Bajorország, Reibersdorfer See

Bajorország, Reibersdorfer See

Ezzel az írással is szeretném tovább fokozni a késztetést minden Németországban élő horgásztársamban, hogy megszerezze a német horgászigazolványt. Kapitális bajor halakkal nem áll módomban pózolni (egyelőre :-)), kárpótlásul viszont leírom első horgászatomat a helyi horgászklub egyik zárt vízterületén, aminek ha találó címet kellene adnom, így hangzana: „Töketlenkedésem a töklevelesben”… Tartsatok hát velem Bajorországba, a Reibersdorfer See-re. Ez volt az első olyan vízterület ezen a vidéken, ami minden szempontból olyan horgászatot ígért, mintha otthon lennék, és persze, hogy ez alázott le hét fárasztásból három gyerekpontyos eredményével a porba.

Tehát Bajorországban járunk, a Duna világában, és történetünk helyszíne egy régi holtág maradvány, egy U alakú tó a Dunától nem messze. Az, hogy ez a vízterület valaha a Dunához tartozott, csak onnan gyanítható, hogy egyéb folyam nincs a környékén, viszont szélességéből adódik, hogy biztosan nem volt a Duna fő ága. Nagyjából Kis-Tisza méretet kell elképzelni buja élővilággal. Igen, pont olyan, mint a Kis-Tisza a Tisza-tóban. A víz áttetszősége is olyan, mint otthon.

Sok környékbeli vízre jellemző, hogy 1,5-2 méter mélyre simán belát az ember, ami számomra még szokatlan. Át kell gondolni a régi, jól bevált technikákat. Korábban nagyokat röhögtem például a hínárt utánozó horogelőke zsinórokon, amit egyenesen parasztvakításnak gondoltam, és most lám, azt hiszem, ki kell majd próbálnom. Viszont azt is el kell mondanom az áttetsző vízről, hogy ilyen vízben fárasztani egészen rendkívüli élmény: közben az ember teljes pompájában gyönyörködhet az életéért küzdő halban, ahogy minden erejével tolja magát előre, ahogy forog a víz alatt, megrázza fejét… fú, most is kiráz a hideg, ahogy leírom. Hatalmas élmény.

De térjünk vissza jelenlegi helyszínünkre! Amit még fontos tudni a területről, hogy védett természetvédelmi terület, ami a helyi horgászklub kezelésében áll. A vizet csak klubtagok látogathatják, csak napijeggyel, aminek ára 8 € azaz úgy 2.400 Ft. Horgászni csak a 12 db. horgászstégen lehet, és természetesen egy napra csak ugyanennyi napijegyet adnak ki. Valamint érdekesség még, hogy rablóhalra horgászni kizárólag szeptember 1. és december 31. között megengedett. Ebből adódik, hogy szeptemberben egy hónapos várólista van a napijegyekre, és persze egy hónapig megszállottan kapálják a pergető horgászok a vizet.

Reibersdorfer See, Bayern

Épp kéthetes kényszerszabadságomat töltöm, aminek első hetén hazalátogattam Magyarországra. Hazafelé tartok bajor otthonomba kis családomhoz, csomagtartómban Rigó Attila cimborám vadonatúj Döme Gábor-féle SPRO River Feeder 3,9 m-es botjával és tudom, hogy holnap hajnalban horgászni megy, úgyhogy megcsörgetem, hol adhatom át a botot, hogy holnap már használhassa. Azt mondja, végre kapott napijegyet a Reibersdorfer See-re, úgyhogy nem is gondolkodom tovább, holnap hajnalban kiviszem neki, hogy egyből ki is tudja próbálni, én pedig szemügyre vehessem ezt a vizet közelebbről. Kicsit izgulok, mert én beszéltem rá a botra. Ő bojlis és süllőző mesterként most kezdte a feederezést, mert a helyi viszonyok között egyértelműen ez a technika a legpraktikusabb. Szeptember vége van, a levegő hőmérséklete már hetek óta 15-20 fok körül mozog, és a vizek is már 16 fok alatt vannak. Azért kell csak korán menni, hogy jó helye legyen az embernek. Amikor én kiérek, Attila épp a második dévért írja be a fogási naplóba (itt azt is azonnal be kell vezetni, és összesen 10 darab fehérhal fogható egy nap). Átadom a botot, ő összetolja és meglengeti. Kaján vigyor jelenik meg az arcán: „Reszkessetek, dunai márnák! Még a nyele is rúgja magát, ahogy suhintom!”. Jó érzés, hogy nem okoztam csalódást a választással. Attila lengeti, suhogtatja és elismerően vigyorog. Míg ő folytatja a pecát, én megnézegetem a horgászhelyeket. Amolyan tökleveles, bedőlt fás, nádasos, szakadt partos, igazi vadvíz. Ez az én világom. Meg is fogadom, hogy holnap nyitásra ott vagyok a horgászboltban és megpróbálok napijegyet venni. Később Attila hív, hogy a végeredmény még két dévér és a nádas széléből halibut pelletre egy háromkilós nyurga. Hm. Még mindig a büdös megy ilyen időben?! Ebből is látszik, hogy kocahorgász vagyok, mert én már biztos az édeset erőltettem volna.

Ez az én világom

Másnap reggel fél tízkor már a parton vagyok. A legszimpatikusabb helyeket már elfoglalták, ezért úgy döntök, a maradékból a legígéretesebb helyet választom annak ellenére, hogy a stég előtt úgy öt méterig összefüggő tökleveles van.

Egyszeri kocahorgászunk úgy gondolkodik (itt a dramaturgia és az önirónia megkívánja, hogy átváltsak egyes szám harmadik személyre :-)), hogy a halak biztosan ott lesznek a tökleveles szélében. Először lássa meg, milyen halakat csalhat a horogra, aztán majd meglátja, hogyan boldogul a szákba tereléssel ezen a nehéz terepen.

Nehéz pálya

Jó magyar főtt kukoricával hősünk csinál is két etetést jobbra és balra a stég előtt a leveles szélébe - a Tisza-tavi tapasztalat azt mondja neki, hogy ilyen helyen a nyílt vízen időpocsékolás próbálkozni, mert a halak bizony ott portyáznak a rejtekadó „dzsindzsás” mentén. Kell, hogy menjen a kukorica, az itt élő orosz horgászok előszeretettel alkalmazzák. Halibut pelletet idő hiányában sajna nem sikerült beszerezni, de van rákos-tintahalas 10-es méretben, ami felkerül a jobb oldali, EH feeder horgára (és az etetésre is néhány szem). Az etetőkosárba a jól bevált Vad Szilva Pellet mix kerül némi kukoricával spékelve. A másik, MH feederboton ugyanaz az etető, de a horgon szilvás kukorica a csali. Aztán várakozás. Na ja, egyszeri horgászunk joggal gondolja, hogy még nem ért be az etetés. Már az összes csalivariáció kilőve, de még mindig várakozás…

Az unatkozó matatás közben a szerelékes tálcán meglátja a legutóbbi horgászatról utolsóként megmaradt egyetlen, 20-as méretű halibut pelletet. No, nem is kell több hősünknek, a MH feedert felcsalizza, és mivel ez a pellet hosszú órákon át megbízhatóan csalogat, úgy dönt, ezzel a bottal kereső horgászatba kezd. Első célpont a szemközti partot szegélyező töklevelesben egy nagyjából egy négyzetméteres öböl. Ez a kisebbik bot már régi jó szolga, összeszokott páros a horgász és botja, úgyhogy a dobás pontos, az öbölben landol a szerelék fél méterre a levelektől. Hősünk megveregeti vállát: „Ezt úgy csináltuk, mint a nagyok. Tökéletes célpont és tökéletes kivitelezés. Mintha nem is kocahorgászok lennénk!”…

Néhány perc telik csak el, bólint a feederspicc, a nyeletőfék pedig határozott és egyenletes ciripelésbe kezd. „Igen, így kell ezt csinálni, emberek!”, gondolja hősünk és gyorsan reagál a kihívásra, mert az ellenfél nyilván a rejtekadó dzsindzsás felé fog menekülni. Így is van. Az akasztást a levelek szanaszét borulása jelzi. Bot oldalra; ki kell fordítani. Sikerült. A jó 5-6 kilós potyka felcsapódik a felszínre és kifordul a nyílt vízre. Innen a szokásos potykatánc kezdődik, elindul oldalra, és mire hősünk fellélegezne, hogy akkor majd itt a nyílt vízen kifárasztja ellenfelét, az hirtelen irányváltással teljes gázon átrongyol egyenesen a stég mellé, a sűrűbe. Hősünk őrült sebességgel kurblizza be a zsinórt, de a hal olyan tempót diktál, hogy a horgásznak esélye sincs az irányításra. Mire újra határozottan feszül a zsinór, addigra az okoska pontyocska már úgy befúrta magát a szárak közé, hogy mozdítani lehetetlen. Patthelyzet. Oké, nincs mese, engedni kell, hogy megmozduljon. A potyka megérzi, hogy itt a ziccer, és ki is használja. Még egy húzás, majd fordul egyet, és csend.

… aztán kocahorgászunk szép lassan eszmél, ahogy az adrenalin drogként szétárad a testében. Jaj, de jó érzés ez, akkor is, ha nem lett meg! A pillanatnyi csalódást sebes újracsalizás követi. Sajnos a halibut pellet odalett az előző tökölésnél, így két szem 10-es, rákos-tintahalas csali kerül fel. Szemben van úgy öt jól kivehető öböl a levelesben. „Ezt az elsőt egy időre kilőttük, majd később újra megpróbáljuk”, okoskodik hősünk. Pontos dobás a következő öbölbe. Közben kocahorgászunk már fejben írja is a következő cikkét, amiben a hatalmas bajor pontyokat fogja bemutatni a démosznak. Hiszen a taktikaváltásra hamar jött a kapás, szép potyka, ígéretesen kezdődik a nap.

Nem kell sokat várni, újabb kapás. Ez már ideges, rángatós. Bevágás. Megvan. Dévér persze. Kiló körüli. Hát igen, kicsi a csali, de most nincs nagyobb. Újracsalizás, vissza az öbölbe. Az extra heavy feeder a rendszeres újradobálás és csalicsere ellenére az etetésen csak „szunyókál”, ezért e botnak is új helyet keres hősünk. Jobbra, szintén egy öböl a cél. No, ez a bot viszont új szerzemény, még nehéz ügy a pontos dobás. A szerelék az öböl szájától egy méterrel kijjebb landol. Hm. Tanakodás. Bolygassuk, hagyjuk? A Tisza-tavi tapasztalat azt súgja, újra kell dobni, és hősünk pontosan tudja, hogy „D ügynök” is ezt tenné a Vadvízi kalandok című sci-fi sorozatban. Mégsem teszi, mivel egyáltalán nem biztos, hogy a következő dobás pontosabb lesz, és nem nagyon kellene szétzavarni a halakat.

Hisz ez még gyerek

A kisebbik boton újabb kapás. Megvan. Oldalra indul, nem nagy, de tükörponty. Sallangmentesen szákba kerül. 1,6 kg, 43 cm. Neki már halnia kellene, mondja a bajor törvény, mert méretes és partra került. Hm. Mindenképp meg fogom kérdezni a halőrt, hogy most tényleg megbüntetne, ha látná, hogy visszaengedem? Hisz még gyerek. Újracsalizás, vissza a helyére. Gyorsan jön még egy dévér. Na, jó, akkor nincs mese, az EH feeder szerelékét is be kell dobni az öbölbe. A dobás hosszú lett. A töklevelek közé csapódik a szerelék, és hősünk bármily gyorsan is próbálja visszarántani még a víz tetején, már késő. Amikor a zsinór elkezd pengeni, akkor már bosszankodik hősünk, mert itt bizony valami szakadni fog… és szakad is. Oda a jó pelletkosár, ami csak azért bosszantó, mert itt nem lehet ilyet kapni. Oké, hagyjuk az etetőkosarat, úgyis csak bajt okoz a dzsindzsásban. Felkerül egy gubancgátlós ólom és alá a horog. Upsz, viszont a PVA elfogyott és a csúzli szervizben van anyunál, mert elfáradt a kosara. Mi legyen?

Attila mesélt a „bajor paraszt PVA”-ról. Karabinerbe akasztott befőttes gumira kell felfűzni a pellet- vagy bojlifüzért úgy, hogy a gumi jól kifeszüljön, majd utolsóként lezárni a végét a gumihurokba helyezett kockacukorral. No, nyilván nincs a népnél kockacukor horgászat közben, de a kenyérhéj is tökéletes. Működik.

A „bajor paraszt PVA”

Be vele a jobb szélső öbölbe. No, ez a dobás sem igazán pontos, de a tökleveles síkjában landol az öböl szája előtt. Jó lesz… és a becsapódással egyidejűleg a másik bot nyeletőfékje egyenletes ciripelésbe kezd. Ajaj! Itt, a méter széles stégen nem olyan fürge az ember! Egy figyelmetlen mozdulat, és már csobbanunk is. Mire teszetosza kocahorgászunk bevág, a hal már vagy négy métert befűzött a töklevelesbe, de azért megvan. Pár perces forgolódást még bír a szerelék, de aztán csak lemarad a hal. Kocahorgászunk már kezd frusztrálttá válni a sok kudarctól, pedig a feketeleves csak most jön. Annyit mindenesetre tisztáz magában, hogy akármilyen kényelmetlen is az egy méter széles stégen szerelni, csalizni, bizony úgy kell berendezkedni, hogy a botok egy pillanatra sem lehetnek felügyelet nélkül, mert a tökös mellé dobált szerkóra érkező kapásra villámgyorsan kell reagálni, és a motyó erejéhez képest a maximum erővel kell kezdeni a fárasztást. Mintha nádi pontyoznánk.

Miközben kocahorgászunk mélán csámcsogja tapasztalatait, az EH feeder orsóján megszólal a nyeletőfék. Egy kemény, fitt bevágás időben, és akad is a hal rendesen. A fékerő az előző tapasztalatokra alapozva a biztonságos maximumra állítva - ennek ellenére a bevágás után komótosan, de határozottan engedi a zsinórt a feltartóztathatatlan erő után. Hősünk ujjai a dobon adják a kritikus határ közeli plusz fékerőt, miközben a 3,9 méteres erőkarral kormányozza a halat. Az szépen enged is, feladja azt a szándékát, hogy befúrja magát a sűrűbe, de töretlenül folytatja útját a nyílt vízen. A szerelés a határain dolgozik, vagyis ebben az esetben a 6,9 kg szakítószilárdságú előke (mínusz a csomó) a határ. Majd jön a nagy meglepetés: a hal beúszik a meder közepére és leül. „No, nem kéne hagyni, hogy sokat pihegjen”, gondolja egyszeri horgászunk. A nagy izgalomban persze még nem is tudatosult, hogy a ponty nem így viselkedik, ez a harcsa stílusa. (És a harcsa nem is nagyon meglepő a rákos-tintahalas csali kapcsán.) Szóval, hősünk próbálja emelni, mozdítani, de mintha öles akadóban ülne a horog. Épp azon mélázik, hogy az extra heavy feeder karikában milyen szép látvány, amikor érzi, hogy lüktet a tömeg a zsinór végén. Egy ösztönös pendítés a damilon és a lüktetés olyan elementáris húzóerővé válik, amit lehetetlen ilyen zsinórral fékezni. A hal komótosan halad a vízi növényzet felé. Ebben a pillanatban a horgász már érzi, hogy ehhez az ellenfélhez most nincs felkészülve. A kemény bot karikában, az ujjak szorítása fokozódik a dobon, és a horgász egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy milyen hihetetlen nagy erőt enged ez a 6,9 kg mínusz csomó. Aztán a következő lüktetésbe beleszakad az előke és a horgász minden büszkesége is.

Hazafelé csendes az út. Csak lassan élednek újra az emlékek és egyszer csak bevillan, hogy otthon van lezsírozva egy tekercs 35-ös fonott. Na, az kell ide! Otthon szerelés. Felkerül a harcsázásra szánt zsinór, előke gyanánt a vékonyabb, 22 kg. szakítószilárdságú fonott, ami eredetileg dobóelőke volt. Rajta mindössze egy megütköztetett gubancgátlós ólom, a végén pedig egy bivalyerős, vastaghúsú bojlis horog. Hazafelé még egy csomag 20-as halibut pellet is kerül a horgászboltból…

Másnap egyszeri horgászunk a brutál szerelékkel felvértezve érkezik a partra. Most már lehetne válogatni a helyekben, de a tegnapi kaland csúnyán beégett a büszkeség-palettába, és hát vert hadként csak nem adhatja fel az emberfia, így nem kérdés, újra ugyanott telepszik le. A taktika természetesen ugyanaz: az öt öböl szisztematikus ostroma a két középsővel kezdve. A csali egyértelműen a halibut pellet. Két szem a husi horog alá fűzve, etetésként a tegnap jól vizsgázott „bajor paraszt PVA”. Ebből két füzér mindig bekészítve, a kispannolt gumi végébe beakasztva a fűzőtű, a másik végébe - ahova a vékony kenyérhéj fog kerülni - szintén beakasztva a fúró nyele. Csalizáskor csak egy mozdulat betenni a kenyérdarabot és a fűzőtűvel beakasztani a karabinerbe. Így a gumi sem marad ott a fenéken. (Ez nálam alap. Nem hagyok semmit a vízben. Sem! Mindannyian szakadunk be, de az nem szándékos tevékenység. Épp elég az is a vizeinknek!)

Ez a nap már más lett, mint ez előző. A taktika kidolgozva, halibut pellet az öblökbe. Az első két kapás eredménye meglepő módon két dévér lett. A hatalmas, vaskos kampó és a két szem 20-as pellet ellenére simán, tökéletes, alsóajkas akadással két, alig kiló körüli dévér érkezett.

A pimasz dévér

Majd egy kapás, ami nem akadt. Hősünk higgadtan nyugtázza, hogy a fonott ellenére bizony keményebben kell bevágni, hogy a husi horog átüsse az ellenfél száját. A következő kapásra kemény bevágással válaszol. Nem nagy a tükrös, de akkorát hancúrozik az akadálypályán, hogy igazán jót mulat horgászunk és elismerően pacskolja meg a kétkilós, kemény kis legényt szákolás után.

Aztán megjelenik valaki, városi ruhában, érdeklődve. Egy orosz horgászember, aki még nem járt itt, de mivel a Duna vízszintje már hónapok óta kritikusan alacsony, új horgászhelyet keresve talált rám. Horgászunk gyorsan el is kezdi faggatni az élő dunai horgászatról. A vendégnek nagyon ígéretes tapasztalatai vannak, de a vízszintnek legalább másfél méterrel magasabbnak kell lenni ahhoz, hogy érdemes legyen próbálkozni. Ott pedig a szint már legalább három hónapja nem járt. A parton beszélgetnek, a stégen nem férnének el ketten. A beszélgetést a nyeletőfék szakítja félbe, de mire horgászunk odaér, már késő. Nem akadt. Az élménytől viszont a vendég gyorsan megkérdezi, hogy hol veheti meg a napijegyet, majd elviharzik azzal, hogy jön is vissza.

A következő kapás az EH feeder botra érkezik. A kemény bevágás és azonnali betámasztás meg is hozza gyümölcsét. Komoly ellenfél akadt horogra. Határozott, kemény meccs következik. A zsinórszakadástól nem nagyon kell tartani, az Okuma Distance Carp „schaffhausen” fékrendszere és az Extra Heavy bot kőkemény erővel párosuló feszes rugalmassága megnyugtató párost alkot. A bottöréstől sem kell félni a fonott kötél és a nagyon szigorú fékbeállítás mellett sem.

Egyszeri horgászunk élete legnagyobb meccse következik. Ez az, amit nehéz lenne leírni. (Tudjátok, miről beszélek, nemde?!) Hosszú percekig tart a küzdelem. Az ellenfél nem adja meg magát, mint egy bulvár bojlis sztárponty, aki már az összes menő horgásszal lefotózkodott, neve van, és már úgy jön partra, mintha Carpf Darvin elmesélte volna neki, hogy „Ez a jövő, mezei pontyok; ha jó kaját akarunk zabálni, akkor be kell vállalni azt a kis huzavonát a madzaggal, meg mosolyogva, uszonyokat meresztgetve a szemünkbe villogást, meg a kattogtatást”. Szóval, nem. Ez egy igazi vidéki kemény legény. Olyan, amilyenek a Tiszában is élnek. Nagyon izmosak, nagyon keményen harcolnak az életükért és az utolsó csepp erejükig küzdenek, taktikáznak hátborzongató vehemenciával. Tiszteletreméltó ellenfelek. Egyszeri horgászunk ezekért a küzdelmekért jár a vízpartra, a kilogrammok és centik indifferensek.

Kb. húsz perc és számos nagyon meleg pillanat után úgy tűnik, fogytán az ereje. Hősünk ezt a pillanatot használja ki, hogy bevezesse a stég elé a felszín közelében. Itt persze még utoljára összeszedi minden erejét az akkorra már nagy tiszteletet kiérdemelő, de már legyőzött ellenfél. Egymás szemébe néznek. A horgászt a korábbi adrenalin-sokk után már a dopamin és endorfin teszi igazán diadalittassá. Gyönyörű, bajszos demizsonszáj pipál a szák előtt, nyolcvan centi feletti, szinte réz-sárga tőponty testben folytatódva. Egyszeri horgászunk már látja, amint fejben már megírt beszámolójában látványos sztárfotóval igazolhatja kétnapos tortúrájának legendáját. A szák a hal alá csúszik, de a stégre csak függőlegesen lehet emelni. Kocahorgászunk a legutóbbi nagy pontyánál fogadta meg, hogy lecseréli a merítőhálót, mert csak harmadszorra sikerült megszákolni a termetes halat. Ez a hal pedig így, függőlegesen egyszerűen nem fér be a szákba. A súlypontja kint marad, és az emelésre ki is fordul a hal. Horgászunk azonnal meríti újra a hálót, de hirtelen megszűnik a terhelés a boton. A gyönyörűség elsiklik a mélybe…

Uh! Na, jó, abban a pillanatban valóban nem volt őszinte a mosolyom. Meg hát rám is varrhatja kedves olvasó, hogy Háry János tizenharmadik reinkarnációja vagyok. Nem baj. Az élmény! Az élmény az enyém.

Komoly akadálypálya

Legyőztem, és nem egy focipályányi kopár medrű kádban, hanem egy nagyon nehéz, töklevelekkel, bedőlt fákkal teli akadálypályán. Óriási élmény volt, és csak a dicsekvő fotó maradt le, ami számomra nem von le semmit az értékéből. Aki már átélt ilyet, az úgyis tudja, miről beszélek, a fotómmal pedig úgyis kismiska lennék a honlapon látható Góliátok mellett.

… aztán az anyatermészet - látva kitartásomat - megkönyörült rajtam. Megajándékozott még egy négykilós potykával, ami után összepakoltam és elővettem a pergető botot, mert a rablókra is kíváncsi voltam, így kaptam még két szerényebb csukát is, hogy elégedetten gondolhassak vissza erre a horgászatra.

A vigaszdíj

Nehéz lenne leírni, mit is érzek a kétnapos kaland kapcsán. Nyilván van bennem némi csalódottság - magammal szemben -, mert csodás halak fogtak ki rajtam, no de hát így tanul a kocahorgász. Mindemellett hihetetlen kalandosra sikerült ez a két nap. Taktikáztam, technikáztam, emlékezetes meccseket vívtam. Mintha kifogtam volna két jó napot a Tiszán.

Szóval, így zártam a két napot. 8-10 db kiló körüli dévér, 3 ponty (1,6 - 2 - 4 kg) és két csuka (30-40 cm), valamint óriási élmények. Biztos, hogy visszajáró vendég leszek, mert hatalmasra nőtt a szememben ez a pici kis tavacska.

Merényi Kocka István

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: