Őszi etűdök I. - Kései túra

Őszi etűdök I. - Kései túra

Vágytam az őszt, már mióta... Mióta is? Azt hiszem, először valamikor a tavalyi tél vége felé kezdtem el ábrándozni, hogy majd milyen jó, meg milyen szép lesz az ősz - széllel, esővel; nyéllel a kézben caplatni a sárban a parton. Mikor meg eljött végre kedvenc évszakom - annak is legszebb, legfájóbb része -, nincsen időm kijárni kedves vizeimre, hogy belebámuljak a víztükrökbe, s kilessem onnan az uszonyosokat, hogy meglessem régi önmagam.

Néhány eset érdekes volt az idei őszön. Közös horgászatok, mikre nagyon vágyott már a kis társaság, és végre ismét úgy alakulhattak dolgaink, hogy feltöltődve hagyhattuk magunk mögött a partot; fogott halat mindegyikőnk, s nem is keveset. S bár utunk hazafelé üres tarisznyával indult - hisz halat ritkán viszünk csak haza -, szívünkben hordjuk az ősz páratlan értékeit: a kései levelibékát, mi a tarka avarban zöld drágakőként illegette magát, vagy a kis sünt, aki puffogva, meg-megállva, kis tüskegömböccé merevedve menekült előlünk, lévén a kétlábú az ő örök ellensége...

Őszi kincseim egyike

A reggelek, de még inkább az alkonyok fájó, múlást idéző hangulata, amikor a fény szinte egyik pillanatról a másikra vész a semmibe az aznapi “meleggel” együtt, s mi dideregve kesergünk a nyár meg nem fogott halain...

Tervezett és lefixált közös, hármasban eltöltendő őszi pergetésünk - célzottan: csukára és sügérre, esetleg a beugró süllőkre - váratott magára. Az elhúzódó hétköznapi, monoton robotok - kinek-kinek a sajátja - szinte taszítottak bennünket a partra: kifelé! Ki a vízre!

Csaba kimaradt a jóból - ha valaki “multi-jellegű” vállalatnál dolgozik, akkor nyilván a leglehetetlenebb időben kell túlóráznia, esetleg hétvégén dolgoznia. Barátunk így maradt ki elébb egy kiadós csukázásból - hej, de fájt nekem az a nap! -, majd a süllők elleni, eredményes küzdelemből is. Azonban nem csüggedtünk, tudtuk jól: az igazi, közös vándorlós pergető-napunk elébb vagy utóbb eljön.

Reggel indulnak a srácok értem a megyeszékhelyről, én éppen menyasszonyomnál - akkor még nem volt eljegyezve, hát “elég” lenne csupán a Kedves jelzővel illetni - leledzem a szomszédos településen, és ők megértve helyzetemet elém, azaz értem jönnek a Fiattal. Mezőberényben - csak, hogy oldjam az időhúzásom miatt egyre jobban felgyülemlett feszültségeket - megiszunk egy teát, majd mire végre összecihelem minden motyómat, el is indulhatunk. Kilenc óra múlt. Halat a holtágból leghamarabb délre remélünk, hamarább úgysem lesz, ezt mi Zsoltival már kitapasztaltuk. Kiérve, bezsongva szerelkezünk, persze előke van mindenkinél, meg gumihalak, villantók, egyebek.

Süllőre próbálunk rá a mély szakaszon először, s nyilván csak azért nem fogunk semmit, hogy a víz kissé próbára tehessen bennünket. Picit csalódottak vagyunk, elvégre Zsolti tegnap is kivett erről a részről egy bő ketteset, előző hetekben pedig többet is. Most magukat távol tartják tőlünk süllőék, így aztán faképnél hagyjuk a magukat nagyon kérető-kellető ebfogúak feltételezett társaságát. Felmálházunk: kaja és ital kerül mindenkihez, hisz innentől kezdve komoly kis gyalogtúra áll előttünk - a megcélzott víz kilométerekre fekszik, oda a partján sétálva-próbálkozva jutunk el. Mivel oda- és visszafelé is dobálni szeretnénk, nem pedig éhség- avagy szomjúságérzetünkkel foglalatoskodni, inkább cipeljük a jól megtömött zöld tatyókat.

A széles holtág fakózöld, alig taposott ösvényén visz utunk. Egyre csak megyünk: elhaladunk, és magunk mögött hagyjuk a nyár eredményes helyeit; mindenkiben megdobban valami. Egy szép süllő, esetleg több; egy éjjel, mi belém nyilall éppen. Wobblerek sorakoznak szemeim előtt - jövőre, vajon hol, mikor, melyikkel próbáljam először? Így van ez: eljött az ősz, és már nem is tudom megbecsülni ezt a csudaszép és pusztulásában is teljes, gyönyörű évszakot.

Jó messzire érünk: nyári helyeinktől legalább félórányi gyaloglásra próbálunk rá a holtágra először. (Zsolttal alig néhány hete tettük tiszteletünket ezen a részen: engem akkor menyasszonyom és testvére kísért, sőt: horgásztak is felügyeletem alatt. Persze, hogy pergettek... mi mást?)

Próbálja ki-ki a jobb és már halas helyeket - minden eredmény nélkül. Pedig a Zsolti a múlt héten innen, meg onnan is kivett pár szép sügit... Hát hol vannak? Csabával töprengünk, majd tanakszunk is, hogy hogyan, de főleg, miképp? Az első halat ki is fogná más, ha nem az ász, Zsolt. (Itt jegyzem meg, hogy szerénysége nem téveszthet meg senkit: jobb nálam. És ezt a tényt nehezen tudtam csak elfogadtatni magammal.)

Aznapi első. Naná, hogy Zsolt fogta...

A megakadt csuka csak nekünk váratlan: Zsoltnak menetrend szerint jött. Közel méretes, de egyrészt csak közel, másrészt mégiscsak nagyobbakhoz szokott társam “menlevéllel” szabadítja; kisebb lukkal a kacsacsőrében... Majdcsak beforr...

Na, fás részhez érkezik a csapat - itt ismerem minden zegét meg zugát a víznek; tudom, hogy hol áll a sügi, merre fordul meg a csuka, és a komoly hidegek beköszöntével miért ott és miért csak gumival érdemes keresnem a süllőt. Persze ezek - a nevezzük nevén, a “tutik” - ellenére egy fia rávágásom nincsen. Beleadok mindent a kis tuskó melletti vontatásba - piros-sárga gumihalam remekül libben, majd karomba lobban a bugyli döbbenetes rávágása. Ami komoly, az általában lomhán nehezedik, esetleg csak ráül, de a komolytalan, retur halak mindig ütnek, mint a kő - csak úgy reng beléjük a bot...
Magamhoz húzom, és kicsattan belőlem a nevetés - partot fogok rögvest, hisz szerencsétlen csukám, mivel csak úgy bugyli módra, nekivadulva kapott, majd kapkodott, a fárasztás - nála: menekülés, nem elfeledni! - hevében bekötötte saját száját. Úgy fest a parton, mint a befogott és megkötözött krokodil. Hiába, a drótelőke - köthető! - nem enged. Miután mindannyian jobb kedvre derülünk csőrösöm láttán, megszabadítom, majd el is engedem.

Kacsacsőr, hurokban. Ciki!

Következő halunk - létezik néha igazság is a földön - Csabánál jelentkezik. A cimbora - csak úgy, mellékesen jegyzem meg - a kelet-ausztrál örömünnep-táncot is eljárja, olyannyira tetszik neki végre, hogy hal van a horgán. Az ő horgán! Kisebb szárazföldi kitérőt ejtve urasan távozik kezéből a 30 centi körüli csukesz.

Tánc után, csukailag még horogvégen...

Elkanyarodva a halas témáktól, megörökítek egy kései levelibékát: hideg van kissé, így aztán igazán megnyugodva állt modellt a Nikon lencséjének. Vajon hogy viseli el a hűvösödő reggeleket, a fagyokkal már-már kacérkodó éjeket? Csak baja ne essen... Ahogyan a víznek, szélnek, partnak se, mert vágyom mindig őket; szerelem ez, mely bennem ég tán öröktől, és az elmúlás, a tiszta és kegyetlen ősz láttán-érezvén bújik ki belőlem igazán. Az elfeledett és kisírt pillanatok újfent megérintenek, jelezvén, ami elmúlt, közel sem felejthető. Az elmúlásban mindig benne van az öröm és a bánat is - az őszben pedig belenyughatik minden. Azaz csak nyughatna, ha bennünket példának okáért nem hajtana ki a partra nyughatatlan vérünk...

Kis zöldem, ül csöndben a zöldben

Aki eddig lemaradt, nem maradt ki semmiből - bizonyíték erre Csaba barátom produktuma, hisz egy újabb pettyes jószágot segít partra, bár ez is méret alatt van. Mondjuk a gumit úgy elnyelte, hogy az a kopoltyúfedő alatt kandikál ki... A kis mohos... Persze visszateszi, és elkönyvelve a halat - 2:2:1 már az állás a Zsolt-Csaba-Gábor pergető meccsen -, biztat arra, hogy hozzam be őket, hisz lemaradásom még bőven nem komoly. Magam természetesen némi élccel hangomban válaszolok, hisz hol van még a nap vége, és különben is, fogok én majd... Nagyjából itt tartok, amikor Csaba újabb halat üt meg, egy olyan helyen, ahová épeszű ember nem is kéredzkedne be. A nádöböl csak gumicsizmában közelíthető meg, mondjuk rajtunk az van, de szabályosan be kell bújni az akadós pályát sejtető, feltételezett haltanyára. És a srác nagyon rajta van a szeren - kellett nekünk belevinni a jóba, meg megtanítani a technikákra... Vigyázni kell vele, mert néha - és egyre gyakrabban - csak úgy, a maga szakállára beújít ezt-azt, és fogja a süllőt, csukát, balint, harcsát... mikor mit. Most éppen egy süllőt vert szájba, és elégedetten terelgeti biztos kezéhez. Nem hibázik. A süllő viszont nagyot hibázott - túl a kilón, ráadásul Karácsony előtt akadt horogra. Bilincset kap, varrjon rá gombot.

Süllő előtti kis csuka...
...és ennyire lenyelte!

Még ocsúdok a sokkból, hogy kivette a süllőt a cimbi, amikor újabb “Hopp, nem jössz fotózni?” kérdés csattan a csöndben. Zsolt a soros. Három-három-egy az állás, igyekeznem kéne...

Zsolt csukája. Végre újabb méretes

Zsolt csukája, bár a méreten jóval túl van, barátunknak valamiért mégsem szimpatikus, így aztán némi szárazföldi kitérőt - horogszabadítás céljából megejtve - téve úszhat tova. Ide és oda kapkodom a fejem - mi a csudát csinálok én rosszul? A halak benn kaptak a mederben, ám vízközt. Egyedül az én kis csukám jött a part mellől, nameg Csaba süllője ugye a fenéken nyúlt a gumira. Taktikai okokból Zsolt mellé állok, és figyelem mozdulatait. El is lesek annyit, hogy rájöjjek, nem bennem van a hiba, hanem a technikámban. Úgy látszik, rafkósabbak lettek a halak, és a srác erre rájött, így módosított az addigi - vagy: eddigi? - nyerő vezetési stíluson. Vízközt húzza a halat, de néha megülteti, mégpedig a következőképpen: a folyamatos, lassú vezetést megspékeli olyan két méterenként egy kitartott fenékre ejtéssel, majd a lényeg: 2-3 másodpercet kivár, úgymond ülteti a cuccot a fenéken. Hm. Ilyet tudok én is... most már...

Azonban nem is én lennék, ha nem makacskodnék rendesen, jó szokásomhoz híven. Néha bejön, néha nem. A Toby kerül nálam a karabinerbe, és toccsan az első dobásom, a túloldali gyékényes tövében. Zsolt és Csaba szinte fitymálva közlik, hogy gumihal kéne, elvégre a támolygó az utóbbi hetekben rendre alulmaradt a versenyben. Nem tágítok. Kitartásom és a Toby eredménye hát az a csuka, amelyik mederközépen, mondjuk félvízen vág oda. Persze jó nagynak érzem, mert erősen védekezik, így lesz nagyobb a csalódásom a 45 centis csuker méreténél... de legalább felzárkóztam valamelyest.
Megköszönöm Csabának az operatőri munkát, s a halat - saját kvótámba számolva el, ciki a dolog vagy sem - neki ajándékozom.

Támolygóvégen. Végre kissé felzárkózhatok

Az ösvény és a lábunk visz egyre tovább. Kevésbé kitaposott, nyári strapáktól valamelyest kigyógyult helyeken dobálunk, ahol a pontyozók hada nem hagyott hátra hátvédeket, csak a felgyülemlett harci mellékest, a sok szemetet. Hiába gyönyörű az ősz és a víz, a közös peca, ha ezek a dolgok el tudják csúfítani.

A két fiatalember egymás mellé áll, szinte versengve húzzák a bevált csalit. Egyiknél kóla, másiknál piros-sárga a favorit. A kóla és Zsolti újból bizonyít: az éppen méret alatti csőrös megerősíti társunk vezető helyét, és rontja az esélyeimet. Visszakerül, én meg lassan letargiába, mert Csaba is megüt egyet a csukák közül. Méretes, de ez amnesztitát kap. Nekem kéne már jönnöm lassan...

Újabb hal, Zsoltnál...

Nem következik azonban részemről felzárkózás, azonban kapásszünet igen, és, mert vezető helyét remekül őrző társam megerősíti pozícióját, lassan már azt fogom mondani, hogy affene...
De nem mondom, inkább gyönyörködöm a víziparádéban, amit a csuka produkál, és önzetlenül igyekszem megörökíteni a balett szebb pillanatait a portál olvasóinak. Naná, hogy mérettől alig elmaradó esox ismét a kólára nyomott oda. Sőt, olyannyira le is gyakta, hogy társam lecseréli, majd otthon meggyógyítja a sérült gumit címszóval. (Ebben is neki van igaza: minek elhajítani, ha forró tűvel kezelve összeolvasztható a lágy szilikon, nemde?)

Pettyes tigris, a harcosabb fajtából. Kinyírta a gumit

Csaba nevető kiáltása késztet kilépésre. Először halat hiszek, majd eszmélek, hogy mégis csak a part felől, az ösvényen harsant a gurgulázó nevetést is magában foglaló hívás, így lustábbra fogom lépteim, bár a kíváncsiság győz bennem: hamar odaérek hát. Húha, egy süni! Gyengém a kis dög, az összes sün. Vagyis nem is az enyém, bár én is odáig meg vissza vagyok értük. Kedvesemnek meg is örökítem a magát fölfújni próbáló, puffogó, tüskés kis ördögöt. Az ostoba jószág... hogy fél! Harmadik társunk is csatlakozik, együtt kacagunk a jópofa állaton, aki tüskegombóccá merevedve nem ad alább puffogó stílusából. Hát, ha azt hiszi, hogy ettől megijedünk... Búcsúzóul még lekapom a tüskebökit, ahogy elinalni próbál a gömböc-pózból.

Tüskeböki
Menekülésbe kezdő, puffogó tüskegombóc

Utunkat és a pecát folytatva végre labdába rúghatok én is. Egyik társam által otthagyott helyen megcsípek egy returt. Egészen élesen csattant a gumira, én meg, a hegyes kis bottal - Berkley a szentem, de szeretem... - odahúztam neki egy komolyabbat. Nem biztos, hogy kellett volna... Csórikám egészen kábultan ér elibém, persze itt már igyekszem, hogy minél hamarabb visszatehessem, amiként elkönyvelhetem magamban tényként a dolgot, miszerint a csuka nemcsak, hogy rafkós, de szimuláns is - szemüvegemet meg is kell törölnöm a nedves ríliz után. Hadd ne mondjam, nem a könnyektől.

Ahogyan örülök felzárkózásomnak, konstatálom, hogy messze még a győzelem... Hisz 5:4:4 az állás. Persze Zsolti vezet, ki más.
Mire idáig érek a történet elbeszélésében, messzire ért már csapatunk - már-már azon gondolkodunk, hogy vissza kéne fordulnunk, mert sok-sok megdobált, és sok megdobálatlan hely van mögöttünk, amikor a holtág kanyarja kisímul, és egy kedves, ámde meglehetősen sekély szakasza kezdődik a víznek.

Azt, hogy óvatoskodunk kellene, onnan vesszük észre, hogy kisebb-nagyobb örvénylések sejtetik a parti hinarasok mellől megriadt kisebb csukákat. Vagy nagyobbakat?

Igazolván feltevésemet, nekiront a kristálytiszta vízben egy éles fogú haramia gumihalamnak. Francba is, lefordul... bár így annyival jobb, hogy nem kell összenyálkázni a kezem, viszont annyival rosszabb, hogy a lemaradt hal miatt a verseny állása Zsoltot igazolja. Meg az újonnan összemart gumihalamat. Ez van.

Mellém kéredzkedve, csak úgy foghegyről veti oda elém a szavakat Zsolti:
-Le vagy maradva... Ezt igazolja a következő másodpercben történő akasztásszerű mozdulata is. Tán a másodperc feléig, vagy egy egész pillanatig, de megvan a hal - majd ráng egy nagyot a karcsú bot, társam nyaka megrándul, és kibukik belőle a „nem lehet igaz” kezdetű óda... Merthogy lecserélte a karabinert, lévén utolsó elhagyott helyénél beszaggatta a motyót. És, a karabinerbe nem csatolt drótot, mert eleddig nem akadt úgy csukája, ami elharapta volna. Csak ez a mostani. Bent kapott, a meder alján, valószínűleg a jobbak közül való volt. Némi szitok kíséretében köti föl dróttal megerősített műcsaliját társam, miközben Csaba mellénk áll, és miközben a leharapás helyét szűröm gumihalammal. Eredmény nincs, holott többször volt már hasonló helyzetben hal a horgon - amelyik leharapta, nekiment még egyszer. Bezzeg most üresen jön ki a csali. Ellenben mellettünk lévő társunk kikap egy returt. Sőt. Sőt. Egy méretest! Az erősen védekező, és a parttól 10-12 méternyire kapó csukát Csaba kezei óvatosan helyezik vissza a vízbe. Újfent utolsóként állok a sorban. Hm. Kezdek beletörődni ebbe - nade miért is foglalkoztat ez annyira, hisz vízparton vagyok a barátaimmal, pergethetek, és halat is fogtam már a hűvöskés őszi időben, akkor meg minek a feszültség, a verseny itt is? -, amikor Zsolt a hatodik aznapi halát, egy újabb csukát terel a parthoz. Persze nem azt, ami leharapta, és nem is egy igazán jót, de a kilón felüli pettyesfarkú legalább háromkilónyi vízihaburcot fröcskölt szemeink elé. Hiába kap amnesztiát, sértődötten vonulok arrébb. Csaba követ, és legeredményesebb társunkat jóval magunk mögött hagyjuk.

Hosszú percekig egyikőnk sem szól, csak megyünk a víz partján, tekintetünk a halakat keresi. Szinte egyszerre állunk meg, mert az alkony elibénk toppan az addigi felhős ég mögül. Ahol megálltunk, onnan messzebbre menni ma már nem áll szándékunkban. Sok volt a gyaloglás, elfáradtunk, és most már igazán vissza kellene fordulnunk. Csak még ezt a helyet megnézzük. Persze Csaba beállítja aznapi számát, mert kivesz egy újabbat a csukák nemzetségéből. Tehát 6, 6 és 4 az állás. Valahol elkönyvelem magamban az eredményt, és - fogok egy returt! Olyan óvatlan volt a kis mohos, pedig még harminc centi sincsen, de akkor is - beleszámít! Persze piros-sárga volt a gumihal, s a csuka pedig a lábam előtt kapott. Odáig valószínűleg követte, avagy végig leshelyén állt, s mikor szája elé húztam, megfogta. Már csak egyet kéne fognom... valahol itt tartok, de meg is nyugszom, hisz eggyel lemaradni igazán nem nagy dolog.
Csabával elérjük lehagyott társunkat. Zsolt még mindig azon a bizonyos leharapott környéken keresgél, bár halat azóta nem fogott.

Visszafelé indulunk mindannyian, ki-ki megejtve itt vagy ott néhány dobást. Így esik meg az, hogy én vagyok a fürgébb, és lépek a kikötött csónakba - amelyik nem adott ma halat -, míg Zsolt közvetlenül a csónak mellett lévő helyre áll be. Egy helyre dobálunk, egy helyen csobbannak a neonzöldre cserélt gumihalak. Koppanós rávágásra eszmélek, és nem akad! Olyan süllős volt, én meg elszúrtam... Aztán a cimbora kiált: odavert, koppant. És nem akadt ott sem. Mi a csuda? Itt lennének süllőék? Vagy nagyobb sügerekbe botlottunk volna? Persze a rávágások helyét alaposan megdobáljuk. És kabaré, de rávágások vannak minden második dobásra, de hal nem akad! Mi lehet ez? Azon gondolkozom, hogyan kéne trükközni, vagy mekkorát kéne akasztani, amikor újabb koppanás, ám ebbe belevárok kissé, és akkorát akasztok, amekkorát nem szégyenlek - szinte nyekken a pálca, majd meghajolva marad, és karikába görbül. Egy lomha, tompa rúgás jön a mélyből, majd a csukás mozdulatok, a lusta dobálódzások következnek. Az érzékeny de erős bottal pazar élmény a fárasztás. Persze Zsoltnak kurjantottam, ne is fáradjon a dobálással, én fogtam meg a halat... Amikor visszakiált a cimbora, nála is hal van! Majd a következő pillanatban lombozólag ható „nem igaz, lemaradt!” kiáltása tudatja: elment a hala...

Nálam még megvan, és egyre erősebben szalad a csuka. Elém ér, már látom, bár nem tisztán: méretét így bő hármasra teszem. Megszelídül, mikor kibányászom a csónak alól, s látom már, mielőtt ujjaim a tarkójára kulcsolódnának, hogy csak kettes. De milyen szép kettes! Egy (ki)egyenlítőleg ható kettes...! Zsoltomat megkérem, fotózzon le a hallal, mielőtt visszaengedem. Izmos teste csap egy nagyot, s még el sem búcsúzik, úgy fordul a mélybe - semmi köszönöm, semmi hála...

Kettes tettes, és az elfogó
Elúszhat immár

Már valóban megnyugodva ballagok Zsolt mellett. Utolérjük Csabát, majd elhatározzuk, ha beér minket a sötétség, megpróbáljuk még süllőt fogó társunk eredményes helyét, aztán indulunk az autó és a meleg otthon felé. Persze hal nem akad sem a homályban, sem a valós sötétben, így hazaindulunk. Kivételesen úgy, hogy mindannyian ugyanannyi halat fogtunk - hatot.

Hármónk zsákmánya közül a hazavinni szándékozott mennyiség Csaba előtt
Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: