Kora tavasszal a horgászok túlnyomó többsége inkább a parttól távoli mély vízrészeket vallatja. A jég veszte után ugyanis a magas vízoszlop alsó részein valamivel kedvezőbbek a hőmérsékleti viszonyok, mint a partközeli sekélyebb szakaszokon. Éppen ezért a kezdetek kezdetén halaink - kivált kép a pontyok - leginkább a parttól messze, nagy távolságokban tartózkodnak. A fentebb leírt információk általános horgász megfigyelések és tapasztalatok útján vonult be a köztudatba, így butaság is lenne részemről a cáfolat. Nem is szeretnék ellentmondásba keveredni a sokéves hagyománnyal, ehelyett inkább egy tanulságos történetet osztanék meg Önökkel.
A kőkemény fagyos hónapok után a makacs tél végül engedett szorításából. Éreztem, hogy már nem tarthat soká a tétlenség, és hamarosan ismét lehetőség nyílik kedvenc hobbim gyakorlására, a horgászatra. Miután hírt kaptam, hogy a tavakat borító jégpáncél megadta magát már nehezen bírtam magammal.
A számomra igencsak hosszúnak tűnő “horgász cölibátust” követően már nagyon vágyakoztam egy szórakoztató peca után. Végül úgy döntöttem, hogy engedélyezek magamnak néhány napos szünetet, és a horgász gyakorlatba is megpróbálom átültetni a passzív téli hónapok során kidolgozott új ötleteket. Kisebb fennakadások után végre elérkezett a várva-várt nap, a horgászat napja. Elég korán indultam útnak, ennek ellenére, mikor megérkeztem sok kolléga már javában áztatta a zsinórt. Hát igen! Nem csak nekem viszketett már a tenyerem, a többiek is legalább annyira vágyakoztak a halfogás nyújtotta élmények után, mint én. Bár az is lehet, hogy csak egy jó hallevet szerettek volna készíteni. A sporttársakat figyelgetve biztos voltam abban, hogy cselekedeteiket a már korában ismertetett klasszikus taktikai megfontolás irányította. Szinte kivétel nélkül mindannyian nagy távolságok elérésére összpontosítottak, a parttól távoli mély részeket vallatták. Néhányan a jó fogás reményében több akadósort is képesek voltak keresztülhajítani. Természetesen e merész cselekedetet a terepet még nem túl jól ismerő, napijegyesek hajtották végre. De hát saját kárán tanul az ember. A horgászat első napján jómagam is a távoli, mélyebb részeket próbáltam meghorgászni. Az egyik botom csemegekukorica és pufi kombinációval ékesítve várta az első érdeklődőket, a másik kézséget pedig apró szemű bojlival csaliztam fel.
Sokan úgy gondolták, hogy a kora tavaszi időszakban értelmetlen bojlizással kísérletezni. (Ez természetesen távolról sincs így, de a cáfolatra majd egy külön írás hasábjain belül térnék ki.)
Volt, aki határozottan tudomásomra jutatta, ezen véleményét. Szerinte azzal, hogy az egyik botomat bojlival csaliztam fel, az esélyeimet a felére csökkentettem. Ezt persze az hangoztatta, aki egész életében valószínűleg egyetlen kiló bojlit sem állított elő, és távol állnak tőle a módszer technikai részletei, a szemléletmódról már nem is beszélve. Közel 3 órán át áztattam eredménytelenül a zsinórt. Igaz az öregebb generáció sem állt túlságosan fényesen, de azért magamtól valamivel többet vártam. Nem szerettem volna hal nélkül megúszni a kirándulást, így egy kis cselhez folyamodtam. A bojlis horgászboton az ólmot egy gubancgátló csővel egybebarkácsolt etetőkosárral váltottam fel, majd abba csábítóan illatozó etetőanyagot gyúrtam. A begyúrt etetőanyag külső felületébe fél, illetve negyedekbe tört bojli darabkákat nyomkodtam.
A hatás nem maradt el, hiszen a bedobást követően fél órán belül kapást jelzett a hangjelzős. A kemény tél rendesen kiszívta a pórul járt gyenge 2 kg-os tőponty erejét, így viszonylag hamar a szákba találta magát.
A sikeren felbuzdulva tovább fojtattam a horgászatot, de aznap már nem sikerült több halat akasztanom. Elégé passzív horgászatban volt részem, de a rengeteg várakozással töltött idő alatt volt alkalmam alaposan körbenézni. A horgászhelyemtől nem messze halakra utaló jelre lettem figyelmes. A parttól kb. 5 méterre egy jókora vízbe dőlt fa lomkoronájának maradványai előtt szolid fordulásokat észleltem.
Először alig akartam hinni a szememnek, de a rengeteg árulkodó jel végül mégiscsak meggyőzött. Az észrevétel természetesen nem maradhatott válaszreakció nélkül. Egy nem túl nagy műanyag vödörbe 3 doboz csemegekukoricát öntöttem, ehhez 2 maréknyi kettétört bojlit tettem, majd ezen összeállításhoz banán aromát, Nutrabaits (édes) étvágygerjesztőt, és szintén édes alapú Bait Booster-t kevertem.
Az összeállított etetőanyagot a fával párhuzamosan a parttól kb. 5 m-re szórtam be. Másnap, már korán reggel az előző napi előetetés színhelyén voltam. Talán kicsit korán is érkeztem, hiszen még ki sem világosodott, de a botjaim már bevetésre vártak. A bedobást követően etetni sem volt időm, hiszen alig hogy ráraktam a damilra a kapásjelzőt, az máris a bothoz ragadt. Az első érdeklődő mivoltára sajnos nem derült fény, mert az első vad kirohanása alkalmával sikeresen megszabadította magát a horogtól. Nem volt időm túl sokat bánkódni az eset miatt. Talán 5 perc sem telt el és máris a következő pontyot fárasztottam. Az áldozat egy 2 kg körüli tőponty lett.
Nem sokkal utána követte őt egy hasonló méretű tükrös társa, és így ment ez jó néhány órán keresztül, egészen a horgászat befejezéséig.
A tanulság szerintem a következő: A horgászatban 100 %-os bizonyosság nincs, éppen ezért e műfajban a sok-sok éves tapasztalatot is egy röpke nap alatt meg lehet fejelni, de sohasem feledhető.
