Kárászok a Dunán I.

Kárászok a Dunán I.

Június eleje. Az uszadékkal terhes Duna lustán hömpölygött előttem, színe, mint a tejeskávé, mérete (hála a bőséges csapadéknak) rakpartot elárasztóan hatalmas. A vén folyam a közlekedési szabályokra fittyet hányva teljes terjedelmében elfoglalta az utakat, ennyivel is (ideiglenesen) hozzájárulva a főváros rakparti légterének kipufogógáz-mentesítéséhez. Talán halak is suhantak a derékig álló útjelző táblák közt, beljebb pedig egy kissé idegesnek tűnő kormorán sziszifuszi igyekezettel próbálkozott a lehetetlennel: halat fogni a hordalékból. Nekem sikerült e feladatot megoldanom, igaz, még - illetve már - nem ekkora vízállásnál. Az már más kérdés, hogy a késő tavaszi, nyári fogásaim zömét egy éppenséggel nem ideillő hal alkotta. Nem, nem géb. Valami egészen más.

Az idő kerekét nagyjából 1 hónappal visszatekerve, egészen „normális” állapotok fogadtak egyik kedvenc helyemen. Az Öreglány már akkor is javában áradozott (közelítve a 350 centit), de nem a partvédő kövezés szikláit, nem is a sóderos partok kavicsait, hanem a sivár betonrézsű szürke oldalát paskolgatta a hajnallal együtt ébredő szél keltette hullám-kezeivel. Szokásomhoz híven (szó szerint is véve) melegebb éghajlatra küldtem a pirkadatot még csípősebbé dermesztő északi vándort. A dundi testű, acél huzalú 6 g-os úszó eleinte ugyan rezzenéstelenül tűrte a lúdbőrzést kiváltó rohamokat, azonban egy erősebb széllökésnél kedve támadt egy kicsit sietősebbre venni a dolgot. A kenyérzsáktól ekképpen túl korán eltávolodó készséget rövidebb pórázra igyekeztem fogni, kicsit lassítva az iramon. Ez mintha nem tetszett volna a megzabolázott jelzőnek, hirtelen megállt, majd elsüllyedt. Csak nem szégyenében? Dehogy, természetesen semmi ilyesmiről nem volt szó; egy kisebb jásznak tetszett meg a fékezett tempóval felkínált, guszta pinkis-csontis csokor.

Előtérben a kenyérzsák bójája, háttérben a Lágymányos ringatózik a Duna kék vizén
Kicsi vagyok én (még az íváshoz), (de) majd megnövök én… csak engedj vissza, mert véd a fajlagos tilalom!

„Már megint egy jász. Ma már a harmadik.”, csodálkoztam, lévén sem az előző évben, sem azelőtt nem találkoztam velük errefelé számottevő mennyiségben: egész évben jött talán annyi, mint aznapi horgászatomon. Hol kódoroghattak ezek az elmúlt esztendőkben? Nyilván ivadékként a védettebb mellék-vízfolyásokban, öblökben lapultak, settenkedtek, kerülve a feltűnést, jó esetben túlélve minden egyes napot s minden ragadozót. Aztán egy szép napon kellően felbátorodtak annyira, hogy szembeszálljanak a kegyelmet nem ismerő Duna erős áramlataival, megindulva fölfelé, az ivarérés, szaporodás nehéz, rögös (ámbár eléggé széles, mi több, monstrum-hajók számára is sajnos járható) útján. A negyedikként jelentkező jász a maga alig húszegynéhány centijével is kicsinek számított, ám ő sem kerülhette el sorsát: szabadon mehetett vissza. A piócákat azért előbb leszedtem róla.

Ezeket, ni! Ilyen parazitákat gyakran találtam jászokon, különösen tavasszal

Még szép, hogy amnesztiát kapott: abban az évben, 2010-ben már fajlagos védelem illette őket is a paducokkal, szilvaorrúakkal együtt, május 2-től június közepéig. Mondjuk, nem éppen jászozni támadt kedvem azon a didergős hajnalon, de hát azt kerítettem horogra, amit a Duna kínált, én csak remélhettem, hogy jön majd valami más is.

A dunai halválaszték bőséges, de az ötödik hal is jászként húzta le (viszonylag lassan, kényelmesen) az úszót, jászként rugdalózott (hamar a felszínhez közel engedve magát) a horgon, szóval: jászként viselkedett az a remek, 30 cm-t közelítő… garda, amelyik imígyen lóvá tett. Kardpenge-alkatához mérten kifejezetten kövérré hizlalta magát, ordított róla a jómód. Csakúgy, mint a többségében szintén teltkarcsú jászoknál. Egyébként ez nem meglepő, számos halfajnál tapasztaltam azt, hogy még a laposabbak (például dévérek, karikák) is szépen kitelnek a dunai környezetben, minden korosztályt tekintve. Arról nem is szólva, hogy egyesek másutt ritkán tapasztalható nagyságot érhetnek el. Némelyik jász, dévér simán elmehetne potykának, természetesen az adott testforma szerinti (nyurga, tő stb.) típusokban. Az már csak hab lett volna a tortán, ha egy valódi aranyhasú érdeklődött volna a drótszák kenyeres-etetőanyagos-csemegekukoricás tartalma, s végső soron a csalim iránt. Ha ponty nem is, de (néhány újabb jászt, pár bagolykeszeget, egy fejes domolykót, egy békafejű gébet és egy hatalmas rákot követően) nem sokkal később, mintegy hét múlva egy rá nagyon hasonlító rokon tévedt horogra.

E gardában határozottan van valami ragadozó (őn) jelleg, ugye?
Ragadozásra ő is szívesen vetemedik
Ahogy a domolykó is
Nos, izé… ő is
Meg néha a „királ” is

A Duna addigra már nem sokkal 400 cm alatt állt (azaz folyt), Józsi cimborám kenyeres zsákját biztos, ami biztos alapon mégis beljebb dobtam, majdnem oda, ahová egy hete. A szütyőbe a pékárus-tápos finomságok garmadája (kifli-, zsömle-, kalács- és kakaós csiga darabkák), valamint néhány öklömnyi, jellemzően édes etetőgombóc került a bagolykeszegek legnagyobb örömére. Merthogy rajtuk kívül egyszerűen más nem volt kíváncsi a menüre. Bagoly jött először, másodszor, harmadszor és sokadszor. Bármennyire is örvendtem nekik, azért a hatodik baglyos után (dèjá vu, csak épp a jászokkal volt valami ehhez hasonló korábban) mást kívántam látni.

Bagolyn, azaz bagoly az n-edik hatványon

És (kicsit az előző előtti bekezdésben olvasható „jászos” esettel analóg) megtörtént az egyes számú csoda: a hal az úszót lehúzta (ahogy a baglyák tették előzőleg), majd bepörgött egy kicsit (de csak annyira, amennyire a mindössze tenyeres bagók szoktak), aztán feljött a felszínre, és garda képében - megint - lóvá tett. A majd alkarnyi kardos után már (el)vártam volna a következőt (a gardáknak illene csapatban járniuk, ugyebár), azonban se fajtárs, se baglyos nem csábult a bőségtál közelébe. A Duna azonban nem hazudtolta meg magát: a szó legszorosabb értelmében is jókora meglepetéssel szolgált. A bevágás után szépen hajló bot láttán (no meg halam kezdetben szilaj védekezését érezve) egy pillanatra kisebb márnára gondoltam, ám csakhamar ezüstösen villant a nagy pikkelyekkel borított test a felszínen.

Nem hittem a szememnek: ezüstkárász akadt a horogra! Ott, ahol majdnem 20 év alatt soha, semmikor nem tapasztaltam jelenlétét, most egy virgonc, félkilós példány szolgáltatott talán kissé túlságosan is eleven bizonyítékot, miszerint paducoknak, márnáknak, szilvaorrú és bagolykeszegeknek, szóval igazi folyóvízi halaknak ideális, gyorsabb sodrású helyen a minden ízében tájidegen ezüstkárász is felbukkanhat mint kuriózum. Gondoltam is, hogy a maga nemében egyedülálló esettel álltam szemben, ám újabb néhány nap (illetve a szokásos további baglyák, jaszkók stb.) múlva megkezdődött az invázió.

Az élő Dunán ritka az ezüstkárász. Hittem eleinte

Évről évre (is) változik a Duna halállománya. Szokásom az adott évben különösen gyakran előforduló halfaj alapján elnevezni az esztendőt. 2008-ban például karikakeszegből fogtam a szokottnál jóval többet, a következő esztendőben a rég nem látott gardák okoztak kellemes meglepetéseket, míg 2010-ben már júniusban úgy látszott, a cseppet sem idevaló ezüstkárászok tarolnak mindent.

Meglehet, az áradások sodorták be a szerencsétlenül járt tavakból származó kárászokat, „akik” (lévén szívós, jól alkalmazkodó jószágok) a drasztikusan megváltozott körülmények ellenére sem estek kétségbe, sőt! Az első folyami kárászt szép sorban követte a második, a harmadik, a negyedik… ahelyett, hogy izgága paducokkal, bámész bagolykeszegekkel, fürge szilvaorrúakkal hozott volna össze a sors. A helyzeten a Duna kitartó emelkedése sem változtatott, gyakorlatilag bármelyik szóba jöhető, magas vízállás esetén is meghorgászható helyszínen ezüstkárászokba botlottam.

2010 júniusának elején szélesre dagadt az egyik, normálisan épphogy csörgedező, ám akkor a Duna roppant tömege miatt felduzzasztott, lomhán vánszorgó, csatornának is beillő vízfolyás. Alul betonnal bélelt, szabályozott, vonalzóval húzottan egyenes, kopár medre sehol sem látszott, fűfélékkel, csalánnal, egyéb gizgazzal dúsan benőtt, elárasztott rézsűin csapatostul bogarászott, legelészett a pikkelyesek apraja-nagyja. Amíg az éhség volt az úr, habzsolták a természet kínálta finomságokat, ám mire én is megérkeztem, addigra a jóllakottság uralkodott el rajtuk. A halak mást sem csináltak, csak henyéltek, napoztak a felszínen. Derekas jászok, süldő balinok, itt-ott bumfordi pontyok ejtőztek áradás-adta nagy jólétükben. Nos, a csonticsokor iránt csak néhány kölyök fenekeszeg érdeklődött. Bármennyire is látványosan iramodtak a csali után, sajnos a legnagyobb sem lehetett több 20 centinél. Üdítő változatosságot csak egy önmagát őnnek képzelő (noha ezüstös balinként is nevezett) testes karikakeszeg jelentett. Kárász még véletlenül sem keveredett a horogra (pedig kivételesen ez lett volna a célhal), igaz, nem is láttam belőlük egyet sem az amúgy temérdek napozó uszonyos között.

Őn-elégültsége ugyan megcsappant szárazra kerülvén, de szabadságát hamar visszanyerte
A karikakeszeg gyakori faj, bár nem feltétlenül ilyen méretben

A kóstolóként beszórt pár maréknyi kendermagos-csemegekukoricás etetőanyag sem csalt a közelbe semmit, így hát más taktikához kellett folyamodnom. Elsőször is nyüvek helyett ínycsiklandozó (bár a meleg miatt kissé kókadt), vékony trágyagilisztát tűztem a horogra, jó lógósan, ahogy a kárászok szeretik. Másodszor, mélyebbre húztam az eresztéket (hátha a befelé tovább lejtő partoldalon esetleg beljebb gurultak a gombócok). Harmadszor, ezután ismét módosítottam a terven. Hogy miért?

Túl azon, hogy sem gilisztával, sem a mélyebb régiókban nem sikerült kapást kicsikarnom, még a korábban éhesnek tűnő balinok is cserbenhagytak. Talán nem is baj, ugyebár, retúr halakra célzottan ne horgásszunk… Az egyik magasabbra ágaskodó gazcsomónál azonban sötét foltokra lettem figyelmes a vízfolyás barnás, kevésbé áttetsző vizében. Ha nem moccant volna meg némelyikük, nem is hittem volna, hogy halak, annyira közel lebegtek a parthoz, arról nem is szólva, hogy alattuk legfeljebb egy-két arasznyi tér lehetett. Fölöttük meg a kis túlzással még a molnárpoloskák számára is csúszós, feszített víztükör, nos… feszült. Melegedtek talán ebben a rekkenőben? Úgy pihegtek a bódító napsütésben, mintha minden vágyuk egy kiadós napszúrás beszerzése lenne. Van az úgy, hogy a hazai vizek nem kis hányadában tetemes mértékben elszaporodott, tájidegen, agresszívan „nyomuló”, meglehetősen falánk ezüstkárászok is csak unottan bambulnak maguk elé, ahelyett, hogy non-stop üzemmódban ennék (el az őshonos halak elől) a táplálékot. Az önfeledten sütkérező feketés pacnik szemlátomást napkollektornak képzelték magukat, magasról tettek az energia másféle módon (ti. kajálással) történő felvételére. „Hogyan fogjak fényenergiával működő halakat?”, morfondíroztam. Hát úgy, hogy a sült galambot a rendeltetési helyére küldöm. A gondolatot hamar követte a tett: egyszerűen közvetlenül az egyik sötétlő organizmus tompábbik vége elé lógattam az ernyedt férget.

A folt erre kicsit közelebb jött, és valamit sűrűn mozgatott az elülső felén (rögvest kiderült, a száját). Az imént még bódult, alig tenyérnyi kárász ugyan tüstént virgoncabban viselkedett bevágásom (s egyben őt kireptető mozdulatom) nyomán, de fel sem ocsúdhatott meglepetéséből, máris a kezemben találta magát. Gondoltam, ez a kis közjáték világgá zavarta társait, ám tévedtem: talán még a korábban látottnál is több sötét paca gyülekezett a kóró körül. Fogalmam sincs, mi tetszett nekik azon a gyomon (talán a magjai?), mindenesetre arról az alig lavórnyi területről, bármiféle etetés nélkül elővarázsoltam még majdnem 30 kisebb-nagyobb (zömmel alig 10-15 dekás) példányt. A halak elé óvatosan belógatott giliszta-darabka nem minden esetben csavarta el a finnyáskodók fejét, bár a közönyösebb egyedeket is rá lehetett venni egy kis csemegézésre, ha egy kicsit meghúzogattam előttük a mézesmadzagot. A szerencsére mégsem kizárólag „fényevő” kárászok (már amelyik nem tévedt csalira) viszont egyszer csak fogták magukat és faképnél hagytak. Nem bántam a dolgot, jól szórakoztam a szó szerint is „látott”, de legalábbis a zavarosban felsejlő halak ejtegetős horogra kerítése közben. Az idegenek azonban hamarosan másutt is felbukkantak, folytatódott az invázió.

Milyen kis helyes! Olyan ártalmatlannak néz ki…
… és mégis mennyire el tud szaporodni
A temérdek aprópénz közé egyszer bekeveredett egy komolyabb, de csak a napfénytől aranyló címlet is…
… ám az igazán nagy érték nem mindig a nagyságával tűnt ki

Jóból is megárt a sok, főleg, ha a régmúlt időkben közönséges széles kárászt kitúró „özönkárászokról” van szó. Ezért pár nap múlva egy olyan területre esett a választásom, ahol a) le lehetett telepedni a partra (ne feledjük, a Duna bár apadt, továbbra is átlagon felül teljesített a vízhozamot tekintve), illetve b) nagyobb eséllyel foghattam paductól kezdve dévérkeszegen, karikán át egészen a szilvaorrúakig bármi MÁST. Egyszóval, ezüstkárászra egyáltalán nem számítottam.

Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár

A kis visszaforgó egykedvűen vette tudomásul érkezésemet. Nem így pár ezer amazon, a vérszívó változatból. Már a kövér csatornává dagadt vízfolyáson is csapolták a vérem, ám ami itt fogadott, az kimerítette a horror műfaját. Én is kimerültem volna a csapkodásban, de a többet ésszel, mint erővel elvet követve szúnyogriasztós flakont kotortam elő sietve, s alaposan bepermeteztem magam a citromos illatú löttyel. Szúnyogék visszavonulót fújtak (azaz zümmögtek, idegesítő szopránnal), ám tudtam, a fegyverszünet legfeljebb egy-másfél órára szól (legalábbis ennyi idő volt a vérszippantók távoltartásául szolgáló szer flaskájára írva).

Addig is gyúrtam pár gombócot (pirosló, édes Timár-kaja, omlósan puha, lédús kukoricával fűszerezve, nyamm), és legott a tőlem balra éppen vízinövényként fürdőző fűzfa közelébe ejtettem azokat (utánuk meg a kimért áramlásnál elegendő, 3 g körüli úszóval és 14-es horogra fűzött csontikkal ékes készséget). A bokorszerűen elágazódó fa lehetett vagy 5 méter (ebből fele ázott az opálos, szürkés Dunában), mögötte még jobban lelassult az amúgy is komótos sodrás. Persze, nem bíztam mindent a véletlenre (időnként ugyanis örvénylések pofátlankodtak be a látszatra nyugodt áramlatok közé, vélhetően a beszórt eleség bizonyos részét ellopva), középsúlyban verhetetlen feederemet 25-30 g-os, csepp alakú, megtömött kosárral küldtem valamivel lejjebb (a sodrás irányába), nyíltabb terepre.

Dőre dolog egyszerre az úszót és a spiccet lesni, irigyeltem is a fantasztikus szem-tájolási képességekkel megáldott kaméleonokat. Izgalmas tenisz-meccseken nem szalad annyira ide-oda a tekintet, amennyire én igyekeztem… khm… szemmel tartani az úszóm narancsló antennáját, illetve a fenekező pálca érzékeny végét. Az előbbi szánt meg elsőként, direkt ráérősen, kényelmesen (hogy legyen időm észrevenni) oldalazva.

Rákérdeztem a kapásra, és egy tenyeres bodorka bukkant elő a vízből hisztizve. Csapkodott s ficánkolt, holott kár volt ennyire felkapnia a vizet, ment vissza, csakhamar soron következő (szinte ugyanakkora) fajtársával együtt. Valószínűleg duóban grasszáltak a környéken, terrorizálva a gyámoltalan bolharákokat, csigákat, egyéb parányokat, merthogy egy bodri nem sok, annyi sem jött a következő majd 3 órában. Ennyi idő alatt persze történt még egy s más. A harmadik vendég nem vacakolt, minden teketória nélkül „leradírozta” az úszót a vízfelszínről. Perdült jobbra, kavart balra, hevesen rázta magát a paduc, ahogy fajához illik, én pedig visszacsúsztattam a vízbe, hisz benne jártunk a tilalmi idejében (meg amúgy sem élek e hallal, számomra tabu a vésettajkú hazavitele).

A paducot mindig visszaengedem, mondhatnám azt is: szent tehénként legeli az algamezőket

A feederbot egész idáig meg sem szólalt (talán vérig sértve duzzogott kapástalanságában), ám a paducos esetet követő percekben végre-valahára életre kelt, szorgosan mutogatva a víz felé hajlékony végével, hogy „Igen, jól látod! Mi lesz már, töröljél be neki!” Nem is voltam rest, ekképp cselekedtem, bár a fárasztás műfaja kimerült a rettegett, mindent elnyelő, hárombetűs apró förmedvény kitekerésében. „Mars vissza a sarokba, legközelebb normálisabb halat jelezz!”, vetettem be kissé morcosan a kosaras végszereléket, amin ezúttal apró fehér hungarocell-golyóbis hivatott lebegtetni a gébek számára remélhetően elérhetetlenné változtatott csalit.

Hm… nos… lásd az előző előtti kép aláírását

A gébes közjáték után az úszó tért magához hamarabb, bár most sem lefelé, sem oldalra, inkább a kéklőn mosolygó ég felé kívánkozva emelkedett szólásra, akarom mondani, kapásra. Úgy éreztem, mintha ágba akadtam volna az akasztás utáni ezredmásodpercekben (nos, nem mértem ennyire pontosan az időt, szóval: nagyon hamar), ám a gyökérlábait kéjesen áztató fűzfa nem adta jelét a beléakadásnak. Ellenkezőleg, eleinte megmozdíthatatlannak vélt ellenfelem nagyon is virgoncan indult meg, természetesen a fa felé. Mielőtt azonban közelebbi kapcsolatba kerültem volna a kárörvendőnek tűnő növénnyel, halamat viszonylag könnyen felfelé késztettem, leleplezendő kilétét. S lőn, tömpe fejével törte át a víztükröt egy EZÜSTKÁRÁSZ! Már itt is? Igen, mind a 70-80 dekájával faját képviselte e vaskos egyed. Mondanom sem kell, ez a hal sem egyedül jött, alkalmanként két-három kárász is színesítette (az errefelé hébe-hóba előforduló, csodás leánykoncérok és szerényebb, de sokkal számosabb rokonaik, a bodorkák mellett) a zömmel baglyosokból, karikákból, dévérekből, szilvaorrúakból, egy-egy kalandvágyó sügérből álló fogást a következő napokban is. De amilyen mértékű megszállást június végén, egy erősebben áramló, kövezés övezte helyen tapasztaltam, arra egyáltalán nem számítottam. De erről majd a következő részben…

Balra bodorka, jobbra leánykoncér. Egyértelműen láthatók a különbségek, bár e sápatag bodorka szeme és uszonya lehetne egy kicsit narancsosabb
Az élő Dunán kuriózum sügér nem kedveli a gyors áramlást. Ő sem hazudtolta meg önmagát: befészkelődött a visszaforgóba, és habozás nélkül elnyelte az élő csalit
Ártéri csendélet. A korrektség, illetve e halak „elmerengő” tekintetének látványa megkívánja, hogy megemlítsem: ezeket a konyhára szánt finomságokat egytől egyig annak rendje és módja szerint vágtam kupán a fotózás előtt, hogy (ha már ízletes, ropogós sültté kell válniuk) addig se szenvedjenek feleslegesen. Lám, lehet ilyen állapotú halakról is „mészár-hangulat” nélküli, és talán tetszetős terítékfotót készíteni
A kárászoknál csak ő volt nagyobb. Sajnos, a ritkább is. Egyes helyeken az amúgy tömeges dévér helyett már az ezüstkárász a „kenyérhal”. Egy ekkora keszeg nálam magától értetődően a C & R kategória

Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: