Nekünk a Balaton a Riviéra

Nekünk a Balaton a Riviéra

Bár a Riviérán még nem jártam, már ha a földrajzi név a szigorúan vett francia vagy török tengerpartra értendő, a magyar tengeren meg még nem pecáztam. Így az idén - a megnövekedett szabadidőnk folytán - ötvözve e két kívánalmunkat úgy intéztem, hogy a magyar Riviérán pecázhassak! Nem volt egyszerű, de sikerült eredményt kicsikarnom, amihez hatalmas helyi, profi segítséggel jutottam el. Lássunk pár részletet…

Már régóta csiklandozta az oldalamat a kíváncsiság, vajon hogy tudnám a hazai óceánunkban is megmutatni betlizési képességeimet horgászbottal, csalikkal a tarsolyomban? Tudott dolog, hogy amelyik partszakaszon én megjelenek horgászfelszereléssel, onnan több kilométeres környezetben a halak fejvesztve menekülnek. Kapóra jött barátom, Szári Zsolti, alias Willy ajánlata, miszerint elintézi nekem a formaságokat és menjünk le egy kis „halriasztásra”! Természetesen elfogadtam az invitálást, de nem feledkezhettem meg a nyárról és a családomról sem, így csak a nyaralás és a hobbi erős ötvözetéből születhetett megoldás. A csajaimnak lazán be is dobtam a csalit. „Az idén augusztusban a Balatonon nyaralunk!” Elsőre nem is hitték el, hogy nem Gyékényesen töltjük az alibi nyaralást… mondtam, azt majd a hónap végén. A lányom mondta, hogy „de ugye most nem horgásztúrát rendezel?” „Ááááááá, dehogyis!”, feleltem… pedig már akkor sejtettem, hogy az lesz belőle!

„Apró” jelek, amiből kikövetkeztethető, hogy horgászni (is) akarok!

Elindultunk hát Fonyódra, a Willy szerezte nyaralóba, felvértezve naptejekkel, kis otthoni enni- és főleg innivalókkal, na meg hatalmas tervekkel, hogy mikor hova kirándulunk, mit nézünk meg, hol fürdünk, hol eszünk és mit! Azonban nem tudtam sokáig titkolni terveimet, mivel az első „gyorséttermes” megállónál, visszaszállva a kocsiba megérezték a savanyított kukorica és a bojlik sajátos, mondjuk úgy, illatát. Lebuktam, kész… pecázni (is) szeretnék! Lányom nem kimondottan örült, de megígértem neki mindent, hogy ne legyen csalódott. Siófokon rövid sétát tettünk az Aranyparton Fishraptor0414, alias Csapó Tibi idegenvezetésével, amit ezúton köszönünk neki, nélküle sose ismerhettük volna meg a hely igazi arcát, hogy mi zajlik a felszín alatt és a kulisszák mögött!

Tibi és a „csendes” környezet, ahol dolgoznak

Innen Zamárdiba vettük az irányt, meglátogattuk kedvenc éttermünket, Maurót. Aki már volt egyszer is itt, az ismeri, és sosem felejti el ennek a helynek a hangulatát. A pincérek csengőszóra futásnak erednek, nehogy egy másodpercig is megvárakoztassák a vendégeket, vagy egy fokot is hűljön a forró pizza, pasta és a többi finomság. Minden járókelőnek, minden vendégnek harsány „Ciao!” vagy „Buon Giorno!”, a távozóknak pedig „Arrivederci!” köszönéssel adják tudtukra főnökük erélyes, vendégszeretetre vonatkozó parancsát… mindenesetre mókás, ahogy mindenki fut és kiabál. A kajájuk egyedi és nagyon finom!

Mauro étterme

Ahhoz képest, hogy korán reggel elindultunk, délután fél 3 körül értünk Fonyódra, a Szúnyogszigetre, ahol Willy barátom él. Együtt él a Balatonnal, együtt a természettel. És persze az egész nap a családért, barátokért és ismeretlen vendégekért tüsténkedő feleségével, Margóval és az apja nyomdokaiban igyekvő, néha már rajta túl is tevő fiával, Sziszivel. Willy végzettsége és foglakozása, na, meg évtizedes rutinja révén professzionálisan érti is a természet adta ajándékokkal, a halakkal, a vízzel, a természettel való bánásmód minden csínját-bínját.

A Szúnyogsziget

Bizonyára sokan ismerik versenyzői múltját, elért eredményei őt igazolják, és hát itt van még egy fontos erénye, a tehetsége, a művészi vénája. Igen, kedves olvasó, egy író barátságát tudhatom magaménak. Szári Zsolti nagyszerű, a horgászatot, a természet szeretetét, az emberséget, az élő és valaha élt különböző karakterek történeteit megíró, legtöbbször mókás, szívet melengető, emberséggel átitatott novellái már nyomtatott, kötetbe gyűjtött változatban is megszerezhetők, meleg szívvel ajánlom mindenkinek!

Ugye, már neked is ott van a könyvespolcodon?

Szóval itt vagyunk Fonyódon, a lányok kipakolnak, berendezkednek a csendes kis nyaralóban, amit nagyon baráti áron sikerült kibérelnünk itt, a csendes szigeten (mondhatnánk, a nyugalom szigetén), főszezonban!

Én hamarjában egy kis „hazait” bontottam, amit egy hideg sörrel kísértem a megérkezés örömére. Majd lesétáltam a vízpartra, ahol horgászszemmel nézve is hatalmas terített asztal fogadott. Persze, csak a terítőt láttam, a számomra izgalmas és vágyaimat csiklandozó „csemegék” a terítő alatt, a vízben voltak, ha voltak! Türelmetlenül vártam Zsoltit haza a munkájából, hogy minél előbb mehessünk. Amíg várakoztam, a lányokkal tudattam a terveimet, én innentől pecázásra fordítom időm nagy részét, nekik szabad a pálya a parton! Nőm nem vette komolyan, hogy neki nem jut komolyabb szerep a horgászterveimben, de meg kellett értetnem vele, hogy a Balaton veszélyes, a csónak maximum két személyes, így sajnos most ő kissé hátrébb szorult, de Willyék stégén akármennyit pecázhat! Ekkor ért még egy kellemetlen meglepetés, tudniillik a kedvenc pickerét otthon felejtettem! Na, ezért kaptam is a fejemre rendesen! Kárpótlásul a light feederre szereltem neki egy finom állóvízi szereléket, és átvonultunk Willyékhez, ahol közben egy meglepetés vacsora készült a tiszteletünkre. Zsolti aktív vadász is, így az egyik elejtett vadmalacának combját áldozta be erre az alkalomra, elé pedig egy fácánlevest főzött Margó asszony, ami szintén fenséges lett! Ugye ne mondjam, hogy mennyire laktunk jól belőle?! Viszont esteledett, és még nem horgásztam! Hát hamar, hamar, nehogy már az első napot elveszítsük a kaják miatt! Hamar összeszedtük magunkat, és még világossal kihajóztunk a nyílt óceánra. Zsolti tenyerét talán nem ismeri annyira, mint a Balaton medrét, ezt bizton állíthatom, mert az alkonyodó vízen is magabiztosan találta meg a helyét, ahol hamarjában lehorgonyoztunk és bojlival beetettünk, majd a speciális balatoni úszós bojlis szerelékeket bevetettük!

Nem volt egyszerű feladat ebben a fényorkánban a két kis patront figyelni

Előre jeleztem betli hajlamomat, így jót beszélgettünk, mondván, nekem úgysem lesz itt halam, majd talán Zsolti megmutathatja, mi lakik itt alant. Nem úgy ám! Mondta ő, „most csak te horgászol, én navigállak”! Jót mosolyogtam magamban a naivságán, ha tudná, hogy mennyire nem formám a halfogás, be sem hozott volna ide…

De lám csak, a nagy sztorizás közepette bal oldali úszóm jelzőpatronja alábukott és félreérthetetlen jelét adta, hogy valami vontatja! Kicsit nógatni kellett, hogy elhiggyem és bevágjak, de szerencsére még időben nyúltam a bot után, így ült a bevágás. Pár perces küzdelem vette kezdetét, aminek végén Willy beemelte a csónakba az első balatoni, első úszósan bojlival fogott pontyomat!

Ügyesek voltunk…
Az első balatoni pontyom

Nagyon örültem és rögtön el is bíztam magam, azt hittem, ez most már mindig így lesz, amíg itt leszünk, rövid várakozás után hal lesz a horgomon… de azért nem így lett! Ezen az estén már nem jelentkezett több érdeklődő, így miután szétültem az ülőgumóimat a csónakban, hazafelé vettük az irányt. Igyekeztem kipihenni magam, indigóval aludni, annál is inkább, mivel csütörtök hajnalra Németh Aladárral, Nenóval volt - első személyes - találkánk Keszthelyen, ahol nagy süllőket reméltünk. Mit is mondjak? Két óra alvás egy olyan nap után, hát… nem volt elég, olyan voltam, mint a mosott szar-katoll! Nejemmel és Nenóval a hajnalt kávézással is kezdtük, mert alig álltunk a lábukon! Ezután egy nagyon közkedvelt süllőző helyre mentünk, a keszthelyi kikötő mólójára, ahol kényelmesen állítottuk össze szerelékeinket. Én Nenótól kaptam egy „szpesziális” szereléket, amivel ott mindenki fogja a ragadozókat. Ki nem találjátok, ki az az egy, aki mégsem fogott?! Még egy gébet sem!! Pedig ott még az is jól jött volna! Andi és Neno is fogott egy-egy törpét, nem is kicsiket, nekem csak a kapásig sikerült eljutnom, de a bevágás kicsit késlekedett, így a süllőnek vélt érdeklődő elmaradt! Mindegy, jól elsztoriztunk és elpecázgattunk délig, aztán szedtük a sátorfánkat és visszatértünk a fonyódi bázisra. Azonban megfenyegettük Nenót, hogy szombaton hajnalban Willyvel felvértezve visszatérünk, és rendet teszünk Keszthelyen! Ezt ő komolyan is vette és aktív készülődésbe fogott. Személyében egy rendkívül melegszívű, egészségi problémái ellenére jó kedélyű, segítőkész (horgász)barátra leltem. Meg is ragadom az alkalmat, hogy megköszönjem Nenónak a törődést, a felkészülést, a küszfogást és a navigálást… arról nem írok, hogy a süllőket mire idomíthatta, de nincsenek bizonyítékaim, így nem vádaskodhatok! :-)

A keszthelyi árvák nem árválkodtak
Uraim! Nem ezekért jöttem!

Hazaérve csajaimat elvittem egy kis Balaton-parti sétára, ebédre, vásárolgatásra. Hazafelé menet a nyaralóba az autónkból furcsa hangok törtek fel, amiket a váltóból véltem hallani… na, ez nagy baj! Pedig sok tervet szőttünk, hogy mikor hova kirándulunk vele! Így azonban letettem a parkolóban, mert sejtettem, hogy az otthoni szerelőnk fog csak tudni segíteni ezen, és minden kilométer ajándék, amit el fog így menni hazafelé menet! Idegesen és fáradtan tértünk vissza, ahol azonnal ágynak estem, nem éltem volna túl, ha nem alszom pár órát. De jólesett! Felébredve Willy próbált a horgászattal, a tegnapi halnál nagyobb állat kifogásának lehetőségével fenyegetni. Nem jött be neki a dolog, mert önként, dalolva vonultam a stéghez, már szinte „rutinosan” pakoltam be a csónakba és mutattam az irányt neki, hogy merre tartsunk! Mennyire gyorsan megszereztem a balatoni rutint, ugye? Sajnos ez az est nem hozta meg a várva várt halat, így elálmosodva, de a sok jó sztoritól „kiokosodva” javasoltam, hogy lassan térjünk vissza a bázisra. Jó döntés volt, mert eddigre már olyan mértékűvé vált a szél, hogy a csónakot a hullámzás néha annyira emelte meg, hogy simán elláttam Willy feje felett, ettől kicsit közelebb húztam a mentőmellényemet magamhoz. Az orrhorgonyt minden alkalommal én húztam fel, de ekkor egy kicsit beparáztam, tudván, hogy alattam kb. 3 méternyi balatoni víz várja, hogy elégtételt vehessen, amiért gyerekkoromban Bogláron strandolás közben belepisiltem! Természetesen a kapitánynak köszönhetően szerencsésen kiértünk a szárazföldre, majd végighallgattuk a kintiek élménybeszámolóit. Csajom feederrel fogott pár keszeget a kikötőben, volt egy komoly hala, de beszakadt. Bánatunkban, hogy nem tudtunk szép halat fogni, hamarjában egy kis mézes üdítőt és pár rosé fröccsöt tápláltunk magunkba, hogy ne kelljen altatót bevennünk. Másnapra egy Badacsony-túrát terveztünk be hajókázással egybekötve. Így is lett…

Még hasonló sincs még egy a világon
A forgatagot utcazenészek…
… és benzines hintók teszik színesebbé

A badacsonyi kiránduláson jöttem rá, hogy legyen bármilyen kicsi is ez az ország, mégis mennyi páratlan látnivalója van, amit hiába néztünk már meg számtalanszor, minden újabb alkalommal is lélekmelegítő meglátogatni ezeket.

A hajókirándulás végállomása ismét csak Fonyód lett, ahol még egy strandlátogatást és egy kiadós kaját is beiktattunk. Na, nem a híres (hírhedt) balatoni lángossütőkben - lángost reggel a csajok vettek valahol a parton, de akármilyen gumis és zsíros is volt, csak azért ettem meg, hogy felidézzem magamban a gyermekkorom emlékeit!

Késő délután Willyék előtt pecáztunk, miközben a házigazda egy rendkívül finom halászlevet készített a szerda esti zsákmányból. Ez már bosszantó, hogy még a főzésben is képtelen hibázni! A rengeteg (szó szerint megszámlálhatatlan) horgászversenyen szerzett kupája és vadásztrófeája mellett ott csillognak a főzőversenyen szerzett kupák is a dolgozószobájában. Hihetetlen ez a srác…

Délutáni stéges házaspárpeca
Már a fénykép is fenséges, hát még az íze!

A halászlé utáni sült csirkecombokat már alig tudtam legyűrni, és előre féltem, hogy mi lesz velem hamarosan a csónakban!? Nem volt semmi! A halakkal sem! Már másodszor betli… hiába, nem kellett volna annyira elbíznom magam az első este! Megint éjfélig vártunk a semmire, na mindegy! Behajóztunk és megbeszéltük, hogy hajnal 3-ra Keszthelyen leszünk. Nőm ismét szomorú volt, mert a tegnapi szakítása ma is megtörtént vele, bár ismét sikerült pár keszeget kifognia. Halkan jegyzem meg, hogy ha a feedert megtépték, akkor a nagyon hiányolt pickerével mi lett volna? De hiába is papolok neki, ő nem cserélné le azt a fogvájót semmire még a Dunán sem!

Hajnalban ismét álmosan robogtunk Neno birodalmába. A házigazda már türelmetlenül várt (kíváncsi lennék, hogy ő mikor alszik egyáltalán?)! Hamar szereltünk és bevetettük a készségeinket. Először nálam jelentkezett komoly hal, de nem akadt rendesen, ezután Willynél volt szép kapás, ami akadt is, egy szürke harcsapajtás vette fel a taposott küszt (rossz volt nézni, amit Willy művelt vele, de ha ez a módja, hát ez van!).

Ismét Keszthelyen érte a botjaimat a napfelkelte
Willy várakozik
Egy „öcsiharcsa” meg is érkezett

Nenónak is be-becsippant a jelzője, nekem is meghúzogatták a karikáimat (pontosabban Nenótól kaptam kölcsön, mert én olyanokat nem használok egyébként), de ezúttal sem jött egyetlen csíkoshátú sem. Nagy sajnálatomra… és Nenóéra is, mert látszott rajta, hogy mindent megtett azért, hogy ne menjünk el kudarcélménnyel innen. Kedves Neno, ne bánkódj, nem te tehetsz róla, te mindent megtettél a szórakozásunkért, mi bénáztuk el azt a pár kapást. Köszönjük neked a törődést!

Disz iz dö bigining ov ö bjúdiful frendsip…

Hazaérve Fonyódra ismét szakítottunk időt egy kis csendes sziesztára, volt értelme! Délután kipihenve, frissen, fitten rohantunk be a strand habjaiba és lubickoltunk ügyesen. Willyt próbáltam megnyugtatni az úszástudásommal, de inkább láttam a szemein rémületet, mint megnyugvást egy esetleges csónakból kieséses esetre! Arra gondolni sem mertünk, hogy lenne-e olyan bátor ember a környéken, aki ezt a pár kilómat kibírná emelni egy komoly esetben?!

Navigare necesse est… hajózni kell!

Késő délután ismét a csónakban ültünk és haladtunk a reményeink vélt helyére, talán majd most sikerül pár komolyabb nemest is becserkésznünk! Willy hozott magával két süllőző szerelést, nekem a két úszós-bojlis jutott ismét. Az első pár órában nem úgy nézett ki, hogy reményeink beteljesülnek… Willynél volt egy halvány kapáskezdemény, aminek még bevágni sem volt érdemes, be is szedte a botokat, mert belátta, értelmetlen tovább süllőzni ott.

Ez lesz a tuti, az tuti

Már kezdtem türelmetlenkedni, hogy lassan induljunk vissza, mert álmos és fáradt vagyok, az alfelem is elültem, amikor a bal oldali patronom víz alá bukott. Nosza, nem késlekedtem, azonnal benyestem és éreztem, hogy jól is akadt. Pár percig hagytam fáradni az ellenfelemet, aztán Willy jól irányzott merítésével lezárta a meccset. Egy-null ide! Felbuzdultunk ezen a halon, hát csak vissza kellene rakni! A másik, jobb oldali botomon lévő horog alá fél szem Rod Hutchinson monster crab 14-es pop-up és fél szem szintén RH eper-scopex 14-es süllyedő golyót szereltem. Pár szem etetést is szórtam be, hátha az előző már elfogyott. Zsolti megjegyezte, hogy az etetőbojlikra locsolt Big Carp CSL natúr folyadék nagyon ütős és biztosan értékelni fogják a vén öreg böszmék! Jó ötletnek bizonyult, mivel pár perc várakozás után elkezdett az úszóm liftezni, amire azonnal reagáltam. Sikerült! Komoly küzdelem vette kezdetét, mert a bevágáskor a főzsinórom beleakadt a csónak kötélrögzítőjébe, de sikerült az utolsó pillanatban kiakasztanom. A hal nem szeretett volna velünk megismerkedni, ezért minden trükköt bevetett! Hol a mélybe tört, hol a csónak alá, hol a horgonykötelet fonta be, amit Willy ügyesen kezelt. Jó sok időnek tűnt, mire először megláttuk a pikkelyes hátat, a komoly pontyfejet a fejlámpáink fényében. „Ez komoly hal, öregem!” mondta barátom. Hamarosan ismét sikerült a felszínre kényszerítenem, majd harmadszor is, és ekkor már szákolható állapotba került a halam, amit Zsolti ismét profin megoldott. Fhúúú, ez kemény szituáció volt, de meglett!

Közben kintről is érkeztek a hírek, Willy fia, Sziszi rakóval fogott egy szép pontyot, nőm szokása szerint ismét szaggatta a damilt a nagyobbacska halakkal, és ismét csak a keszegeket sikerült beszákolnia.

Sziszi rakóval fogott pontya

Willy szerint érdemes lenne visszadobni, mert itt a halbanda alattunk. Vissza is dobtuk, de már nem volt több jelentkező, így hamarosan felszedtük a horgonyt és behajóztunk a kikötőnkbe. A halakat a reggeli fotózás kedvéért pontyzsákban biztonságos, nyugodt helyre tettük el, majd az este fogott halakra elfogyasztott kötelező áldomás után mi is lepihentünk.

Az előző esti első…
… és a második pontyom
Cuppppp…
… és vigyázz magadra!

Vasárnap reggel már a hazautazás terveivel ébredtünk, a lányok már a pakolást tervezgették, amikor Willy átszólt, hogy mennünk kellene ám! Mondom, ugyan hova? Azt mondja: „Hát kuttyogatni!”. Nemáááá… én még olyat sose csináltam! Sebaj, majd most, hangzott a válasz. Így a csajaimtól halasztást kértem a pakolás rám eső részére vonatkozólag és rohantam a csónakhoz, hogy minél előbb a vízen lehessünk! Willy érkezésünk előtt volt a családjával 10 napot a Duna-deltában horgászni, nyaralni, ahonnan hatalmas, kövér piócákat hozott haza. Ezeket vittük be. Két botot szerelt erre a harcsázásra, a horgokat hatalmas piócákkal csalizta fel, és miután bemérte a szélirányt, beálltunk, bevetettük a csalikat, majd „meglöktük” a csónakot. Willy vállalta a „kalapálást”, mivel én nem mertem bénázni: inkább egy gyakorlott kéz, mint kettő béna! Nekem a botokra ügyelés jutott, bár ezen elgondolkodtam, hogy melyikkel is vállaltam nagyobb kockázatot. A sztorijainkban hatalmas, negyven-hetven kilós harcsák szerepeltek, amikkel nem is szerettem volna ott (sem) találkozni!

A szél erősödött, a csónakunk gyorsult, a hullámok gerjedtek, egyre nehezebb volt szabályosakat ütni a fával. Már-már azt hittem, fel kell adnunk a harcsafogó terveinket, amikor mélázásomból a hatalmas dugó robbanásszerű eltűnése figyelmeztetett, hogy valamit felbőszített a zörgésünk. Kis fáziskéséssel ugyan, de lereagáltam az ügyet, és megnyugvással éreztem, hogy komoly ellenállásba ütköztem, ami megpróbálja kitépni a kezeim közül a botot. Pár perces ádáz küzdelem végén felbukkant a márványszínű test a vízfelszínen.

Harc közben

Gyors szákolás és a harcsakölyök már a szájbilincsen pihegett, a szerelés pedig ismét visszakerült a vízbe. Willy gratulált és megkérdezte, hogy mekkora volt horgász pályafutásom eddigi legnagyobb harcsája? Mondtam, hogy pont ekkora, mint amit most kiemeltem. „Hogyhogy?”, értetlenkedett. „Mivel ez az első életemben, így ez a legnagyobb is!” Jót mosolyogtunk a dolgon, de nem volt időnk kellően kiröhögni a betlis mivoltomat, mert újabb vehemens kapással egy másik versenyző tépte a piócacsokrot, ám a horgot nem kalkulálta be. Ez egy picit nagyobb volt, jobban is küzdött, de aztán csak a szákban végezte.

Ezek a piócák nem lettek a tieid!
A másik márványmintás
Csoportkép Willyvel és a harcsákkal

Innentől kezdve felbuzdultam, megy ez nekem, mint bébinek az ágybakaki! Ám a harcsák másképp gondolták, még háromszor csipkedték meg a csalicsokrot, de a horog egyszer sem akadt rendesen. Már régen kint kellett volna pakolnom, de én még bőszen figyeltem a dugókat, hátha jön a brutál szürke, amivel beírhatom magam a balatoni harcsasztorikba! De korai volt az önteltség, nem jött már semmi! Így kicsorogtunk és kipakoltunk. Sietve összerámoltam a napok alatt egész nagy zsügellyé vált horgászmotyóimat, be a kocsiba, zuhanyzás, búcsúzkodás és indulás haza!

Nem tudom kellően hatásosan kifejezni hálámat az ott eltöltött napokért, a sok élményért Willynek és a családjának, amiért fáradságot nem ismerve szolgálták szórakoztatásunkat!

Még egy rövid fejezetet beszúrok a végére, ugyanis autónk váltója hazafelé meghálálta óvatos vezetési stílusomat, még egy kiadós, Maurónál elköltött ebédre is volt türelme, majd a hazafelé vezető úton sem hagyott cserben, viszont másnap reggel a szerviz parkolójából már nem akart saját kerekein továbbmenni, váltócsere lett a vége! Most itt várja gyógyultan az udvaron, hogy hétfőn jöhessen velünk (vagy éppen mi vele) Gyékényesre egy hétre … de az már egy másik sztori!

Írta: Jeszy
A szereplők fotói

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: