra.

Egyszerűen varázslatos!

Első látásra szerelem volt. Csodás környezetben fekszik e hatalmas víz. Állatvilága - különösen madárvilága - elragadó. Azóta szinte kizárólag ezen a vízen horgásztam. Rengeteg szép napot töltöttem a vízparton sok ismerőst és barátot szerezve. Először még csak napijegyes horgászatokkal indult a dolog… ám a tó körül elhelyezkedő bojlis horgászok látványa, az a gondolat, hogy nemcsak 1 napot töltök el ilyen környezetben, hanem akár egy hetet is, teljesen elvarázsolt. Csodáltam a nagyobbnál nagyobb kifogott halakat, és megfogott ez az életérzés. Ezek után minden alkalommal bámultam őket és próbáltam sok hasznos praktikát ellesni tőlük. Pár évig még napijegyesként látogattam a vizet, de 2004-ben megvettem első igazi pontyozó felszerelésemet.

Íme!

Azonban ebben az évben a már meglévő felszereléssel, de már bojlis mentalitással kergettem a halakat. Sok éjszakát töltöttem a parton, hagyományos csalikkal próbáltam meg becserkészni pár nagyobb pontyot vagy amurt.

Augusztus eleje volt. Késő délután érkeztem a tóra. Nagyon hideg északi szél támadt estére. Beetetés után már az állványon pihent a két pontyozó bot, jelzők beélesítve - vártam a kapást. A kis faház, melyben megtelepedtem éjszakára, igen hiányos oldalfallal volt ellátva, így igencsak széljárta hely volt. Még megfelelő ruházat hiányában minden kéznél lévő ruhát magamra vettem, de így is dideregtem. Szomszédomban nemrég megismert Feri barátom várta a halak jelentkezését. Egyszer csak reccsenő nádhangok ütik meg fülemet, és határozott léptekkel közelít valaki a stégem bejáróján.

„Szevasz, Barátom!”, köszönt hangosan.

A székből felkelve üdvözlöm. Sokáig beszélgetünk, majd elköszönünk, de felajánlja segítségét, ha bármi van, csak kiabáljak át.

„Köszi!”, feleltem, és már vackoltam is vissza magam a fotelomba.

Sokáig vártam a mennyei hangra, de nem jött. Némák maradtak a jelzők. Valamennyire sikerült átmelegednem, majd kis idő elteltével álmosság fogott el. El is szundítottam egy rövid időre. Egyszer csak hangos sípoló hangra riadtam. A jobbos botomon világít a jelző és valami őrült tempóban tépi a damilt az orsóról! Felpattanok, határozott beemelés, és már kiálltok is:

„Gyere, Feri, akasztottam valami szép halat!”

„Jövök! Hallottam a szép húzós kapást.”, mondja.

„Jó nagy zajt keltett, meg is ijedtem egy percre.”, feleltem.

Jó 20 percig küzdöttem a hallal, mire barátom sikeresen megszákolhatta. A stégre kiemelve döbbentünk csak meg igazán. Hatalmas tőponty matuzsálem feküdt a matracon. Nagyon fújt a szél, gyorsnak kellett lennünk, nem akartuk, hogy a hal megsérüljön. Pár gyors fotó után engedtük is útjára. A mérlegelés szerint a hal 17,30 kg-os volt.

A matuzsálem

Ezután egész éjjel nem aludtam. Vártam, hátha megjön a társa, de nem így lett. Akkor ez jelentette az egyéni rekordot.

Következő évben - több rövidebb túra után - már „igazi” bojlisnak éreztem magam. Sok szép halat fogtam ez idő alatt, de a rekorddöntés sosem sikerült. Mindig is az a horgász voltam, és maradok is, aki minden halnak tud örülni, akinek a legkisebb hal is hal, és ezeket ugyanolyan becsben tartom, mint a nagyokat. De hazudnék, ha nem vallanám be, sokat álmodoztam a hőn áhított 20 kg feletti fogásról.

Három év telt el, amit már szinte csak bojlizással töltöttem, de a rekordhal szerint még nem jött el a találkozás ideje - pedig én mindent megtettem érte.

2009. augusztus elején 5 napos szabadságom alatt újabb próbát tettem. Párommal 5 napot töltöttünk jó barátaink által készített komfortos faházukban, és vártuk a halak jelentkezését. Délután értünk a tóra. Mindketten sürögtünk-forogtunk, hogy minél előbb minden a helyére kerüljön. Már sötétben fejeztük be a pakolást. Kellőképp elfáradtunk, egy finom vacsora után ágyba dőltünk. Hajnali kettőkor a távjelző hangjára ébredtünk: komótos, elhúzós kapás. A harmadik pittyenésre már a botok mögött álltam és fejemben csakis az járt, most jött meg a várva vált hal. A kapásából ítélve nagyra számítottam, de nem Ő volt, akit régóta várok. Gyönyörű, 10,4 kg-os tükörponty volt a tettes.

Az éjszaka eredménye

Nagyon örültünk neki, majd visszaengedés után újra álomra hajtottuk fejünket. Másnap egész nap forróság volt, a víz mozdulatlan, még szellő sem borzolta a vizet. Az esti újracsalizást követően pár percet a vízen töltöttem a szerelékek behordásakor, figyeltem a halak mozgását. Az éjszakai ponty óta nem sikerült halat fognunk, de ahogy hallottuk, máshol sem evett a hal. Én azonban sok szép bíztató mozdulást láttam az etetéseink körül. Vártunk egy darabig, beszélgettünk, teáztunk, de a jelzők mintha megnémultak volna. Nagyon elfáradtam aznap, hamar lefeküdtem, párom is mélyen aludt. Felébredtem hajnaltájt, 4 óra lehetett, kinéztem a faházból. Semmi változás, ezért visszadőltem. Hamar elaludtam, de egyszer csak megszólalt a távrecsegő. Megint olyan öreguras, komótos elhúzós kapás. Már nem mertem semmit sem remélni, inkább kiléptem a házból és akasztottam. Éreztem a beemeléskor, hogy igen, Ő az, akire vártunk. Izgatottan szóltam páromnak, hogy jöjjön, mert itt van az a hal, amire évek óta vártunk. Erősen, de komótosan húzott, éreztem, hogy nagy hal akadt a horgomra. Jó 20 perces fárasztást követően tudtuk csak partra emelni. A szákolás után kedvesem megpróbálta kiemelni a vízből, de nem sikerült neki. Éreztem, hogy a halnak jó súlya van, de ha már ki sem tudja emelni, akkor biztosan jó lesz… Én is megizzadtam, mire partra került. Nagy, kerek hasú, egészséges tükörponty pihent a vizes matracon. Óvatosan bántunk vele: a mérlegelés után és pár fotó, videó elkészítését követően puszit adtunk neki, majd visszaengedtük a vízbe. 19, 4 kg-ot nyomott a csodaszép hal.

Akire már oly régóta vártunk

Mindketten rendkívül örültünk, vissza sem feküdtünk. Ittunk egy kávét, és azon gondolkodtunk, mennyi időt vártunk e meseszép állatra. Az, hogy visszaengedtem, külön öröm volt számomra.

Jelen pillanatban a szobámban ülök, kint pedig kemény mínuszok járnak. Örömmel öntöm szavakba e varázslatos 20 év történéseit. Remélem, mindenkinek van egy ilyen története. Boldog vagyok, hogy kijutott nekem a lehetőség, hogy ezt az olvasók elé tárjam.

Ami biztos, hogy egész életemet átjárta a horgászat, a halak és a természet iránti szeretet, szenvedély. Vígan fogom újra elmesélni unokáimnak ezt a történetet.

Mindenkinek hasonló szép élményeket kívánunk!

Írta: Kovács Péter (bojlispeti) és Török Zsófia (bojliszsófi)
Fényképek: Török Zsófia (bojliszsófi)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: