Este hét óra. Csendes, nyugodt estének nézünk elébe. Mi így együtt. A szúnyogok és én. De erről majd később. Enyhe északkeleti szél borzolja a vizet és az előttem fekvő kis nádszigetet. Úszóim a megszokott, hűvös nyugalommal feszítenek a „nyerőnek” vélt helyeken. Az eddigi tapasztalatok szerint az első kapásokra úgy nyolc-fél kilenc körül számíthatok. Van még idő.
Az amerikai elektromos csühögő tolta a csónakot idáig (hihetetlen, de ez a motor második éve csak működik, működik… - nem vagyok én ehhez hozzászokva), miközben én kényelmesen pöfékeltem, s a környék megszokott képét bámulhattam. A tanya mólójától még az evezővel kavarva csorogtam ki, aztán a folyás ellen fordulva indultam tovább. Útközben átcsónakáztam István újsütetű süllőző helyén, egy karakteres medertörés felett, aztán egyenesen a Kerek felé vettem az irányt. Régebben először mindig a parttal párhuzamosan haladtam, s először a hókony végénél lévő sekély ritkást néztem meg. Sok jó halat adott már ez a hely, pontyot, amurt, harcsát. Sajnos az idén fülig benőtte a hínár. Halat biztos tart így is, de meghorgászni még a belső részeket is reménytelen, tehát egyből srégen a túlpart irányába, a Kerek felé fordítottam a csónakot.
A Kerek egy zsebkendőnyi nádsziget a valamikori hajózómeder szélén. Nádszigetnek hívom, de igazából gyékény, csak néhány nádbokor van benne a felső végén. A sziget egy sóderzátony szélén ácsorog. A hajózómeder felé elég hirtelen mélyül, de minden más irányban, felfelé is, lefelé is és az áporkai part felé is lankásan esik a meder. Régen remek süllőző, harcsázó hely volt ez, s bár panaszkodnak sokan (okkal), azért még ma is tud szép zsákmányt adni. A nádban pedig nem csak harcsák bujkálnak néhanap, de a pontyok is kibérlik hosszabb-rövidebb időre. Ezért vagyok itt.
No meg azért is, mert sok szép emlék fűz ehhez a helyhez. Itt találkoztam életemben először igazán komoly hallal, s ez a találkozás tett engem a nádasok igazi szerelmesévé. Azelőtt is horgásztam a nádban, nem is keveset, de ez a módszer csupán egy volt a sok közül. Azóta ez „a” módszer, s a többi csak ez után következhet. Kicsit elmélázom az akkor történteken. Jól esik visszagondolni rá.
Öt vagy hat éve történt. Épp a mostani helyemmel szemben, a hajózómeder szélén karóztam le, úszóm pedig a Kerekbe mélyen benyúló, keskeny folyosó bejáratánál feszengett. A kapás váratlanul, s igen furcsán érkezett. Az úszó egyre gyorsuló tempóban, de változatlan merüléssel oldalazott ki a nádfal mellől. Nagy lendülettel kaptam fel a botot, mely 3,5 m-es hosszával és 300 g-os spiccével igencsak a „vadölő” kategóriába tartozott. Gyengébb idegzetű 3-4 kilós pontyokat rövid úton rá lehetett venni vele, hogy forduljanak ki a nádból. Ezt a halat nem. A bevágást követően ellenfelem egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd ellentmondást nem tűrő erővel elindult a folyosóban a nádsziget túloldala felé.
Igazság szerint egy kicsit megijedtem. Azt éreztem, hogy ezt a halat nem én irányítom, itt az történik majd, amit Ő akar. Utólag visszagondolva a történtekre azt hiszem, hogy a küzdelem már ekkor, a hal által megtett első méteren eldőlt. Bár még sok volt hátra addig, amíg vesztesként roskadhattam le a csónakdeszkára, de a győzelembe vetett hitemet már itt megtörte ellenfelem. Hit nélkül pedig csak vesztes lehetsz!
A hal az ellene feszülő dióverő, a szinte betonkeményre tekert fék ellenére kitartóan távolodott tőlem. Nem valamiféle riadt menekülés tempójával, de nem is öregurasan. Egyszerűen csak húzott, mint a ló. A megakasztás helyétől már vagy hat-hét méterre járt. Vártam a pillanatot, mikor fordul be a nádba, de nem ez történt. Hirtelen egy hatalmas burvány jelent meg a folyosóban. Egy villanásra megmutatta magát nekem. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorba rúgtak. A bevágást követően csak megijedtem, ekkor azonban a rémület lett rajtam úrrá. Fogtam a nádban addig is néhány pontyot, jellemzően három és nyolc kiló között. Ez a ponty nagyobb volt. Sokkal nagyobb. Én legalábbis annak láttam… A helyes kifejezés így hangzik: megállt bennem az ütő.
Arra ocsúdtam fel, hogy nem érzem a hal húzását, a bot megkönnyebbülten, egyenesen meredezett a kezemben. Bágyadtan tekertem egyet az orsó karján, próbáltam darabjaira esett önmagamat összeszedni kicsit. Homályos tekintettel bámultam a folyosó felkavart vizére, a karjaimból elszállt az erő. Egy fél lépést hátraléptem, hogy leüljek a deszkára, amikor a bot hirtelen levágódott előttem. Nagyot koppant a csónak farán, valami éles, furcsa hang hallatszott és a felrepülő nyél rendeset ütött a jobb könyökömre. Azt hittem - már bocsánat -, hogy összecsinálom magam. Egy villanásnyi idő múlva megértettem, mi is történt, de akkor már a bot tényleg megkönnyebbülten, repedt gyűrűvel pihegett előttem. No most volt vége. Az első komoly, nádban megakasztott halam tehát csúnyán elbánt velem, az erős felszerelés ellenére csak statiszta voltam. Kötény volt a javából, hisz a ravasz bajuszos oly gyorsan futott át a csónak alatt, hogy azt sem tudtam mondani: mukk.
Egy közeledő motorcsónak zaja térít magamhoz. Hegyezem a fülem. Komolyabb hajó tart felém, kapaszkodnom kell majd a ladikban, ha elviharzik mellettem. Mert viharzik a drágám, az biztos. Szürkület előtt vagyunk még, emberünk tehát legalább látja, mi van előtte. Akkor szokott a hideg veríték futkározni a hátamon, amikor néhanap koromsötétben repesztenek szerény negyvenes tempóval. Amolyan orosz rulett, csak ebbe más is belepusztulhat. De nem akarok igazságtalan lenni, hisz a többség mégiscsak normális. Olyan is van, aki látva, hogy a nád előtt gubbasztok, leveszi a gázt. Mondjuk olyan is, aki húz még rajta egyet (ha még van hova), s hogy megtartsam szép emlékezetemben, még egy tiszteletkört is csinál. Mellettem. Persze lehet, hogy csak hisztis vagyok kicsit. Sőt, biztos.
Azért nem állom meg, hogy ne emlékezzek meg egy apróságról. A Ráckevei Duna-ág vízkezelője komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy óvja a természetes halszaporulatot. Ennek okán a horgászok ívási időszakban az érintett területeken felszerelés nélkül, lábujjhegyen közlekedhetnek csupán. És ez így van jól. Azt nem tudom azonban, vajon e szabályok alkotói ott voltak-e idén az első verőfényes, meleg tavaszi napokon. Amikor a természet hívó szavának engedelmeskedve nem csupán a halak vonultak az ívóterületekre, hanem több tucat motorcsónakos is vízre szállt, s önfeledten húzta a kart. Hajuk lobogott a (menet)szélben. Közben a sekély gyékényesek öt percre nem szűntek meg hajladozni, a szélvizeket pedig olyan hullámok verték folyamatosan, mint a komoly viharok idején. Egész nap. Jól van ez így?
De gyerünk vissza a ladikba, mert már csárdást jár alattam a lélekvesztő. Aztán lassan elülnek a hullámok, és újabb tánc veszi kezdetét: a vitus. Most végzik ugyanis első próbarepüléseiket a fülem mellett azok a nyüves vérszívók. Az első komoly támadást a tarkómon kapom, aztán a bokám környékén válik tűrhetetlenné a szúnyogok száma. Csapkodok, mint a hülyegyerek, aztán megunom a dolgot, s magamra fújom a harmadik réteg szúnyogriasztót. Ezt elsősorban a saját megnyugtatásom céljából teszem, mert a szúnyogokat a legkevésbé sem zavarja. A fejem felett egy sűrű, zümmögő felhő van kialakulóban, mely ki is tart majd egész addig, míg meg nem elégelem a dolgot, s el nem indulok hazafelé.
Hál’ Istennek mások is megérkeznek végre, nem csak a szúnyogok! A sziget alsó végénél alaposan megcibálja „valaki” az egyik kévét. Nem csak úgy tessék-lássék, „elmegyek mellette és megbököm kicsit” módra. Rendesen hajbókolnak a szálak, s a hal vagy fél percig forgolódik körülötte. Aztán a sűrű felé veszi az irányt, füllel is, szemmel is követhető az útja. Már behunyt szemmel is tudom, merrefelé veszi az irányt. Elmegy majd egész a nádsziget közepéig, s ott a kis öbölben - melynek bejárata előtt az egyik úszóm figyel - megfordul, s visszamegy egész az alsó végig. Néha továbbindul az öbölből egész a sziget felső végéig, ahol néhány nádbokor vesz körül egy ritkás öblöcskét. Onnan visszafordul, vagy a másik oldal felé tesz egy nagy kört, visszatér elém a középső öbölbe, és a menet indul újra.
Néha már kora délutántól kezdetét veszi a műsor, s a pontyok rendületlenül róják köreiket a sziget belsejében, de kívülre nem merészkednek. Aztán, akkortájt, amikor az ember a szürkületben inkább csak sejti, mint látja az úszóit, és amikor a szúnyogok az első komoly rohamra indulnak, megváltoznak a dolgok. A mozgások nem szűnnek meg a nádszigeten belül sem, de egyre többet lehet látni a széleken is. A pontyok kimerészkednek a növények közül. Nem mennek messzire, csupán a sziget széleit járják körül. Némelyik csak az „orrát” dugja ki a szálak közül, egyesek azonban körbeússzák a szigetet, vagy annak egy részét, s a szélek mentén lerakódott táplálékokat csipegetik fel.
Ez az alapvető oka annak, hogy célszerű erős felszereléssel csatába indulni ellenük. Ha sikerül egy pontyot a nádfaltól akár csak másfél-két méterre megakasztani, akkor akár egy finom felszereléssel is ellenfelek lehetünk. A puhább ellenállással szemben a hal sem megy olyan bolondul, s ha a húzás iránya sem pont a nádfallal ellentétes, akkor van keresnivalónk. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a pontyok hajlandók eltávolodni kicsit a növényektől. Márpedig ezek a csibészek itt nem hajlandók. Terített asztal várja őket bent, s biztonságot is találnak a szálak között. Sokszor azt is tapasztalom, hogy a belső öblökben sem állnak meg táplálkozni. Ha az úszót egy ilyen öböl közepére teszem, a halak sokszor beleúsznak a zsinórba - tehát keresztülmennek a „nyílt” vízterületen -, de a csalit csak ritkán veszik fel. Sokkal több kapás érhető el az öblöt körülölelő szálak tövében. A Kerek széleire kimerészkedő pontyokkal ugyanez a helyzet. Közvetlenül a nádfal elé letetett úszóval megfoghatók, de ha csak egy méterrel kintebb horgászunk, a dolog szinte reménytelen.
Hogy hányan lehetnek? Azt nem tudom. Persze az ember szívesen találgat… Egyes időszakokban a sziget különböző pontjain egyazon pillanatban több halmozgást is látni, egymástól távol. Szerencsés esetben négy-hat ponty is tetten érhető egyszerre. Az is feltételezhető, hogy a csapatba tartozó egyedek többségét nem látom, így óvatos becslésem szerint legalább 15-20 fős társaság lehet előttem. Nem feltétlen egyívásúak szoktak együtt járni, de jellemzően hasonló méretű halak vannak egy rajban. Ha mondjuk sikerült horogvégre kapni egy háromkilós bajuszost, akkor kevéssé valószínű, hogy a következő majd hatkilós lesz. Volt ugyan rá példa, hogy egy kétkilós után beköszönt egy hét és feles, de ez inkább amolyan szabályt erősítő kivétel. A most előttem mozgó társaság jellemzően kettő és négy kiló közötti egyedekből áll. Ezt persze nem a mozgásokból, hanem az előző napok fogásaiból tudom.
Gyönyörködöm az előttem megelevenedett nádas sejtelmes táncában, s néha ránézek az úszókra is. Az öböl bejárata előtt strázsáló pedzőm megunja a várakozást, s oldalazva eltűnik a víz alatt. Egy darabig meresztem még a szemeimet, mielőtt cselekednék, de aztán felgyorsulnak az események. Nagyot rántok a boton, de ellenfelem sem rest, visszaránt egy akkorát, hogy kis híján orra bukom. Nem lesz ez így jó! A combomhoz támasztott bottal komolyan nekifekszem a dolognak, ballal az orsó dobját markolom. Újabb kemény rántás érkezik a másik végről, majd hirtelen megszűnik a kontaktus, a cucc pedig a csónak deszkáin koppan. Vége. Hát ez nem volt valami bíztató kezdet. A megriadt hal utat vág magának a szálak között, s keresztülcsörtetve a szigeten majd csak valahol a nyílt vízen nyugszik meg kissé. Én is ideges vagyok itt a csónakban. Visszaülök a helyemre, a meggyötört végszereléket vizsgálgatom.
A felszerelés ép, hibátlan, csupán a horog formája érdekes kissé. Kihajlott a nehéz kézitusában, pedig nem lenne illendő. Ráadásul nem is túl kicsi, hisz nálam az 1-es méret már a nagyobbak közül való, bár néhanap használok 1/0-ás, 2/0-ás kampókat is. De legszebb halaimat inkább a 2-es, 4-es méretekkel fogtam. Tudom, sokan, akik hozzám hasonlóan gyakran járják a nádasokat, túlnyomórészt a nagyobb, s ezzel együtt kétségtelenül erősebb horgokat választják. Ezek a horgok szívósak, erősek, s a nagyobb átfogás miatt jobban tartják a halat. Egyetlen hátrányuk csupán az, hogy a nagyobb méret, ezzel együtt a nagyobb tömeg - tapasztalataim szerint - egyértelműen kevesebb kapást jelent. Én úgy kötöttem kompromisszumot, hogy a lehető legkisebb horgokat használom, amivel esélyem van ki is fogni a halakat. Ezzel azonban azt kockáztatom, hogy adott esetben a horog lesz a felszerelés leggyengébb láncszeme, s e miatt vesztem el a halat. Előfordul, de azért mérges vagyok, mert a megakasztott hal nem volt túl nagy, inkább csak heves.
Egy biztos: a kérdéses horog pályafutása nálam befejeződött. Ismert márka terméke, de úgy látszik, nem bírja a gyűrődést, pedig 1-es méretben már illene neki. Ilyen eset akkor fordul elő, amikor a horog „vékonyan” akad, azaz csak a horoghegy és annak közvetlen környéke tartja a halat. Ha a horog anyaga nem elég erős, szívós, bizony hajlik, törik. Nem kell ahhoz teljesen kiegyenesednie, hogy elveszítsük a halat, mert a szakállát nem lehet olyan karakteresre készíteni, hogy ne szakadjon ki, ha a horog elveszti eredeti formáját. Másikat, más fajtát kötök.
A szúnyogok elégedetten lakmároznak belőlem, én pedig járom tovább ültő helyemben a vitustáncot. Eléggé béketűrő típus vagyok, de most lelki szemeim előtt épp lángszóróval irtom a szúnyognemzetség apraját-nagyját. Alaposan, kegyetlenül. Aztán eszembe jut Arnold, még félmeztelen dzsungelharcos időszakából. Vigyorognom kell, ha arra gondolok, hogy a mindent eldöntő ütközet után mit vakarózhatott. Szegénykém. De mielőtt végképp elmerengenék nagytestű barátunk régi sikerein, cselekedni kell megint, mert úszóm derékig tapossa a vizet, antennájával szinte kétségbeesve integet: vágjál már be! Megteszem. A megakasztott jószág nem a nagyobbak közül való, első határozott húzásomra szó szerint hátast dob az öböl bejáratánál, s kénytelen-kelletlen a nyílt víz felé iramodik. Megvagy!
A két kiló körüli pikkelyes harcol veszettül, de lássuk be: nem az a súlycsoport, akinek komoly esélyei lennének vadölőimmel szemben. Eljátszunk még egy kicsit egymással, míg a merítőbe húzom, aztán fáradtan elfekszik a nedves deszkán. Ő mindent megtett. Megszabadítom a horogtól, aztán zsákba teszem, s magam mellé engedem a vízbe. Kissé oldalazva piheg vagy tíz percet, amíg magához tér.
Rendesen rám sötétedett már, úszóimat ezért felszerszámozom a frissen vásárolt vékony világítópatronokkal. A fejlámpa fényénél dobok. A jobb oldali motyó megy vissza az öböl bejárata elé, a bal oldalit pedig úgy másfél méterrel lejjebb dobom, mint ahol eddig pihent. A kiválasztott hely elég jellegtelennek tűnik, de azon a részen folyamatos mozgást lehet látni. Nem feltűnő, de szerintem az a sziget egyik kijárata, ahol a pontyok kimerészkednek a növényeken kívülre. Az ereszték természetesen nem jó, halvány fénykört maga után hagyva merül el az úszóm. Ez egyrészt jó jel, hisz a mélyedés haljárásra is utalhat, viszont most kezdhetem újra beállítani a cuccost. Harmadikra sikerül.
Csillagos égbolt borul fölém, a nádasból pedig halk zörgések tudatják velem, hogy zajlik tovább a megszokott élet bent is. A növények adta sötét háttér előtt élesen rajzolódnak ki a patronok fénypontjai és a vízen ringatózó tükörképük. Sokáig nem bámulhatod az imbolygó fénypontokat, mert szemeid egy idő után nem tudnak megfelelően fókuszálni, s hamarosan már mindenfelé mozgó szentjánosbogarakat fogsz látni. Ezért ilyenkor nem az úszókon pihen állandóan a tekintetem, hanem körbe-körbe nézelődöm, s csak rövid időre nézek rájuk. No persze ennek megvan az a kockázata, hogy lemaradok, valami fontosról.
Így azt sem tudhatom pontosan, mi zajlott az úszóm körül az előző néhány másodpercben. Egy apró zörgésre kapom a fejem a bal oldali úszó felé, de kis világítópatronnak nyomát sem látom. Aztán a bot is megcsúszik már a feszes zsinór után. Te jó ég, ennek fele sem tréfa! A bevágás után erősen húzom a botot, mert a hal már a szélső szálak között zörög. Szerencsém van, mert vissza tudom húzni a növények közül. Magamat ünnepelni azonban nem jut idő, mert a cseles állat a fallal párhuzamosan jobbra fordul. Egy pillanatra fogalmam sincs, hol van, aztán rémülten veszem észre, hogy elúszott a másik felszerelés zsinórja alatt. A nyílt víz felé halad, ciripel a vastagra állított fék. Jobbal tartom a botot, ballal pedig a másik nyelet kéne e fölött átemelni. Nem tudom hogy, de sikerül. Csodálatos dolgokra tesz minket képessé az adrenalin.
Most, hogy a másik bot képezte akadály elhárult, a feladat már nem nevezhető nehéznek. A ponty előző társánál kicsit nagyobb ugyan, de a nyílt vízen ő sem ellenfél. Három kiló körüli egészséges pikkelyesnek mutatja magát a szákban. Egy másik zsákban ő is vízbe kerül.
A mozgások lassan alábbhagynak, s 11 körül elcsendesedik előttem a nádas. Már vagy fél órája győzködöm magam, hogy elinduljak, de nincs kedvem összepakolni. Negyedóránként jutok végső elhatározásra, hogy csomagolni kezdek, aztán valahogy nem emelkedik el a hátsóm a kényelmesnek egyébként nem mondható deszkáról. Végül erőt veszek magamon, pakolni kezdek. Csendben surrog velem a csónak a tanya felé. Mosolygok közben, mert jó napom volt.
Czender Miklós (bogyo)
