Velencei mozaik

Velencei mozaik

A zord tavaszt követő, rajtaütésszerűen érkező nyár nem volt jó hatással pikkelyes kedvenceink kapókedvére, ám a későbbiek folyamán így is sikerült néhány emlékezetes horgászatot produkálnia legkedvesebb horgászvizemnek, a Velencei-tónak. Csónakom nincs (bár már dolgozom az ügyön…), így idén is csak a partról elérhető halakkal kerülhettem közelebbi kapcsolatba. Így, nyár vége felé jólesik felidézni a kellemes pillanatok közül néhányat - szerencsére van miből válogatni, még akkor is, ha bizony betliből is kijutott gazdagon.

Hajnal: amikor még falu a falu

Első felvonás - Spiccbotos dévérezés

Történt, hogy tavasz vége felé (amikor végre úgy-ahogy kiéltem tavaszi, kora nyári „rezgőspicc-éhségemet”) némi levelezést követően összehoztunk egy közös baráti horgászatot Csörgits Gáborral, a honlap méltán népszerű csg-jével. Gábor ezúttal magával hozta elragadó kislányát is, akit egyúttal igyekezett „beoltani” a horgászattal - ennek módja pediglen mi lehetne más, mint a gyakori sikerélménnyel kecsegtető snecizés. A „beoltás” (ahogyan arra az utózöngékből következtettem) sikeres volt, a kisasszony (egy idő után) már közös horgászatunk alkalmával is meglehetősen ügyesen kapkodta ki a kisebb-nagyobb (bár inkább nagyobb…) snejdereket a tó barnás vizéből. Apuka közben egy másik spiccbotot vett kezelésbe, és - számomra - meglepő mennyiségű dévért fogott az általam már úgy-ahogy elfeledett eszközzel. Az eset később, egy másik horgászat alkalmával megismétlődött, bár annak már nem voltam szemtanúja, de ez az egy alkalom is elég volt arra, hogy „bogarat tegyen a fülembe”: bizony, jó móka a spiccbotos dévérezés.

Átlagos velencei dévér közelít ideiglenes „otthona” felé

Bevallom, alig vártam a következő, reményeim szerint szélcsendes alkalmat, hogy rápróbáljak a jóféle, átlagosan 10-12 dekás dévérekre a kedvenc helyemen, az ó-velencei Északi-strandnál található mólón. A jeles alkalom tiszteletére szemlét tartottam spiccbot-állományom között. Eredmény: egy őskövület, dög nehéz 6 méteres rettenet, amivel utoljára úgy 1994 környékén horgásztam; egy 4 méteres, filléres, csalihalfogás céljából beszerzett pálca; végül egy 5 méteres, könnyű, megbízható spiccbot - nem volt kérdés, erre esett a választás. Kicsit féltem a beugró ezüstkárászoktól, netán pontyoktól, ezért 14-es zsinórral, 12-es előkével, 0,5 grammos úszóval, tizenvalahányas horoggal és 2-3 szem pinkivel kínáltam meg a verőfényes délutáni napsütésben a (reményeim szerint) minden bizonnyal valami hasonlóra éhező dévéreket. A móló „kifelé” néző placcára ültem le, majd alaposan beetettem magam elé pár méterre (ahol a víz mélysége helyenként elérte az 180-200 centimétert), és vártam az ezüstös pikkelyzetű keszegféléket. Az első jelentkező - jellemző módon - egy apró bodorka volt, bátran víz alá merítve a csöpp úszót. A dévérekre sem kellett sokat várni, hamarosan sorra jelentkeztek meglehetősen óvatos, általában „lassan elhúzós” kapásaikkal. Este, amikor áttértem a süllőzésre, vagy 15-20 tenyeres és 1-2 nagyobb (értsd: 30-40 dekás) keszeg ficánkolt a haltartóban (a fotók elkészítését követően visszaengedtem őket).

Az ekkora példány errefelé már ritkaságszámba megy
Igazán élvezetes peca volt!
Dévérdesszert
„Spicces” bodorka

A későbbiekben a tó más részein is próbálkoztam a spiccbotos keszegezéssel. A sekélyebb, hínárral és egyéb susnyával borított részeken vörösszárnyúkat, bodorkákat, naphalakat, apró kárászokat, paptetűket, sügéreket is „zsákmányoltam” (ezek egy része csalihalként ért szomorú véget). „Nagy” halat nem sikerült fognom spiccbottal, de így is nagy örömömre szolgált, hogy újra felfedeztem ezt a szórakoztató módszert.

Süllőcsemege
Neki már kevésbé örülünk, de azért szép hal
A „tettes” - bár így utólag, nem biztos, hogy a betonon a helye…

Második felvonás - A „telepittééés”

Az Internet sok dologra jó. Egyik nagy előnye (bár ez már kicsit elcsépelten hangozhat), hogy segítségével új barátokra lehet szert tenni; nem történt ez másként Gábor (Haldorádós „nevén” cincinlovag) és az én esetemben sem. Írogattunk a fórumra, aztán magánban, szó szót követett, míg a sok beszédnek még több jó hangulatú, közös pecázás lett az eredménye. Annyira egy húron pendültünk, gondolkodásmódunk olyan sok dologban egyezett, hogy hamarosan egyfajta közös „tolvajnyelvet” is kifejlesztettünk. Tudni kell a történet megértéséhez, hogy a Velencei-tavon létezik a horgászoknak egy olyan rétege, akik folyamatosan siránkoznak (akkor is, ha degeszre fogják magukat), mondván: „nincs telepittééés…”, persze ha tudomást szereznek a „telepittééés”-ről, akkor háromszor fordulnak… míg a hal el nem fogy a környékről, vagy legalábbis annyira óvatossá válik, hogy nem könnyű megfogni - ekkor lehet kezdeni újra a siránkozást, és bezárul a kör. E kedves horgásztársainkat (sporttársat most inkább nem írnék) kifigurázandó vezettük be a „telepittééés” fogalmát. Ez a fogalom általában a pontyakasztást jelöli, értve ez alatt azt a folyamatot, melynek során a szerencsés horgász bejelenti, hogy „telepittéés”-e van, ekkor a másikunk már tudja, hogy ideje merítőért nyúlni, mert a feeder túloldalán ponty jelentkezik megmérettetésre.

Azon a bizonyos héten lettem boldog tulajdonosa egy 2,70-es pickerként és (egy toldó közbeiktatásával) 3,30-as feederként egyaránt funkcionáló, leheletfinom pálcának, melyet természetesen már a hétvégén ki szerettem volna próbálni. Némi egyeztetést és a mintegy háromnegyed órás zötykölődést követően következett egy könnyed péntek esti fél-betli, amikor is apró dévéreken kívül mást nem igazán fogtunk, a sötétedéskor bevetett süllőző pecáinkat meg nagy ívben elkerülték a csíkos ragadozók. (Gáborral tartott ezúttal barátnője, Dorka is, aki gyakorlott természetjáró és edzett horgásztárs. Ő maga ugyan nem horgászik, viszont elképesztően fegyelmezetten bírja akár az éjszakába nyúló pecázásokat is).

Másnap reggel újult erővel támadtunk, ezúttal az Evezőspálya Velence felé eső végénél található félszigeten rendezkedtünk be a halfogásra. Még meglehetősen sötét volt, amikor elfoglaltuk helyünket a betonozott parton. Sima gubancgátlós, karabineres forgókapoccsal ütköztetett csúszó szereléket készítettem, 20, illetve 25 grammos, csepp alakú kosarakkal, a főzsinórok 16-osak, az előkék 14-esek voltak. Az egyetlen igazi különbség a dobástávok között volt: régi feederem végszerelékét jó 10-15 méterrel távolabb dobtam, mint a pickerét. (Ezt az is indokolta, hogy ezen a távolságon már a törésvonalon túli területeket is meg tudtuk horgászni). Az első órában nem igazán díjazták erőfeszítéseinket a pikkelyes célpontok, pedig Gábor nagy buzgalommal lődözte az ínycsiklandó illatú pontyos-kárászos etetőanyagot a pickerek és feederek sávjába (általában mindketten egy-egy pickert, illetve feedert vetünk be a Velencei-tavon, ha éppen nem süllőzünk, vagy ha nem valamilyen más halfaj a cél). Aztán megtört a jég, egyre-másra szedtük a tenyeres dévéreket (amúgy valószínűleg matchezni is kiválóan lehetett volna, de mi mindketten jobban kedveljük a rezgőspicces módszereket). A szokványos 3-4 szem csonti mellett nagy keletje volt az élénksárga színű mézes pufinak is (pedig általában az élőre „esküszöm”). A kapások többsége érdekes módon kilazítós itt a Velencei-tavon, ennek ellenére nagyon jó hatásfokkal szedegettük a tenyeres-másfél tenyeres dévéreket.

A nyerő csalik

Ahogy a Nap egyre magasabbra hágott a derült égbolton, úgy lettek egyre bátrabbak a dévérek - de nem csak a dévérek, hanem a betonozott parttól alig 1-2 méterre furcsa rablásokat produkáló, ismeretlen ragadozók is. Gábor egy idő után nem is bírta tovább cérnával, összerakta a pergetőbotot és nekiindult a partnak. Az előírásoknak megfelelően természetesen kivette a rezgőspicces botjait, rátámasztván azokat a feederállványára. A keszegek támadása tovább folytatódott, 5-10 percenként csatlakozott egy-egy újabb rémült dévér a szákban úszkáló társaihoz. Gábor egyre távolodott, bár ahogy néztem, nem járt sok sikerrel… egyszer csak valami villanást vettem észre a szemem sarkából és egyidejűleg éles csattanást is hallottam, majd pillantásomat a zaj forrására irányítva megdöbbenve vettem észre, hogy Gábor kivett és letámasztott pickere önálló életre kelt. Odaugrottam az elszabadult pecához, és meglehetősen érdekes ábrázatot vágva szembesültem az alábbi merénylővel.

Talán már pergetni is lehetne rá

Az araszos ragadozó szemet vetett a vizet érő csonticsokorra és rárabolt. Fény derült hát a rejtélyes rablások elkövetőinek személyazonosságára. Gábor közben visszaérkezett: összesen egy kisebb csuka mutatott némi érdeklődést műcsalija iránt, de az sem lett meg.

Folytattuk a víz picker-feeder párossal történő vallatását, bár a hőség miatt egyre kisebb lelkesedéssel. Már a távozás gondolata is felmerült, amikor az új botom spicce határozottan, cseppet sem kapkodva, komótosan görbülni kezdett. Bevágást követően értesítettem Gábort arról, hogy „telepittééés”-em van, aki már hozta is a merítőt; e cselekedete azonban még kissé korainak bizonyult, mert a vékony, finom bottal eltartott pár percig, amíg szák közelébe terelhettem a halat.

Merítés előtti pillanatok: egy utolsó csavarintás a féken (Dorka közben fotózza az eseményeket)
Megvagy!

A tettes egy, a velencei szabványnál kicsit kisebb, 32-33 cm körüli ponty volt. Újult erővel ostromoltuk az éhenkórász uszonyosokat; erőfeszítésünk meghozta gyümölcsét, hamarosan Gábor „telepített” egy harmincötös körüli, hibátlan szép tőpontyot.

Gábor is „telepitt…”

Összességében - ha emlékezetem nem csal - 38 db dévért, két pontyot, valamint egy véletlenszerűen beesett sügért zsákmányoltunk a délelőtt folyamán. (Kedvcsinálóként annyit még mindenképp megjegyeznék, hogy a Velencei-tavon finomszerelékkel ez a mennyiség egyáltalán nem számít kirívónak, ha megy a hal, akkor teljesen normális a hasonló „teríték”). Egyedül az ezüstkárászok hiányoztak valamennyire - na nem a jelenlétük, hanem a zsákmányt színesítő mivoltuk miatt. A halak szokás szerint visszanyerték szabadságukat.

Gábor nekiveselkedik…
… majd kiemeli a zsákmányt
Ezért (is) érdemes itt horgászni
Ha már szó volt róla, telepítek némi pontyot…
30 centis ezüstkárász - normális jelenség a Velencei-tóban, most azonban nem jöttek

Az ilyen és ehhez hasonló horgászatok miatt már most is úgy érzem, hogy könnyű szívvel emlékezem majd a 2009-es esztendőre, ami a Velencei-tavat illeti. És még előttünk van egy teljes őszi szezon, remélhetőleg csukák, süllők tömkelegével…!

Írta: flagellum_dei78 (Süveges András)
Fényképek: Ambrus Dóra, Süveges András