A wobblerezésről néhány szót azért megejtenék itt az elején, függetlenül attól, hogy két korábbi írásomban - azt gondolom - részletesen bemutattam már ezeket a műcsalikat. A twisterrel és a támolygóval ellentétben, a wobbler állóvízben csak aktív szakaszban mozog, akár a körforgó - ez alatt azt értem, ha nem húzzuk, hanem megállítjuk, akár a süllyedő, akár az úszó fahal, nem fog remegni, veretni, amely így nem más, mint egy darab fa. Ezt nem árt megjegyezni!
Mielőtt ki-ki elkezdené hajigálni a különféle wobblereket, nem árt, ha alaposan kiismeri mozgásukat. Olyasmire gondolok itt, hogy meg kell nézni a magunk előtt húzott wobbleren, miközben remeg, mennyire megy mélyre, milyen sebességgel kell húzni, hogy már produkáljon remegést (frekvenciát), hirtelen húzásra mennyire szalad lefelé, ehhez hasonlók. Ezeket a dolgokat szemrevételezve és magunkba elraktározva, a megszerzett információkat már könnyebb dolgunk lesz a süllők, csukák, balinok becsapásánál.
Induljunk ki abból, hogy amit imitálunk a sérült, beteg, agonizáló, "szelektálásra megérett" kishal. Mármost az ilyen kishal ugye a legritkább esetben produkál monoton, gyors mozgást. Ellenben lassan halad - hiszen beteg, gyorsan úszni képtelen! - meg-megugrik, megáll, lebeg egy kicsit, majd hirtelen oldalt fordul, lesüllyed, újra elindul, míg elér a hínármező széléhez. Ahogy elhalad mellette, egy árny libben halunk alá, egy árnyék, mely oly valóságos, hogy kishalunk azt jobban el sem képzelhetné...
Majd az ezüstös test, amint elhagyná a hínárkoszorú által felkínált takarást, hirtelen erős állkapcsok közé kerülve szinte összeroppan - a süllő a mélybe fordul, majd lenyeli áldozatát. Körülötte a halraj, amiből ez az elkapott esetlen példány való, már megnyugodva úszkál. A süllő nem közülük szemelte ki a vacsorának valót...
Körülbelül így zajlik egy rablás, amiből mi annyit látunk, hogy spriccel néhány kishal, majd a víztetőn egy örvény, s újra csak a snecik gyűrűje fodrozza a felszínt.
Ahhoz, hogy a ragadozót be tudjuk csapni, nem elég ott és akkor elhúzni a műcsalit, ahol a süllő, csuka áll, hanem el kell vele hitetni, hogy az a horgos kütyü, az bizony kaja! Méghozzá egy könnyű préda.
Ezért kell, hogy ismerjük wobblereink minden reakcióját, amit a víz alatt produkálnak az ilyen-olyan vontatási sebesség mellett.
Ismét hangsúlyoznám - előnyben kell részesíteni a lassúságot a gyorsasággal szemben!
Állóvízben leggyakrabban - hacsak nem fülledt nyári éjjelről van szó, bár még akkor is gyakorta - süllyedő wobblert használtunk, használunk. Szerintem egy tavon, holtágon evvel jóval könnyebben lehet kezdőként is boldogulni, semmint egy úszóval. (Ez alól talán az öt centis SSR-ek és a Tail Dancer fantázianevű Rapala-termékek képeznek kivételt.)
A süllyedő wobblerrel úgy horgászom, hogy - ha már egyszer van rá lehetőség - leengedem dobás után a fenékig. Általában ismerjük azokat a helyeket, ahol akár nappal, akár éjjel dobálunk, és nyilván akadós pályán nem engedjük tuskóba a drága műhalat. Ellenben nádfal előtt, hínáros mellett, a sívó iszapot megszakító kemény fenéken leengedem a wobblert a fenékre. Innen kezdem meg a bevontatást, amit olyan lassan végzek, amennyire csak lehet, hogy még éppen mozogjon a választott csali. A twisterrel ellentétben a wobbler keltette frekvenciák nagyon is jól érezhetőek a botspiccen, ha finomabb botunk van, akkor még a nyélen is. Ez nagyon nagy segítség, mondhatnám akár azt is, hogy előny nekünk, hátrány a rablóknak.
Wobbleremet a fenék felett vezetem lassan, körülbelül egy hajtókar fordulatnyi tekerés után megállva egy picit. Ez a "pici" lehet a gondolatnyi megállítástól akár a két másodpercig terjedő időtartam is. Legtöbbször, ha nem vágott bele a lassú vezetésbe, ekkor fog "durrantani" a süllő. Ha azt érzem, hogy akadozik a wobbler nyelve a fenék kisebb egyenetlenségein, akkor spiccel vagy gyorsan, vagy lassan (mikor milyen kedvem van) emelek kicsit, olyan 30 centit. Aztán ezt lehet fokozni ugye, főleg, ha érezzük, hogy "kopogtatja" a köves, vagy a sügér, a kis süllő a wobblert. A már majdnem monoton, lassú vezetésbe beleemelünk hirtelen, aztán vagy odanyúl, vagy nem. Kicsit kivárva, süllyesztve csalinkat - végig legyen kontaktus! - újfent vontatni kezdjük, lassan, komótosan, majd hirtelen belekapunk ismét, és a fölemelt műcsalit most föntről húzzuk meg picit, az eddigiektől gyorsabban. Amelyik süllő erre nem ugrik rá, az meg sem érdemli...
Trükkökre - amilyet az előbb leírtam - akkor kényszerülünk, ha valamiért a ragadozók nem hajlandóak a "szokásosan" húzott wobblert elkapni. Ha kevés nekik az, hogy lassan és néha megállítva vezetjük - ami pedig szerintem a legeredményesebb - a műhalat, akkor jobban belekapunk, és mondjuk a fenék közelében, a wobbleren egy jottányit sem emelve gyorsítunk a vontatáson. Hirtelen álljunk meg, és emeljünk egy lassú, de azért élő mozdulatot, fölfelé. Ha ekkor nem - és ott van a süllő -, akkor a következő elindításnál oda kell vágnia!
Tudom, hogy szokatlan, de én nem az orsóval húzom a wobblert. Hanem mindig a spiccel mozdítom, a bedobás helyétől távolodó irányba a műhalat. Ennek szerintem az a nagy előnye, hogy jobban érzékelhető - némi gyakorlást és rutint feltételezve - a wobbler sebessége. Tehát bedobás, majd feneket érés és emelés után a megfeszített zsinórt meghagyva, abbahagyom a hajtókar tekerését, és a botot mozdítom. Hol egész kicsit - ez az általános - hol nagyobbat. És persze néha azért a spicchúzásoknál is csak-csak beletekerek a húzásba...
Körülbelül ennyiben merül ki az én állóvízi technikám. Valószínűleg most sokakban, akik már évek óta dobálgatnak jobb és még jobb eredménnyel, megfogalmazódik a kérdés: "Ennyi lenne? Hát én is ezt teszem már mióta...". Nyilván. A sok-sok próbálkozás, a vízparton megannyi dobálással eltöltött idő, néhány év alatt mindenkiben megérleli a maga sajátos stílusát, mely az adott vízen eredményes. A gyakorló pergetők közül a legtöbben nagyon hasonlóan vezetik wobblereiket, kivételt csak a folyóvízen történő fahalazás képezhet ez alól. A következő részben erről lesz szó.
