A csatorna

A csatorna

Még gyermekkoromban szerettem bele a kis patakokba és csatornákba. Ez a „szerelem” azóta is tart. Aki egyszer megszerette ezt a műfajt, az soha nem felejti el végleg, és ha nem is jár ki ilyen kis vizekre, soha nem felejti el az itt szerzett élményeket. Talán azért is szeretem annyira a csatornapecát, mert az soha nem a minőségi etetőanyagról, a mázsányi horgászcuccról és a méregdrága felszerelésről szól. Itt a horgász találékonysága, tapasztalata, hal- és helyismerete a fogás záloga. Kevés cucc, egy szál bot és a horgász. Ráadásul még sportos műfaj is, mert itt a helyben ülős peca sokkal kevesebb halat ad, mint a cserkelő, kereső horgászmódszer.

A kedvenc csatornám nevét szeretném titokban tartani, mert féltem a „sáskajárástól”, ezért a nevét most nem fogom leírni. Ez egy tipikus síkvidéki, lassú folyású, iszapos, hínárral benőtt csatorna. Sokan egy tisztességes halat sem néznek ki belőle, pedig laknak itt csodálatos pikkelyesek. A jellemző békés halak: ponty, amur, ezüstkárász, bodorka, karikakeszeg, vörösszárnyú keszeg, küsz, néha egy-egy jász, domi és compó színesíti a képet. A ragadozókat a csuka és a sügér képviseli, néha meglepetésszerűen egy-egy balin, süllő és harcsa is jöhet.

A csatorna évszakonként más és más, most a nyári élményeimet osztanám meg veletek. Egy-két nap eseményeit próbálom szavakba önteni, hátha „átmegy” valami az élményekből így, a sorokon keresztül.

A CSATORNA, csupa nagybetűvel!
A csati egy másik arca…
… és egy harmadik

Első peca.

Írhatnám azt is, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, de hagyjuk az irodalmat, kutya meleg van. Igazi fülledt meleg nyári délután. Halogatom is az indulást, aztán fél öt körül biciklire pattanok, és irány a csatorna! Mire kiérek, rendesen lever a víz a közel negyvenperces biciklitúrától. Széthúzogatom az új telematch botomat, ez a mai peca lesz a botavató az új orsómmal együtt. Előre készültem, már otthon felszereltem egy 3,3 g-os úszóval. A szerelék érdekes. Az úszó alatt kb. 2 g ólom, alatta egy karabineres forgó, alatta a szokásosnál hosszabb előke a maradék ólmozással. Miért jó ez így? Azért, mert ha rablásokat látok, az előkét leakasztom, és már megy is a helyére a drótelőke. Furcsa? Nekem nem. Elsőre a békés halas előke kerül fel. Dobok pár gombócot a szemközti nád elé, majd utána küldöm az úszót. Semmi! Csak a küszök rodeóznak a felszínen.

Készenlétben…
Ez itt a reklám helye

Néha mintha kósza buborékokat látnék az etetésen, de még nem az igazi. Aztán az úszóm váratlanul kapást jelez. Bevágok! Egy harminc dekás kárász a tettes. Haltartóba kerül. Visszadobok. Szinte rögtön jelentkezik a kárászom párja. Ez jól indul! Aztán amilyen hirtelen érkeztek, olyan gyorsan el is tűnnek a karcsik. Pár percig tanácstalan vagyok, aztán meglátom az óvatos rablásokat, megjöttek a csukák! Pánikszerűen nyitom szét a kishalfogó spiccbotot. Az első küszkapást idegességemben eltolom. A második megvan. Gyorsan átcserélem az előkét a drótra. A küszömnek szájába tűzöm a horgot, és már lendítem is be a túlparti nád elé. Az ereszték akkora, hogy alaphelyzetben a kishal leérne a fenékre, de mivel állandó mozgásban van, lassan sodródva úsztatom az áramlásnál lassabban. Ehhez a módszerhez ideális csalihal a küsz. Kisebb víz alatti hínárfoltokon is átsegíti az úszót a küsz folyamatos felfelé törő mozgása. A sokadik úsztatásnál egyszer csak rándul egyet az úszó, majd a következő pillanatban eltűnik a víz alatt. Az erőteljes kapás jó halat sejtet, ezért nem is nyeletek sokat. Megfeszítem a 20-as damilt, aztán erősen bevágok. A bot karikába hajlik és egy úgy is marad. Lassan elkezdem emelni a halamat. Feljön egészen a víz felszíne alá, akkor egy pillanatra elfog az izgalom. Az idei legszebb csukámat csodálhatom egy pillanatig. Aztán meggondolja magát, és ugrik egy akkora szaltót, hogy egy pillanatra a szívverésem is megáll. A következő pillanatban ismét karikába hajlik a botom és felsír a fék. A hal rövid rohanás után megfordul, és már az ellenkező irányba vágtat. Ismét sír a fék. Most már óvatosan, a bot végét lefelé tartva fárasztom. Megpróbálom megelőzni, hogy még egy szaltót ugorjon. Ez sikerül is. Pár kör, és már érzem, hogy fárad. A merítő a kezemben, a következő emelésnél tolom is a hal alá. Ez megvan! Hú, de szép! Mérem a hosszát, 54 cm. Súlyra több mint két kiló. Szép, pufók jószág. Előveszem a fogót és nézem, hogyan akadt. Sajnos a horog a torka közepén. Sajnálom szegényt, mert visszaengedtem volna, ha nem lett volna ennyire mohó. Nem baj, akkor megesszük. Gyorsan pakolok is, ennyi élmény elég volt egy napra. Miközben hazafelé tekerek, az jár a fejemben, hogy ennél jobb botavatót megrendezni sem lehetett volna.

Csatornacsuka, de milyen szép!

Második peca.

Ismét a csatira készülök. Határozott elképzelésem szerint ma csukát akarok fogni! A földút még nyomokban vizes a pár nappal ezelőtti vihartól, de járható. Mostanra visszatért a kánikulai hőség. A csatorna vize is magasabb pár centivel a megszokottnál, remélem ez jó hatással lesz a kedvenceimre.

A nyerő helyemen

Érkezés után rögtön szórok egy-két gombócot a túlpart elé, hogy összecsaljam a környék kishalait. Már nyitom is a spiccbotot, és nekilátok küszt fogni. Az ötödik után szétnyitom a telemach botomat. Kishal a horgon, és már repül is a cumó a túloldalra. Nem hiszek a szememnek! Első úsztatásra gyönyörű kapás! Nyeletés után bevágás, csak éppen a várt ellenállás marad el. Tizenöt dekás sügér vergődik a horgon. A kishal a szája mellett kívül, a horog majdnem a torkán. Na, ez akkor hogy is volt? Lefényképezem gyorsan a nem mindennapi fogást, majd a horogtól megszabadítva visszaengedem.

Fish Monsters

Már repül is következő kishal a megszokott helyre. Egy darabig nincs kapásom, pedig rablás az van bőven. Aztán egyszer véletlenül rövidebbet dobok. Lustaságból ott hagyom. Ott is lehet úsztatni. Én lepődök meg a legjobban, amikor úszóm elmerül. Macerásan kap, így tovább hagyom nyelni, aztán bevágok. Megvan! A szokásos negyvenegy-két centis csatornacsuka. A horog előírásszerűen a szája sarkában. A fényképezés után boldogan csúsztatom vissza a csatorna vizébe. Mérgében jól lefröcsköl búcsúzóul.

Az első csukesz

Új kishal, új dobás. Hihetetlen, de egy-két perccel az előző akció után ismét kapás. Ez is megvan! Rohangál föl-alá, de nem hagyom magam. Rövid fárasztás után már a merítőben pihen. Most egy kicsit nagyobbat sikerült fognom, ez eléri az ötven centit. A fényképezés nehezen megy, sehogyan sem akar a halam modellt állni. Eldöntöm, hogy ezt az egy példányt hazaviszem, ezért bilincsre verem.

Ne mozogj már annyira!

A folytatás már nem ilyen mozgalmas, de szinte már az is csoda, hogy három kapásom is volt egy helyen. Elkezdek variálni az eresztékkel, mert rablás még mindig van. Dobok a túloldalra, középre, sőt még magam előtt is elúsztatom párszor a csalihalat. Semmi! Aztán egyszer csak, mikor középtájon úsztatok, erőteljes kapás! Megállás nélkül viszi a csalihalat, sejtem, hogy nem kicsi. Mikor eléri a vízi növényzet szélét, bevágok! Elsőre azt hiszem, hogy belekeveredett a hínárba, de aztán rájövök, hogy igen szép csukát akasztottam. A lassú emelésnek engedelmeskedve kerül felszínre, ekkor látom meg a halat. Jó négy kiló körülinek saccolom. Lassan „kapcsol”, és megindul. Érzem, hogy baj lesz! Képtelen vagyok megállítani! Ráfogok a dobra, mert vészesen közelít a magas víz miatt vízben álló part menti nádashoz. A botomat lelki szemeim előtt szinte már darabokban látom, annyira hajlik, de nem bírok a hallal. Így is eléri a nádat, és itt vége is a küzdelemnek. Egy darabig még próbálom kiszabadítani a reménytelenül elakadt szerelékemet, aztán feladom. Betépem. Legalább az úszóm megmaradt. Miközben szerelek, az jár a fejemben, hogy durvább szerelékkel talán megfoghattam volna, de azzal meg, nem tudok szépen úsztatni. Ördögi kör!

Ott kell úsztatni
Ugyanez a hely egy hónappal később

Kész az új szerkó. Kishal a horgon, és már repül is a helyére. Közben kezd rám esteledni, ezért pakolni kezdek. A botot addig feltámasztom a nádra. Fél szemmel az úszót figyelem, még éppen időben veszem észre a kapást. A bot már a kezemben, nyeletés után bevágok. Rövid fárasztás után a nap utolsó, éppen negyven centis csukáját merítem. Őt már nem is fényképezem, hisz minden cuccom elpakolva. Szabadon engedem és beszüntetem a pecát. Miközben hazafelé tekerek, jár az agyam. Ki gondolta volna, hogy ebben a kis csatiban ekkora csukák is vannak? Ha nem lett volna magas víz, valószínűleg a nagyot is megfogom. Ki gondolta volna, hogy egy röpke délutáni csukázáson öt kapásom is lesz egy helyen? Mit rontottam el?

Az igazsághoz tartozik, hogy másnap erősebb szerkóval mentem ki. Egész nap csak szenvedem, képtelen voltam úgy úsztatni, ahogyan a telematch bottal szoktam. A következő alkalommal ismét a telematch volt már velem. De az már egy másik történet…

Harmadik peca.

Délután van. Rekordokat döntöget a hőség. Sajnos kedvenceim, a csukák az utóbbi időben éhségsztrájkba kezdtek. Elhatároztam tehát, hogy az idén először megpróbálok pontyot fogni. Öt óra körül érek ki a tetthelyre. Ezen a részen a csatorna kiszélesedik, folyása meglassul. A magas vízállás miatt választottam ezt a részt. Etetni csak egy doboz csemegekukoricát vittem magammal, ez lesz a csali is.

A tetthely
Csali és etetőanyag egyben

A taktikám az, hogy megszórok magam előtt egy helyet, de nem ragaszkodom hozzá nagyon, inkább cserkelek, keresgélek. Az ilyen kis csatornákon az etetés sokszor pont fordított hatást vált ki a pontyokból, mint rendesen. Világgá szaladnak! Széthúzom a botomat és keresek egy akadótól mentes tisztást. Megszórom csemegével. Először kicsit cserkelek, nézelődök. Egy-egy bodorka bánja ezt, de rögtön szabadon engedem őket. Visszatérek az etetett helyemre, mert erősödő haljeleket látok. A horgom a fenéken fekszik, néha egy-egy emeléssel lejjebb engedem a sodrással. Hirtelen kapás! Az úszóm mozgásából már sejtettem, hogy nem apró keszeg lesz, mégis meglepődöm, mikor megindul a halam. Ez bizony ponty. Méretéhez képest nagyon jól védekezik. Érezni, hogy amolyan „elvadult” halat akasztottam. Belecsúsztatom a merítőbe, megvan! Talán épphogy méretes, de ez nem is igazán érdekel, mert pár fénykép után szabadon engedem. Igazi vad színezetű hal.

Ez bizony ponty

Estefelé még fogok pár kárászt is, de több komoly érdeklődő nem akad.

Másnap a hajnal már kint talál a víznél. Az előző napi sikereken felbuzdulva újabb pontyozásra készülök. Sajnos a víz kisebb lett, és ez meg is látszik a halak étvágyán. Az etetésem hallgat, így nekiállok keresgélni, cserkelni. Dobok ide, dobok oda, keresem a halakat. A túloldali nádas előtt végre kapás. Bodorkát fogok vagy hármat, majd egy furcsa kapás után ismét pontyos védekezést érzek. Nincs annyi ereje, mint tegnapinak, valamivel kisebb is. Őt is lefényképezem és visszaengedem.

A másnapi „kistesó”

Belefáradok a sétálásba, visszamegyek az etetett helyemre. Hosszabb eresztékkel leteszem a botot, hogy pihenjek egy kicsit. Jé! Kapás! Bevágok, és heves védekezést érzek. A halam összevissza locsog, mi lehet ez? Megmerítem, és akkor látom, hogy megfogtam életem második jászát a csatornán. Szép, harminc deka fölötti jószág. Ő is modellt áll (vagy inkább fekszik) egy percig, aztán szabadon távozhat. Egyre melegebb van, ezért feladom az erőlködést. Mára elég volt a sok élményből…

Ki látott már ilyet? Jász egy aprócska csatornából!

Remélem, sikerült kedvet csinálnom másoknak is egy kis csatornapecához. Csupán egyetlen kérésem lenne azokhoz, akik kedvet kaptak ehhez műfajhoz. A kis csatornák halállománya bizony véges. Csak annyi halat vigyünk haza, amennyit feltétlenül szükséges, hogy majd gyerekeink is élvezhessék a csatornák varázslatos világát!

Vajon meddig tart a bőség? Csak tőlünk függ!

Írta: Pintér Péter (Szennyeslelkű)