A „kispályás”

2010 nagyszerű év volt a tokaji horgászok számára. A Bodrog és a Tisza bőven mutatott kincseiből és önzetlenül kényeztette Tokaj-hegyalja horgásztársadalmát. A békéshalak szerelmesei fogták a keszegeket, pontyokat, míg a rablóhalas horgászok a csukabőségnek örülhettek. A folyópartot ellepték a pecások; régen volt olyan pezsgés a vízen, mint tavaly. Az örömünk azonban nem lehet százszázalékos; sajnos úgy néz ki, minden jóban kell, hogy legyen valami rossz, valami baljós, ami rontja az összképet. Tavaly is szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy az emberek nehezen változnak - ha változnak egyáltalán -, és hogy élővizeink legnagyobb ellenségei még mindig mi magunk vagyunk: pontosabban azok a horgászok, akik nem ismernek határokat, nem gondolnak a jövőre és nem tisztelik a természetet.

A nap már magasan jár fenn az égen; dél körül lehet. Már azon jár az eszem, hogy pakolok és indulok haza. Álmosodom is, hiszen egyre kevesebb a kapás, ami fenntarthatná az éberségem. De mégsem indulok még; olyan nehéz itt hagyni a vízpartot. Bámészkodom még egy kicsit. Nézem a játékos napsugarak csillogó táncát a zöld víztükrön. Álmosan pislogok, és nem tudok betelni a nyugodt folyó illatával, látványával és csendes hangjaival. A part szélében küszök fogócskáznak gondtalanul, mígnem oda nem durrant közéjük egy-egy kóbor balin. Aztán kicsit elcsendesedik a víz, de egy-két perc múlva újra gyűrűzik a vízfelszín. Beljebb jobb keszegek ugranak, és pontygyanús fürdések díszítik a vízi szimfóniát.

Szeretett folyóm

Merengésemből egy érces hang zökkentett ki:

  • Mi van, Laci bácsi? Hány van már? - egy régi jó ismerős kiabált át a folyó túloldaláról édesapámnak, és elismerően bólogatott, ahogy meghallotta, hogy már két pontyot rejt édesapám haltartója.

Aztán persze kis idő múlva rám irányult a figyelme:

  • Mi van, Gabi? Te mit fogtál?
  • Csak keszeget - válaszoltam úgy, hogy minél természetesebb legyen a hangom, és ne tűnjek elégedetlennek.
  • Jaj, Gabi, te kispályás vagy, he! Kispályás vagy - viccelődött az öreg. - Nézd meg apádat! Ő fogja a pontyokat.

Nem igazán tudtam megvédeni magam, hiszen valóban nem fogtam annyi pontyot, mint apa. Szám szerint két méreteset sikerült fognom, de hát nem is nagyon horgásztam rájuk. Évek óta mellőzöm a hagyományos fenekezést és úszózást, helyette pergetve keresem a folyók fenséges ragadozóit. Azonban apa sikerein felbuzdulva aznap én is pontyhorgászatra adtam a fejem.

Hajnalban felszereltem medium feederemet és lelkesen indultam a pontyok nyomába. Reggel nagyon jöttek a keszegek; kapás kapást ért. Alig ért a fenékre bedobás után a kis rakétakosár, szinte rögtön ütötte a hal. Rengeteg halat fogtam a finom felszereléssel. Nem kellett sokáig várni az első bajszosra sem, de sajnos nekem csak a merítés és kiemelés jutott, mivel a bő kettes potyka apa piócás horgát vette fel. Nem csüggedtem, örültem, hogy eszik a hal. A rezgőspicc folyamatosan mozgásban volt, és a nagyobb keszegek megjelenése izgalmassá tette a horgászatot. Kis idő múlva apukám duplázott: ezúttal egy másfeles forma nyurgát kellett szákolnom neki. Én nem fogtam pontyot aznap, de nem volt okom panaszra, mert jól szórakoztam egész nap, sok kapásom volt és élvezetes volt a keszegek fogása is.

  • Én keszeget karóval is ütök, he! - hangzott fel ismét a gúnyos hang, ezúttal még hangosabban, mint az előbb. - Kispályás vagy, Gabi!

Már nem válaszoltam. Egyébként is kapásom volt. Akasztás és rövid huzavona után egy kölyökharcsát emeltem partra óvatosan, majd megszabadítottam a horogtól és rögtön vissza is engedtem. Ismét csendbe burkolózott a Bodrog-part, és megelégedéssel nyugtáztam, hogy hangos szavú barátunk végre hazafelé vette az irányt. A távolból még mindig hallatszott viccelődése: „Kispályás vagy, Gabi, kispályás vagy…” Ahogy most merengek múlton, jelenen, jövőn, érzem, hogy némi félelem lappang a szívemben kedvenc folyóm kapcsán.

A Tokaji-hegy az ártérről nézve
Az ártér

Nagyon jó évet tudnak maguk mögött a tokaji horgászok. Az elmúlt évek gyenge eredményeit tavaly nagyszerű halbőséggel feledtette velünk a Tisza és a Bodrog. Különösen szívderítő ez a tény annak fényében, hogy 2009-ben nem lehetett pontyot fogni a Bodrogon, tavaly viszont bárhol jó eséllyel próbálkozhattak a kitartó pontyhorgászok. A tavaszi és kora nyári árvizek kellően nagyok voltak, és a víz elég hosszú ideig kinn maradt az ártéren ahhoz, hogy szinte minden halfaj sikerrel leívhasson.

Víz alatt az ártéri erdő
Csendélet

De a Bodrog számára duplán áldásos volt az árvíz, hiszen nemcsak ivadék került az élővízbe, hanem sok nagy hal is, feltételezhetően a Tiszából. Így kerülhettek bele 2-3 kilós pontyok is, amikből bőven zsákmányoltak a Bodrog sokat csalódott horgászai. Bár egyesek azt rebesgetik, hogy Szlovákiából érkeztek a szép halak, ahol is a megáradt folyó halastavakat öntött el és hozta le azok bőséges halállományát. Akármi is az igazság, kétségkívül megújult ez a víz, és újfent szívesen látogatták a környező városok horgászai is; régen volt akkora tömeg a vízparton, mint tavaly.

A természetben érdemes figyelni a részletekre
Napozott őkelme
Az ártérre a kompkikötőn át a legegyszerűbb kijutni

A sok pecás azonban nem mind sporthorgász, még csak nem is mind igazi horgász. Tény, hogy rengeteg pontyot lehetett fogni, akár tízet, húszat is egy nap alatt, de sajnos e halak zöme még fiatal, tapasztalatlan pontyocska volt. Bizony több volt köztük a méreten aluli, mint a méretes bajszos, és ezt nem minden „sporttárs” tudta - vagy akarta - helyesen kezelni. Tavaly én nem láttam rendőrt a Bodrogon, sajnos halőrt sem. Pedig nagyon kellett volna a jelenlétük, ugyanis a horgászok többsége bizony hazahordta a tenyeres pontyokat. Szomorú látvány az, ahogy boldog-boldogtalan fogja a 20 centis kispontyokat, és felelőtlenül, mértéktelenül irtja a jövő halait, megkárosítva ezzel önmagukat és a jóérzésű, igazi sporthorgászokat.

Ez az a méret, amiből sok került horogra, de sajnos nem mind volt olyan szerencsés, mint a képen látható, amit természetesen visszaengedtünk

Annál is inkább érthetetlen és értelmetlen ez a gondolkodásmód, mivel a Bodrog olyan bőkezű volt, hogy gyönyörű keszegeket lehetett fogni szinte a teljes tokaji szakaszon. Hatalmas dévérkeszegek, karikák és bagolykeszegek akadtak horogra nagy mennyiségben. Ezekből a halakból lehetett akkorákat is fogni, amik méretre gyakorlatilag ugyanakkorák - ha nem jobbak - voltak, mint az említett kispontyok. Egy délelőtt alatt könnyedén foghattunk akár 8-10 kg keszeget is. Ilyen körülmények között teljesen értelmetlen a méreten aluli nemes pontyok megtartása, hiszen még azt sem mondhatták a horgászok, hogy nem fogtak elég halat, vagy azt, hogy nem tudtak eleget hazavinni és megenni.

A jövő nagy reménysége a kezemben
Az ártéri kifolyók és holtágak még nyáron is tele voltak ivadékkal

Sajnos telhetetlenek a pecások. Úgy látszik, nem elég a sok. Még több kell. Nem merek és nem is akarok belegondolni abba, hogy milyen károkat szenvedett el szeretett folyóm egy-egy olyan napon, amikor tele volt a vízpart, és minden horgászhelyen, egymás hegyén-hátán ülő, tolakodó és élcelődő konyhahorgászok áztatták zsinórjaikat, éjt nappallá téve a nagy halbőség idején. A kisharcsákról inkább nem is szólok, pedig az is sok volt, és nyilván sokan gondolták úgy, hogy törpeharcsa helyett jó lesz a kis szürke is a serpenyőbe.

Nappal is jöttek az apró harik, de este még jobban
Hátha még lesz szerencsénk egymáshoz néhány év múlva…

A rengeteg haszonhorgász pedig egymást cukkolta. Hergelték egymást, hencegtek, hogy hány és mekkora pontyot fogtak naponta. Persze azzal senki sem dicsekedett, hogy hány halat engedett vissza éltető elemébe.

Legalább annyira jó érzés elengedni, mint megfogni

Édesapám egyike azoknak, akik a halat nemcsak horgászati élménye miatt szeretik, hanem főleg a húsa miatt. Sajnos számára teljesen érthetetlen megfogni, aztán pedig elengedni egy szebb halat. Mindig mondja, hogy nem vagyok normális, elment az eszem, nincs ki a négy kerekem stb. Kapom a sok élcelődő, gúnyos megjegyzést nap mint nap. Már nem tudom megváltoztatni; már nem tud másképp gondolni a horgászatra. Túl öreg ahhoz, hogy kipróbálja a C&R-t, és hogy belássa: nem kell mindenáron megtölteni a fagyasztóládát halhússal, és nem kell minden kifogott halat megtartani. Persze egy ideig veszekedtem vele, próbáltam meggyőzni, hogy nincs igaza, próbáltam rávilágítani, hogy nem kell gyűjtögetnie a húst télire, lesz mit ennünk; sajnos minden érvem ellenére önfejűen kitart „fogd meg és edd is meg” politikája mellett.

De az ő számára is - mint ahogy a legtöbb pecás számára ma a Bodrog partján - ez a fajta felfogás mélyen a tudatalattiban gyökerezik, és szoros összefüggésben van a nagyzolási hajlammal. Szeretnek felvágni egymásnak a nagyszájú „sporik”. Csoda-e hát, hogy valószínűleg senki nem engedett még vissza itt méretes pontyot? Nem, az lenne a csoda, ha egyszer valaki arról válna híressé, hogy igenis megkönyörült egy ilyen csodás állaton. De ilyen kevés van. Nincs jóakarat, józan ész és mértéktartás senkiben, mert a kényszer, hogy megmutassam otthon, hogy bebizonyítsam, hogy így volt, hogy felvágjak a haveroknak, hogy még tudjak adni minden ismerősömnek és barátomnak egy-egy pontyocskát „hadd lássák, milyen jó horgász vagyok”, erősebb az irgalomnál és józan észnél.

Talán még velük is találkozok…

Pedig a „jófejség” nem itt kezdődik, és a kifogott halak nem mindenki szemében biztosítanak tiszteletet a kifogójuknak. Legalábbis számomra nem ilyen egyszerű a dolog. Nagyszerű fogásainak hála édesapám híres lett tavaly. Sokan tudják, milyen gyakran tért haza eredményesen a vízpartról. A csónaktól a házig a főúton keresztül vezet az út, és bizony a kíváncsiskodó szemek elől nem lehetett elrejteni a kifogott zsákmányt. Sokszor megállították őt az ismerősök és barátok érdeklődve, hogy hol, mivel, hogyan fogta éppen aktuális áldozatát. A halat, amit gyakran a kopoltyúján átfűzött erős madzagon cipelt haza a „mester”, arról is teljesen megfeledkezve, hogy ha már úgy viszi, mint egy ragadozót - aminek köztudottan erősebb az álkapcsa -, legalább arról gondoskodott volna, hogy még a vízparton agyonüti szerencsétlen jószágot, hogy ne szenvedje el az út ily gyötrelmeit.

Meglepetés-balin csukapergetés közben
Nehezen tért magához…
… de végül életerősen búcsúzott

Szerencsére a tavalyi szezon számomra is úgy alakult, hogy bőven volt szabadidőm, amit természetesen én is horgászattal töltöttem. Csónakos pergetéseim során számos ragadozót zsákmányoltam. Volt olyan nap, hogy 2-3 óra leforgása alatt 18 balint akasztottam meg és fárasztottam ki sikeresen. Engem viszont nem láthattak hallal hazatérni. Nem vagyok legenda, nem pletykálnak rólam és kifogott halaimról. Nem ismer mindenki a vízparton, nem állítanak meg kérdezősködni, és nem is látom el hússal a szomszédokat, ismerősöket, barátokat.

Sok csukát fogtunk 2010-ben a Bodrogon
A „kispályás”

Csak egy kispályás vagyok, aki a horgászatot valóban sportnak tartja, ahol a halak tiszteletreméltó ellenfelek, nem pedig a potenciális táplálék vagy a dicsekvés tárgyai; aki megsajnálja a kifogott halakat, és gyakran visszaengedi a nagy példányokat is. Csak egy kispályás, aki szeret egyedül lenni a természetben, nem beszélget mindenkivel, nem henceg a fogásairól és hobbijának jövőtudatosan, következetesen, sportszerűen hódol, óvva a környezetet, állatvilágot annak érdekében, hogy a horgászat - mint szabadidős tevékenység - a jövőben is menedéket nyújtson megannyi jóérzésű és természetszerető sporttársnak. Azt remélem - mindenféle rosszakarat nélkül - hogy az emberek változnak, és egyre több és több olyan kispályás lesz, mint én.

Élj soká, nőj nagyra!

Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Szalai Gábor László és Csibe

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: