Nyelvesnek áll a világ!

Nyelvesnek áll a világ!

Teendőim miatt hosszabb ideje nem jutottam el a vízpartra. Egy váratlan telefonhívás hatására azonban nem bírtam ellenállni, és időt szakítottam egy rövidke horgászatra. A telefont István barátom követte el, aki tömören csak annyit mondott: „Azonnal menj le a Derítőre, fogják a csukát, mint atom! Most beszéltem velük és tíz perce szákoltak egy 9-est!” Több se kellett, rögvest „felnéztem” Baksai Antalt, aki mindig készségesen áll az érdeklődők rendelkezésére. Kérdésemre elmondta, hogy pontosan nem tudja, mi van a Derítőn, mivel időközben a Tata közelében fekvő Római tóhoz került, de ha gondolom, látogassak el hozzájuk, mert náluk is szépen megy a hal. A valamikori rablóhal nevelő tó körülbelül két-három éve fogad horgászokat, és mivel régóta kíváncsi voltam rá, ezért igent mondtam a szívélyes invitálásra.

Megérkezésemkor Anti és Falusi Tóni, a halőr fogadott. Segítőkészen elmondták a tudnivalókat, mialatt kávét szürcsölgettünk, majd utamra bocsátottak.

Hétköznap lévén a tavon viszonylag kevesen horgásztak, aminek különösen örültem, mivel egy szál pergetőbottal érkeztem, így terveim szerint kényelmesen, mások zavarása nélkül bebarangolhattam a tavat.

Elsőként a halőrháztól balra elhelyezkedő ficakban próbálkoztam. Tekintettel arra, hogy vendéglátóim leginkább csukákat és mély vizet harangoztak be az adott szakaszon, karabinerembe egy egészséges méretű Effzettet kapcsoltam. Már az első dobásnál éreztem, hogy nem stimmel valami. Villantóm pillanatok alatt leért és a fenéken akadozva közeledett. Akárhogy próbálkoztam, csak a medret kaparásztam vele.

Talán majd egy vékony lemezes Gipo megfelel, gondoltam, és műcsalit váltottam. A helyzet némileg javult. Magasra tartott bottal már el-el tudtam húzni a kanalat anélkül, hogy mozgását állandóan akadályozta volna a fenékkel való közvetlen érintkezés, de csekély súlya miatt nem tudtam elég messzire hajítani, hogy a parti sáv eredménytelen átfésülése után a távolabbi területeket is megszűrhessem vele. Időközben elértem a zárógát tövéhez, de mindössze egyetlen tesze-tosza rávágásig jutottam. A kezdeti borongósság miközben ragyogó napsütéssé tisztult, s bár a víz meglehetősen opálos volt, nem voltam meggyőződve, hogy a csekély mélységben vakuként villogó kanalam kellően vonzó a rablók számára. Kissé tamáskodva tekertem az orsót, mialatt gondolatban a lehetséges megoldásokat vettem számba.

Letettem a botot és elmélyülten csalitartó dobozaim tartalmát mustrálgattam. Olyan műcsali után kutattam, mely élénk színű, de nem fényesen csillogó, emellett pedig kellő távolságra elhajítható, ám mégsem nehéz. Twistert, gumihalat nem akartam feltenni, mert tapasztalataim szerint az egyágú horog sok elrontott kapást és leakadt halat eredményez, „hármashorgos-talpalással” pepecselni pedig nem volt kedvem. A körforgó villantók elméletben akár jók is lehettek volna, de hosszú ideig dobálva még jó minőségű forgókapcsok beiktatásával is jelentősen megcsavarják a zsinórt, amit szintén el szerettem volna kerülni. Végül a wobblerekre szűkítettem a kört. A megfelelő fahal kiválasztása nem kis fejtörést okozott. A színnel és a merülési mélységgel nem is volt probléma. Egy J-9-GFR, egy CDJ-11-SFC, vagy egy SSR-9-SFC, esetleg egy 11 centis Husky meg is tette volna, ám a velük elérhető dobótávolsággal nem voltam kibékülve. Ezen kívül aggódtam a fenéken itt-ott alattomosan megbúvó régi nádtorzsáktól is, melyek szívesen marasztalták a beléjük süllyesztett műcsalikat. Ekkor váratlan ötletem támadt. Még a haldorádós baráti találkozón megejtett „pergetős brainstorming” során elhangzott az a felvetés, miszerint néha érdemes sekély vízmélységnél is kifejezetten mélyen járó wobblerrel próbálkozni. Ezek a műcsalik általában nagy dobósúlyúak, nagy nyelvüknek köszönhetően lassú bevontatással is látványos veretést produkálnak, emellett - pont túlméretezett terelőlapkájuknál fogva - kellő óvatossággal használva őket, képesek átbillenni, átbucskázni komolyabb fenéken leselkedő akadón is. Épp a közelmúltban volt alkalmam megfigyelni ezt a tulajdonságukat egy tájékoztató videokazettán. Bár az elhangzott érvek és tapasztalatok, valamint a víz alatti felvételek igencsak meggyőzőek voltak, ez idáig vonakodtam kipróbálni ezt a technikát, most mégis úgy döntöttem, teszek egy kísérletet. Mivel nem kultiváltam a mélyenjárók használatát, az ebből a típusból rendelkezésre álló készletem igencsak szegényes: két darab Shad Rap, négy Fat Rap, valamint két - féltve őrzött - Risto Rap lapult a dobozban.

Ez a kis Risto meghálálta a bizalmat

„Ha lúd, legyen kövér!” - gondoltam és kivettem egy öt centis, kék hátú, citrom színű, duci Risto-t. Korábban, garantáltan mély vízen teszteltem már néhányszor és akkor nagyon tetszett mozgása. Tekintettel arra, hogy a Római tavon a napijegyesek számára meghorgászható partszakasz egyenlőre még igen karcsú, már-már egyedülálló módon engedélyezett a zárógáton folytatott horgászat. Mivel nagyon féltettem a nehezen beszerzett wobblert, inkább a gát elejéhez gyalogoltam, hogy a duzzasztó előtti mélység felöl indíthassam útjára a „kis puffancsot”. Abban reménykedtem, hogy legalább míg a part közelébe ér, lesz esélyem a halfogásra, mielőtt menthetetlenül elakadna. Nagyot sóhajtottam, majd erőteljesen a nyílt víz irányába hajítottam. Várakozásaimnak megfelelően jókora távolságban csobbant a műhal, majd meredeken tartott bottal, lassan megkezdtem a bevontatást. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy az első akadás gyanús botlásra finom belazítással reagáljak, az úszó wobbler ezáltal feljebb lebeg majd, így talán sikerül átvezetnem az esetleges nádtorzsa felett és elkerülöm végzetes leakadást. A műcsali húzásra azonnal a mélybe fúrta magát, ahonnan a botspicc ütemes bólogatása pontosan közvetítette minden mozdulatát. A távolság kétharmadánál járhatott, mikor botlott egyet a fenéken. A spiccet kissé lejjebb eresztettem, mialatt a belazított zsinórt orsóval lassan megspannoltam és gondolatnyi kivárás után felvettem a korábbi bottartást, majd folytattam a bevontatást. Volt azonban egy kritikus távolság, melyen belül a spiccet víz felé kellett közelítenem ahhoz, hogy a fahalacska minél hosszabban bukdácsoljon a fenék közelében. Ellenkező esetben az egyre rövidülő zsinór és meredek bottartás hatására, a csali íves pályán egyre inkább eltávolodik a medertől. Arra, hogy pontosan honnan kezdve érdemes átváltani a botcsúcs-süllyesztésre, nincs igazán konkrét recept, nagyban függ a dobástávolságtól, illetve a bevontatás sebességétől.

Félelmeim ellenére - az említett technikával - sikerült elkerülnöm a masszív elakadásokat és dobásról dobásra kezdtem megérezni a bevontatás helyes ritmusát. Miután kitapasztaltam az előttem elterülő mederszakaszt, egyre bátrabban horgásztam. Egy idő után, a terelőlapka átbillentő hatásában bízva arra vetemedtem, hogy egészen rövid emelkedéseket engedélyeztem és folyamatosan a fenék közvetlen közelében, annak gyakori érintésével vezettem a wobblert egészen a botcsúcsig. Az apró sikertől megkönnyebbülten dobáltam és azon gondolkodtam, hogy talán ideje volna halat is fogni.

Mintha óhajomat a rablók is meghallották volna. Az egyik bevontatásomkor alig ért feneket a wobbler, élettelen elnehezedést tapasztaltam. Az érzés arra emlékeztetett, mintha valami kósza hínár-, vagy elrothadt nádcsomóba húztam volna a csalit, ezért nem lazítottam, hanem kicsit meghúztam a botot, hogy kiszabadítsam rapalámat a zöldségből. A húzásnak engedelmeskedett ugyan, de a tompa súly mégis arról árulkodott, hogy potyautas kéredzkedett a borotva éles horogra. Nem akartam gyötörni a felszerelést, ezért, bottal utána nyúltam és pumpáló mozdulattal húztam magam felé a fahalat. Körülbelül az emelés felső harmadánál járhattam, mikor váratlanul kettőt biccent a spicc.

„Te jó ég, ez kapás volna?!” - villant át az agyamon és azonnal ráhúztam a halra. A válasz nem maradt el. Az idáig passzív kolonc életre kelt és hevesen oldalra vágódott. Botom gyönyörű ívvel követte a heves kitörést, időnként alázatos bólogatással fejet hajtva a hal kígyózó mozgása előtt. Bár sosem szorítom be „bikából” a féket, pálcám rugalmassága elegendőnek bizonyult a ragadozó erejének felőrléséhez.

Felszíni csuka-csata

Miután kiadta a gőzt, röviden ráemeltem, így szinte rögtön a sekély víz felszínére kényszerült. Formás kettő körüli csuka vicsorgott rám méltatlankodva, szája szélében a kis Risto-val. Miután további két-három látványos kitörési kísérletét sikerült kivédenem, lassan a partközelbe kormányoztam a krokodilt, aki a bemutatott vízi akrobatikai gyakorlatokban annyira kimerült, hogy elcsendesedve tűrte a horogszabadítást és a visszaengedés előtti gyors fotózást.

Kézben és...
…vízben egyaránt jól mutat

Halam annyira összepacsálta a pályát, hogy inkább 10-15 méterrel távolabb folytattam a dobálást. Még élénken élt bennem az iménti halfogás élménye és gondolatban a kapás és fárasztás örömteli pillanatait idéztem fel újra. Kezem szerencsére addigra már annyira ráállt a bevontatási metodikára, hogy nem kellett 100 %-an koncentrálnom, maradt idő elmélkedésre is. Pont azon morfondíroztam, hogy eztán jobban oda fogok figyelni a gyanús, nyúlós elakadásoknak (persze, ha lesznek), mikor a felszínre törekvő wobbleremet a lábam alól marta el egy kis csuka a kiemelés előtti pillanatban.

Csukesz a botspicc alól

„Hát igen, ezen a kapáson nem kellett sokat agyalnom” - gondoltam, mialatt megszabadítottam színes peercingjétől a rablósüvölvényt. Méretét meghazudtolóan a kis „bicska” jókora ramazurit csapott, ezért újfent helyváltoztatás mellett döntöttem. Átporoszkáltam a leeresztő szifonon túlra, és az ott fenekező horgászoktól tisztes távolban foglaltam helyet. Gyors horogellenőrzést követően alulról, a parttal srégen, a szemközti oldal hosszú stégének irányába pöccintettem a wobblert. A rövid távolság miatt pár intenzív tekeréssel elértem a mederfeneket, majd lassítottam a bevontatáson, hogy csalim megfelelő sebességgel és mélységben érkezzen a fenék és a gát találkozásának ígéretes régiójába. Fahalacskám alig érte el az említett területet, éles koppanást éreztem. Az első dobás sikere kissé meglepett ugyan, mégsem késlekedtem a válasszal. Bevágásom nyomán pálcám újfent karikába görbült a hal ellenkezésének hatására. A fárasztás nem tartott sokáig. A halat néhány sikertelen és rövid kitörési kísérlet után feljebb kényszerítettem. Bár a botemelésre gyanús bólogatással reagált, gyanúm csak a felszínre emeléskor igazolódott be: süllő! Ráadásul nem is rossz, szép másfeles forma. A hal azonban még nem adta fel és derekas fejrázással, oltári paskolással igyekezett szabadulni a horogtól.

Jellegzetes süllős fejrázás

Látva, hogy a wobbler teljesen eltűnt torkában, nem aggódtam a kiakadás miatt. Húzásának ellen tartva, kissé oldalra fordított bottal megpróbáltam a felszín alá kényszeríteni, majd türelmesen megvártam, míg befejezi a manővert. Ezt követően pedig már könnyedén tarkón ragadhattam a teljesen elfáradt tüskéshátút. A feketeleves azonban csak ezután következett. Olyan mélyen nyelte el a csalit, hogy csak közel 5-6 perces, izzasztó műtéti beavatkozás árán tudtam visszanyerni tőle.

Wobblerem visszaszerzése nem volt egyszerű művelet

Nem sok értelmét láttam az agyongyötört, erősen vérző állat visszaengedésének, ezért inkább felbilincseltem és hosszú zsinegen kikötöttem. Reméltem, hogy a hideg őszi vízben elvegetál még az indulásig, melynek ideje amúgy is vészesen közelgett. Mivel a további vándorlás útját a napijegyes szakasz végét jelző tábla korlátozta, úgy döntöttem maradok, majd inkább hosszabb dobásokkal pásztázom végig a távolabbi vízterületet. Hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy a gát e részén már annyira sekély a víz, hogy a kis Risto - mindenféle fortély ellenére - szinte azonnal a fenékbe fúródik, ezért másik műcsali után néztem. Választásom egy szintén jól dobható és intenzív mozgású woblerre, egy rövid nyelvű Excalibur-ra esett. Ezzel könnyedén elértem a megfelelő távolságot és hosszú ideig a megfelelő mélységben tudtam vezetni anélkül, hogy állandóan elakadt volna. Közel húsz perce hajigáltam vele, mikor az egyik dobást követően az elindított wobblerre határozott ütést kaptam. Lendületes bevágásomra heves rugdalózás válaszolt. A sekély vízben szinte rögtön felszínre kényszerítettem a másfél kiló körüli rablót, ám ekkor a pillanat tört része alatt megkönnyebbült a szerelék. Kissé értetlenül csévéltem magam felé a gyanúsan üres zsinórt. A „harapásbiztos” kevlárszálba vetett hitem keserűen dőlt romba, amint az elmetszett előkét megpillantottam. Nemrég a poroszlói Morotván szemtanúja voltam, ahogy Attila barátom köthető drótelőkéjét csípték el egymást követően kétszer a csukák. Akkor azt gondoltam, hogy velem ez nem történhet meg, mint ahogy korábban nem is fordult elő.

Nem elsősorban az elpuskázott lehetőséget sajnáltam, hanem a hal valószínűsíthető pusztulását, valamint a szeretett kis wobblerem elvesztését. Hallgatnom kellett volna a jó tanácsra, miszerint csukára csak jó minőségű acélelőkével érdemes próbálkozni. Elő is szedtem műcsalis dobozomat, hogy a biztonságos előke után nézzek. Miután zsinóromra erősítettem a rég elfeledett drótot és egy J-9-GFR-t, dobás előtt még reménykedve kémleltem kicsit a vízfelszínt. Titkon abban bíztam, hogy talán a csuka oldalról rontott rá műhalamra és a szájába keveredő előkét úgy sikerült elharapnia, hogy a horog nem, esetleg alig akadt belé. Ha pedig így történt, lehet, hogy ki tudta köpni, vagy rázni pofájából és nagy szerencsével akár meg is találhatom. Tudom, naivságnak tűnhet, de egyszer történt már velem hasonló. Jó ideig meregettem a szemem, de nem láttam semmit. Soványka reményem teljesen szertefoszlani látszott, mikor hirtelen megpillantottam valamit a felszínen lebegve.

„Ezt nem hiszem el, kétszer nem lehet ekkora mázlim” - gondoltam. Gyorsan letettem a botot, felvettem a napszemüveget és néhány métert arrébb léptem, hogy kikerüljem a víztükör vakító csillogását. Az Excalibur volt!

Az Excalibur dicsőséges visszatérése

A finoman lengedező szellő pont az én irányomba terelgette. Egy percet kellett csupán várnom és a botspiccel kihalásztam a szabadon úszó wobblert. Jól sejtettem, a csuka a kötés fölött 1-1,5 centivel harapta el az előkét.

Tanultam az esetből. Legbiztonságosabb az acélelőke!

Örömöm határtalan volt. Megmenekült a hal és a féltett műcsali is. Boldogabb voltam, mintha sikerült volna megfognom azt a csukát. Megkönnyebbülten hajítottam a kétrészes rapalát a korábbi kapás irányába. Adtam még magamnak tíz percet. A váratlanul rám mosolygó szerencse annyira felvillanyozott, hogy az sem érdekelt, hogy hamarosan szedelőzködnöm kell. Az már csak hab volt a tortán, hogy búcsúzóul a part előtt akasztottam még egy csukagyereket is.

Csukagyerkőc zárásként

A nap végén elégedetten összecsomagoltam annak tudatában, hogy nemcsak halakban és szerencsében, de tanulságokban is alaposan bővelkedő horgászatban lehetett részem.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: