Tavasz derekára megsínyli az ember, ha csak csatikon, holtágakon szórhatja magát széjjel. Kis folyóink varázsa egyedülálló, legyen szó akár a Rábáról vagy éppen a Sebes-Körösről - ezt el nem vitat(hat)ja senki. Azonban rákészülni egy kis folyóvízi pergetésre, hát kérem, feladja a leckét. Hiszen mire, mikor, mivel?
Olyan volt, mint a vágyott domik rávágása: gyors, vad… Így jött a hír, mederben a folyó.
Tavasz derekára megsínyli az ember, ha csak csatikon, holtágakon szórhatja magát széjjel. Kis folyóink varázsa egyedülálló, legyen szó akár a Rábáról vagy éppen a Sebes-Körösről - ezt el nem vitat(hat)ja senki. Azonban rákészülni egy kis folyóvízi pergetésre, hát kérem, feladja a leckét. Hiszen mire, mikor, mivel?
Tilalmak védik a süllőt, a balint, a harcsát még nem ott találjuk, ahol keresnénk - akkor mondjuk, miért nem ott keressük, ahol éppen van, jó kérdés! -, folyóinkban szórványosan lelhető, megbúvó csukák pedig csak ritkán akadnak. Marad két „mostoha”: a sügér és a domi. Kettejük közül a buksibb, tömörebb nő nagyobbra, és az április rendszerint őt csalja komolyabb létszámú bandába, hogy hálás zsákmányává válhasson az elszánt pergetőnek.
Az igazsághoz azért az még hozzátartozik, hogy a sügér ekkorra szétszóródik a vizekben, garmadával nem lelhető már föl.
Domolykók azonban leledzenek a folyók duzzasztóinál, összefolyásainál, vagy éppen a megszélesedett folyómeder-ág hirtelen szűküléseinél, áprilistól májusig, jellemzően: tömegével!
Elő tehát az ultrakönnyű botokat, vékony zsinegeket, és a minél kisebb műcsalikat - wobbler, forgó és kis kanál kell, de ne maradjon odahaza a minitvinyó sem.
És hogyan fest ez vajon a gyakorlatban, hiszen szép, szép dolog megmondani, azaz inkább megírni a nagy okosságot, de legyen mögötte tartalom is, nemde? Jogos! Egy alig pár hete megesett kalandon keresztül próbálom meg bemutatni, milyen élmény is a domizás, és mitől válhat azzá.
Attila - kedvenc boltosom, informátorom - megsúgta, amit a KÖVIZIG honlapján találok, valós, de ennél többet is: fognak a felső szakaszon jászt, padrót úsztatva, bár a víz még magas, tiszta. S bár ő jellemzően nem látogatja a Sebes-Körös felső szakaszát, országhatárhoz közeli részeit, magam igen, tavasszal legalábbis ki-kicsal a vágyott domolykózás, illetve a kényszerűség is, hisz nagyobb testű halra, a telepített békéshalakat leszámítva (és itt most nem degradálva ezeket…) abszolút nem sanszos a dolog. Megrögzött pergető lévén, az évek alatt egyre (ki)finomodva veszem hát elő legkönnyebb botomat, kis orsómmal szerelve. Pótapámat noszogatnom sem kell, próbáljuk ki… benne él még lelkes előadásom tavalyi Endrődy-Pásztor-Csákó produktumunkról.
Nálam kettőhúsz, mármint a bot, méterben, míg az úton döcögve a sebesség alig haladja meg a nyolcvanat. Erre lekoptatottak, amortizáltak már az utak - mondhatnám, hogy senki földje ez, azonban ez nyilván nem így van, hisz a kormányciklusok megszokott kezdete éppen mindig, és jellemzően csak az, hogy a kistérségeket, településeket, infrastruktúrát, és a többit fejlesztjük. Aztán a végén mégsem jut pénz, mi meg döcögünk tovább, kellemes hatvanra belassulva. Kitérőt nem teszünk, azt csak én tettem itt, elnézést érte…
Újiráz felé szeljük át a Sebest… mily gyönyörű. A szaladó víz bucskázik a szabdalt meder fölött: megroggyan a felszín a mélyeken, és bluggyan, hömpölyög a folyó sekélyes szélvizein. Lassan - mert az út semmivel sem lett jobb öt kilométerrel messzebb, mint hattal elébb… - érjük el célállomásunkat. A gáton kacsázva, az eget kémlelve - jaj, ha lesz eső, be ne ragadjunk! - óvatoskodunk a Sebes felé.
Gépesített erejű járművünket meg-, azaz inkább leállítva köszönünk a munkájában serénykedő atyafinak. Foghegyről jön a karlendítéses istenhozzád, majd kiköp egy hegyeset.
Kis botomat tekerem az orsóra (vagy éppen fordítva, ezen nem vitatkozunk; sem a bot az orsóval, sem az orsó velem, vagy a bottal, szóval értitek), monofil mellett teszem le voksomat mára: a remélt, jó szemű domik, mik a tiszta vizű folyóban laknak, talán értékelik majd „erőfeszítésemet”.
Tóni egy, az enyémnél keményebb és picit hosszabb botot szed elő, amin a legvékonyabb fonott muzsikál, legalábbis ő ebben bízik. Instrukcióm az, hogy mindenki - mi ketten, egy összeszokott csapat - csak a kisebb műcsalikat hozza, nevezetesen a wobblereket, bár jómagam a kis gumigenyás dobozt is válltáskám ölébe rejtem.
Leóvatoskodunk a gáton. Azért is, mert meredeken lejt a töltés, és sem magunkat, sem botjainkat nem szeretnénk valamely ambulancia „kegyeire” bízni.
Gyönyörű. Lassan lépdel előttünk a Sebes - emitt gyorsan szalad meg, parthoz közeli részein csodálkozva nyúlik vissza, míg belül, medrében hajszolja önnönmagát a folyó. Némán adózom a vágyott látványnak vagy másfél percet. (Körülbelül ennyi időt vesz igénybe ugyanis, míg a kanócot átfűzöm botom nyolc pici gyűrűjén, és belövöm a féket.)
Mit tegyek fel? Én csak magamnak, és csak belül is halkan, hisz tán illenék tudnom, míg Tóni hallhatóan nekem teszi föl a kérdést. Rapalákkal kezdjünk - nálam J-5 S, társamnál SSR-5 S lóg máris, de az enyém hamarább pottyan vízbe.
Húzásomra él a fahal - bár ez éppen műanyag-testű, megszokásból annak nevezem -, a meg-megtorpanó folyó lassúdásait szolgálom ki hajtókarom gyorsabb meg-megtekeréseivel. Ilyenkor félvízen - mert a mélységet ismerem - meg-megáll egy-két pillanatra a csábosan úszó wobbler.
Gyorsan, kapkodva dobálok ahelyett, hogy ésszel horgásznék. Nem kell sietni. Persze ezt csak pár perc eredménytelenség után látom be, miután kénytelen-kelletlen cserélem a kéttestűt egyesre.
„Itt úszik az alóza, ki a domik kalóza” - mókásan mondogatom, mert bízom az SD színű SSR-ben. Szemem sarkából látom, amint Tóni is szöszmötöl valamit, gondolom, cserél, amikor az előző csali mintájára húzott voblárom megdöccen; egy pillanatra átfut agyamon, hogy elakadok, de gondolat mást is sugall, így aztán leheletnyit engedem sodrással spiccemet, majd pöccentek fölfelé kicsit, hogy aztán szinte araszoló óvatossággal húzzak a feszülő zsinegbe. Kis rándulás, majd még egy - jaj, de elszoktam ettől! Kecses kis botommal óvatosan csapok egyet, majd a perecbe görbülő csodát tartva mélázok azon a tényen, mennyire elszoktam a monofiltól.
Botom még erős ívben, s persze a csöppnyi orsó fékje is cirpog, húz a hal. Istenem, olyan rég hiányzott már ez… dobálva ugrál a spiccem, mintha valami részeg, döcögő-lomha süllő próbálná rázni fejét. (Mondhatnám, hogy szegény pára fejvesztve próbál menekülni, de nem mondom…) Domolykó rugdal horgomon, nem is az apraja. Óvatosan fárasztok, kiélvezve az ultrakönnyű felszerelés nyújtotta kéjt. Nem véletlenül választottam a botot, mintegy önigazolásképpen mondom ezt társamnak.
Előttem van már, de mélyen szalad, bucskázik a fenék fölött, majd megvillan hirtelen: vörösben úszik az ezüst, de még inkább arany ez. Perecbe feszülő bottal tartom szép halamat, amely nem nagyon akarja más perspektívából szemrevételezni ezt a szépséges helyet.
Felbukkan - oldalt fordulva újra ledugja a mély felé a fejét, és vágtába, elszánt, utolsó vágtába fog. Megálljt mond a bot, s hogy hangja is legyen, cirpen kettőt az orsó fékje, majd a néma csendet - ami hogy is lehetne néma, hisz, ha más nem, erős szívdobogásom megtöri a természet ezernyi lüktető neszét - egy locspocs szakítja meg. A hal elkészülve erejével, kifulladva simul kezembe. Tarkója vastag, s az izmos, egészséges példányt diadalmasan mutatom társamnak. Kiló fölötti, buksi fejes.
Szemeiből a Nap néz vissza rám, s kérés nélkül is útjára eresztem. Kapok is érte korholást - legalább lefényképezhetted volna… na ja. Ez viszont igaz!
Remegő kézzel és lábbal csicsogok ki a vízből, ahol eddig álltam - többek között ezért sem fotóztam: én a vízben, gép a parton, sokméternyire tőlem -, a hullámverés csizmaszáram fölött bepancsolta a folyó levét, fázom. Viszont melegít a friss élmény, és tudom is immár, nem csak érzem: szép halak akadnak ma még.
Ellenőrzöm a snúrt, meghuzigálom a féket, ostoba babonaság ez részemről, de mindig adózok neki. Magam megnyugtatva dobok jó hosszút, s buktatom kedves kis tört csőrű kalózomat a sebes vízbe. Két picit húzok a spiccen, pilinckázok egy hosszabbat, szaladjon meg lefelé a fahal, és követem tekintetemmel zsinegem útját. A tizennyolcas monofil szemmel láthatóan nem oly’ feltűnő, mint fonott társa. Csóválja magát derekasan az írországi gyártmányú finn csali - istenem milyen ironikus tudok lenni -, ismét kis rángás, ami inkább jelzi a meder fenekét, mint a voblárt ütögető halat, amikor eljátszom, amit az érzékeny motyóval el lehet: él kezemben a készség, ahogyan magára hagyom, kontaktust nem vesztve csalimat, hadd emelkedjen egy, esetleg két pillanatot, majd spiccemet egyre gyorsuló, majd lassú ütemben fölfelé vezetem. Megállok egy pillanatra, hagyom, dolgozzon helyettem a sodrás. Biccen a botvég, rezdül máris - erős az ütés, rávágott az újabb delikvens. Ívbe hajlik, feszül kis botom - a lejjebb megakadt hal most mintha bátrabban, erősebben kérne zsinórt. Lökdös és rugdos, tompán reng, majd ráng a spiccem. Domolykó, nyugtázom a tényt.
Bent a sodrásban erős a legény; lent halad makacsul, félvíztől feljebb nem akaródzik jönnie. Lassan-lassan, végre felém nyomja a víz, a partközeli visszaforgó nekem dolgozik. Egyre erőtlenebbül dolgozik halam, míg (én) magam, felszerelésemet mindinkább erősebbnek ér(e)zem. (Így jött ki a ritmus, bocs! J )
Felbukkan a pompás méretű hal. Domolykó a javából. Az előzőt kiló felettinek „lőttem” be. Ez amolyan kétkilós-forma - picivel alatta, esetleg felette, ha lehet. Szép domi, tőle nagyobbat nem csaptam még be. Magamhoz édesgetem, büszkén fogom tarkón, de szorításomban óvatosság és kímélet lakozik. A csillogó napfénynek, a harsogó tavasznak, kívülről a folyónak mutatom zsákmányom. Társam szinte elképedve áll, a hal méretét gusztálva. Kényelmetlen lenne vizesre csapni magam csak azért, hogy fotójával ékeskedhessek - kezemből szabadságát visszakapva, erős iramodással úszik el legnagyobb domim.
(Lenyűgözve állok, majd, mint aki lenyűgözve állt, ott, a távolban, tőlünk nem messze, a szemben szerencsét próbáló spori az én eredményességemet - illetve, megjegyzem, vélhetően saját eredménytelenségét -, elunva felszerelést vált. Följebb ballag, kezében már hosszú, erős bottal, majd szembe dob, dob egy nagyot a zuhataggal, és hajít, hajít szüntelen, hogy esztelen, és goromba durvasággal szép halak komoly számbeli vámját, kívülről akadással beszedje, leszaggassa, megszerezze saját, aljas aggatékait.)
Tóni is ráerősít - kezében a kipróbált bot jó ívben hajlik, miután mindazt elmondtam neki (persze dióhéjban), ami eddig olvasható volt. Lökdösve ráng a finom kis bot spicce, társam keze a féken, okosan, mondaná az öreg Matula erre. Fröccsen a felszín, kinyílik a víz - buksifejű, gombóc-szemű uszonyos, halálra váltan nyeli a levegőt, s készül kómába esni. Szép hal, jóval kiló fölött. Amilyen számító vagyok, a bot első hajlását meglátva, illetve Tóni első vidám „jaj-szavát” hallva, gyors ütemben kecmeregtem ki a vízből, így fotózásra készen állok. A hal is. Mázlim van, elkapok egy jobb pillanatot. A kis műanyagtestű wobbler a fárasztás utolsó fázisában beragasztotta magát horogágilag több helyre, fene a dolgát…
Győzünk gyönyörködni a halban - egészség és erő sugárzik az aranyba hajló csillogásból, még az ég is kiderült hirtelen. Vidáman szabadítja meg halát a gonosz horgoktól társam, miközben én már rég eltettem fotógépem, s újra a vízre koncentrálok - hirtelen felindultságból, erős hátszéllel dobok egy hatalmasat. Le nem cserélt kis ötcentisem - el sem hiszem! - alig két, három riszálás után magára gerjeszti domolykóék soros urának indulatát. Lendül kis botom, vízbe hasít a zsineg, megszólal a fék; úgy hiszi, életéért küzd a hal. Finoman pumpálom az uszonyos jövevényt, vagyis inkább menevényt, hisz menne, semmint jönne felém, a hamis. Botom persze belevezeti a langó szélébe, onnan meg végképp nincsen menekvés: a visszaforgó felém dobja majd ki, a kérdés csupán már csak annyi, vajon mostanra, jó tíz, tizenkét méternyire tőlem, mennyi kraft maradt a gépezetben. Hohó, van még benne rendesen - megszalad, spiccemet vízbe próbálja rántani, a homokos fenékre búvik halam, majd fröccsen előttem. Egy burvány jobbra, gyors kettő balra, sasszé a homok felé, azaz alulra; emel a spicc, hajlik a bot törzse, végre felkeményedik, domolykóm a fenéktől ekkor (el)emelkedik, csusszanj csak a kis kezembe, hoppá, megvagy!
Széles mosollyal arcomon nyújtom part felé halamat - nézd csak, megint fogtam, mondanám, azaz mondom is, amikor Tóni - lemaradt eddig, most bepótolandó - beleüt botjával holmi vízi betyárnak. Ívben marad a bot, ennek fele sem tréfa, nálam már kinn és kézben, nála meg lassan készen az újabb fotózásra valami uszonyos. Gyorsan engedem útjára kiló körüli halam (huhú, ma már a harmadik!), kiplaccsogok a fövenyre, és mire idáig elérek, már túl vagyunk mindenen. Hal kiemelve, csak a horgok tartják még. Szép, összerezzent tartással feszül a kézbe - kilós ez is, persze domi.
Állásunk kettő-három a Tóni-Gábor meccsen. Kisebb technikai szünetet rendelek el (társam pedig halfogó cigire gyújt, ez is amolyan rituálé), lévén bevarrom a behorgászott SSR-5 SD-t, mert én úgy gondolom, hogy tudok pontosan dobni. Csak persze avval nem számolok, ami a botspiccben rejlik, mármint erő és rugalmasság - így a még csak keveset használt, ujjnál is vékonyabb píce megsuhintja a fahalat, és az langó helyett, hm, nos, ágat fog.
Nem is én lennék, korholom magam, majd urasan - van másik! - szaggatom be kedves voblárom. Morcos is leszek, bár a beszakadt nem leszakadt. Mármint hozzám való „kötetlenkedése” után az ágakon - a leginkább víz fölé benyúlón, ott maradt. Vagy ott ragadt, hála a kis Ownereknek.
Durcásan vonulok szerelni, közben végiggondolom, hogyan fogjak sügért. Ebből lesz is annyi, hogy a megcsípett flitteres megtanít egy kisebb tüskést arra, ne ugorjon vadul minden csillogó, rózsaszín izének… Lábaim előtt fordul le csíkos vitézem horgomról.
Hm-hm, ennyit fűzök hozzá, miután minitvinyóm is lekívánkozik - teszem hozzá, nem önszántából - zsinegemről. Komolyan át kell gondolnom a helyzetet. Érzésem valós: felettem holmi felhők gyülekeznek, bár kivételesen nem csak fölöttem terpeszkednek a baljós jelek. Pötty, potty, plattyplatty-plitty. Esni kezd. Kis szél is kerül valahonnan hirtelen, Tónira nézek, mi legyen akkor most, haza, vagy kitartunk a végekig, esetleg hívjunk rögtön traktort?
Amint jött, úgy tűnik fekete felleg-seregem. Társam pedig, csak azért, hogy bizonyítsa, kegyeltek vagyunk még, ő legalábbis, megüt valamit. Hoppsza, gyorsan elő a gépet, végignézem a fárasztást. Szintúgy akkor kapott, mikor a sodrásra bízott kis kütyü a fenéktől (el)emelkedhetett, s nem a horgász húzta, hanem csupán a sodrás, mármint a csalit. Ez ma nyerő taktika.
Időközben elénk ér a hal, s két lassú kört leírva fövenyre is csusszan. A legkisebb mai. Nem éri el a kilót, bár sok híja nem lehet. Én nyolcvanasra saccolom, persze dekában.
Lassan gondolom végig - én fatestű, fürge mozgású műhallal fogok (ami most a gallyakon figyel), míg Tóni szintetikus anyagú (mármint testében műanyag), és kissé jaj-színű voblárral fogott, darabra egyformán. Ez akkor most hogy is van? Keresnék holmi magyarázatot, ámde felesleges. Mire eldöntöm, mi is lehetett, jön az újabb kérdés, miért nem volt különbség a vékony monofil, és a nálánál picit vékonyabb fonott között eredményességben, tiszta vízben?
Töprengő valómat a gonosz, lógó karú fa fölé talpaltatom, onnan szórom meg az alant húzódó kis forgót. Pár dobást küldök a J-5 S-sel, de hitem valahogy nincsen benne - az ott lóg a fán…
Hajítok egy oltárit, „gáborosan”, fölfelé. Eszement sebességgel pörög kezemben hajtókar, a kidobott zsinórhossz felét már visszacsévéltem, mikor nagyot reccsen a fék, kezemből spiccem a folyóba hajol. Valami megakad, s már kabátra gondolnék éppen, mikor hirtelen lemarad halam. Végül úgy határozok, a gyors csali miatt akadt rosszul, s emiatt maradt vízben, biztos menedékben majdnem-halam.
Visszafogom magam, miután kis voblárom majd’ a kövek között hagyom, tán valaki másnak. Döntésem végérvényes. Botot szét, maradni úgysem fogunk már túl sokáig, lépdelek társam felé. Persze visszafelé, csak-csak ránézek közelebbről, miként szakadtam a lehajló lombkoronára. Nahát, vidáman észlelem, hogy a beszakadt SSR-t egy picit hosszabb bottal lepiszkálhatom.
Mázlim van - Tóni is úgy döntött, most már jöhet az eső, ami vicces, mert jön is, így futtában nyúlom le botját (pedig az autóban van nekem is ugyanilyenem…), majd tiszteletkört téve műcsalimat makacsul őriző fám körül, csizmaszárig érő vízbe lábalva - hoppáhoppá! - lepiszkálom ötcentis voblárom. Hej, de jó így! Legalább ezt nem veszítettem el, huhh…
Mutatom is büszkén, mit leltem meg, mire a válasz nemes egyszerűséggel gyors és a lényegre tör. Idő van. Semmit nem értve nézek fel, majd sebtiben rendezem maradék cuccomat. Csak az autóig érjünk ki, aztán csak a gátról hajtsunk le, ekképpen fohászkodunk.
És igen, ez egy ilyen nap - a jó, szép halak után fordul minden jóra, nem jön sem elénk, sem utánunk az „özönvíz”.
Míg én fotóim élességét ellenőrzöm az LCD-kijelzőn, csak úgy mormogunk magunknak a zötykölődős, rázós, „hatvanas” úton. Valami olyasmit, hiába van tőlünk ez a rész messze, hamarosan újra megkínáljuk néhány féle-fajta műcsalival… Remélhetőleg már a süllőtilalom lejártakor. Ebben pedig újra csak egyet értünk.
