Filléres történetek 1. rész - Pontyok zsemlekockával

Filléres történetek 1. rész - Pontyok zsemlekockával

Még mielőtt bárki is belekezdene az olvasásba, leszögezném, hogy ez az írás kicsit más lesz, mint a többi. Alapját néhány fórumbéli hozzászólás alkotta, mely szerint van igény valami roppant egyszerű pecáról szóló cikkre is. Nem lesznek hát benne gyönyörű botok, összetett felszerelések, drága csalik. Ebben a történetben egy szál, darabokból összetákolt bottal, majd széteső orsóval és pár darab horoggal veszem üldözőbe az uszonyosokat… hol átvitt, hol szó szerinti értelmezésben. Akik e sorokat olvasván elborzadnak, kérem, ne is olvassák tovább! Azonban akik olcsó praktikáról szeretnének olvasni, tartsanak velem bátran!

Számomra a horgászat sosem a „mégnagyobbról” szólt, az utóbbi években főképp nem. Kirándulok, s közben igyekszem minél több kapást elérni. Vagy a Dunán űzöm a jászokat, esetleg süllőket, vagy kedvenc patakomon vadászom domolykóra, kisebb harcsára, pontyra. Wobblereim már elkezdtem magam faragni, s valahogy sokkal nagyobb sikerélmény egy saját bogárutánzattal megfogni egy alig húszcentis domit, mint boltival egy kettes csukát. Egyre inkább ráálltam hát a maszek horgászatra, kísérletezésre.

Kísérletezést mondok, mely ebben a formában nem teljesen igaz. Kedvenc közös hobbinkkal kapcsolatban már tulajdonképpen mindent felfedezett valaki, nagyon-nagyon kevés a fehér folt. A patakot, a Dunát, s kedves kis - hasznosító nélküli - tavacskámat járva sokszor megállok a szimpatikusnak tűnő idősebbek mellett, szeretek hosszasan elbeszélgetni velük a régmúlt idők emlékeiről - nagy fogásokról és majdnem nagy fogásokról, kudarcokról és diadalokról -, melyekben ők is szívesen mártóznak meg újra és újra. Az ő idejükben még egyrészt nem volt meg a mostani termékbőség, s előfordult, hogy akár egy mogyoróvesszőre rögzített madzag végére kötött hajlított szöggel kellett halat fogniuk, így az élet legtöbbjüket rávette az élelmességre. Másrészről a nyugdíjukból is ritkán vehetnek drága dolgokat, tehát marad a rutin és a ravaszság, s engem valahogy ez fog meg. Aztán, ha valamit érdekesnek találok, azt igyekszem beágyazni saját eszköztáramba is.

Na de kanyarodjunk ahhoz a naphoz, melynek kapcsán megírtam e pár bevezető sort is! Augusztus legvége volt, s én egyéb elfoglaltságok miatt távol baranyai lakhelyemtől Egerben tartózkodtam. Mivel különböző módokon utazom odáig, nem tehettem be a botzsákom, sok felszereléssel, hiszen egyszerűen nem tudtam volna szállítani. Mivel ez a probléma néha fennáll nálam, megalkottam az „utazópálcám”, mely egy régi kis könnyű, eltört feederbot darabjaiból tevődik össze, s lényege, hogy befér a hátizsákomba. Meglepően kezes, érzékeny kis pálca lett belőle a körülményekhez képest, patakos kalandozásokra kitűnő. Egy használt kis orsót szereltem rá, melynek dobjára az általam ismert legolcsóbb - Nevis, 250 forint - 20-as monofilt csévéltem. Ezenkívül egy nagymamám által varrt kis tarisznyát tettem be, melyben házi wobblereim sorakoztak, az engedélyem és néhány apróság. Több napon át voltam ott, s akadt köztük egy, melyet horgászatra szánhattam. Az Eger-patakot tűztem ki célul, azonban nem akadt egy bolt sem, mely napijegyet adott volna. Mivel azonban fűtött a szenvedély, úgy döntöttem, hogy a közeli Felsőtárkányi-tavakra megyek le. Igaz ugyan, hogy komolyabb halakhoz nem volt felszerelésem, de gondoltam, majd csak lesz valahogy. Odafelé beugrottam egy kisboltba, s megvettem a csodacsalit, ami nélkül nagyon ritkán indulok horgászni, ha nem csak pergetésre készülök… akkor még nem sejtettem, mennyire jól is tettem!

A két tó közül a felsőt a helyiek csak úgy emlegetik: „Felsőtárkány gyöngyszeme”. E név igen beszédes, egy közvetlenül mellette felszínre törő forrás táplálja, s ennek megfelelően vize kristálytiszta, a benne lévő halak pedig egészen elképesztő színekben pompáznak. A közvetlenül a tó mellett emelkedő hegyen pedig van egy bizonyos sziklás kiszögellés, melyre érdemes felmászni, csodálatos kép tárul az ember szeme elé.

Az a bizonyos gyöngyszem, még márciusban

Mikor késő délelőtt a tóhoz érkeztem, először is a rendkívül segítőkész halőr okozott kellemes élményt, aki több dologban is segítséget nyújtott, miután megvettem a jegyem, például kölcsönadott egy merítőt, melyből normális méretűt pataki utazópakkom nem tartalmazott. Fontos tudni, hogy a tó rendszabályzatában van néhány általánostól elütő pont, melyet az ideérkező horgászoknak figyelembe kell venniük, ezek közül talán a legfontosabbak:

  • Fenekezni tilos.
  • Botonként csak egy darab horog engedélyezett.
  • A felső tó felett közvetlenül el van különítve egy kíméleti terület, melyben szigorúan tilos a horgászat.

További szabályokról, s egyebekről bővebben a Sziklaforrás Egyesület honlapján lehet olvasni.

Az első 1,5-2 órát pergetéssel töltöttem, és sikerült fognom két méreten aluli, végül egy 54 centis csukát, mindet saját faragvánnyal, ami számomra különösen örömteli.

Elsőnek ez az apró jött…
… aztán egy kicsit nagyobb, de még méreten aluli…
… majd végre egy szebbecske is horogra akadt!

Aztán elcsendesedtek a tarkaruhás banditák, a Nap már javában delelt, s vélhetően emiatt nem akadt több rávágás. Gondolkoztam, mit tegyek, s közben sétálgattam a tó körül. A tó egyetlen bedőlt fájának környékén ekkor megpillantottam egy egészen méretes árnyat… csillogott a víztükör, így nem lehetett túl jól kivenni, de napozó pontyra gyanakodtam. Ránéztem vékony kis botocskámra, aztán a víz alatti dzsungelre, majd úgy döntöttem: egye fene, egy próbát megér.

Letelepedtem, s közben rádöbbentem, hogy mivel én idén még nem is horgásztam állóvízen, nincs nálam úszó. Kosárból akadt néhány, de a fenekezést tiltja a szabályzat… ekkor felötlött bennem egy általam nagyon tisztelt öreg horgász tanítása, amit még néhány éve mutatott meg nekem egy kis tavon, s melyet idén már sikeresen alkalmaztam a Dunán tavasszal, balinokat hajkurászva. A módszer angol neve „freeline”, melynek konkrét magyar fordítása nincs, talán a „szabadon úsztatott” a legmegfelelőbb, néhol előforduló kifejezés. Minden bizonnyal ez a létező legegyszerűbb, legolcsóbb felszerelés, hiszen a végszerelék semmi másból nem áll, mint a zsinór végére direktbe - vagy nyílt vízen akár vékony fluorokarbon előkére - kötött horogból.

Ennyi az egész!

Felkötöttem hát a nálam levő 4-es pontyozó horgot egy palomar-kötéssel, s elővettem a boltban szerzett csodacsalit, mely nem volt más, mint három friss zsemle. Ennek kapcsán megjegyezném, hogy a pékáruknál arra nagyon kell ügyelni, hogy megvétel után azonnal lezárjuk a zacskót! Ugyanis csak akkor használható megfelelően, ha jó „gumis” állaga marad, s nem szárad ki. Kezdetnek letéptem pár héjdarabot, megmártottam őket a vízben - különben nem lehetne kellő távra dobni -, majd behajítottam őket a fa elé. Semmi. Türelmesen várakoztam, hisz tudtam, hogy a kristálytiszta víz a malmomra hajtja a vizet, ugyanis ez a fajta horgászat főképp vizuális ingerekre épül. Úgy tapasztaltam, hogy a környéken lévő halak először gyanakodva figyelik az égből hulló mannát, körözgetnek alatta, aztán szép lassan felnyúlnak és…

„Cupp”, hallottam a várva várt hangot, s az egyik zsemlehéj helyén már csak egy nagy örvény volt. Remegő kézzel kitéptem a következő zsemléből egy kb. 5 x 5 centis darabot és kétszer meghajtottam, hogy a horog nagyobb rugalmas felületet fogjon.

Így nézett ki a felkínált csali

Megnedvesítettem magam előtt a vízben, és az így már könnyen dobható csalit a többi közé ejtettem, magamtól körülbelül tíz méterre, közvetlenül a fa elé. Az első kapás nem váratott sokat magára, furcsán diszkréten, hang nélkül tűnt el a felszínről a zsemle… a zsinór hirtelen kifeszült, melyre reflexszerűen bevágtam, s éreztem, hogy nem ponty szalad a horgon. Kíváncsian vártam, ki van a „vonal” túlsó végén, majd mikor a felszínen fröcsögve forgolódni kezdett, sejtettem, hogy egyik kedvenc halam, a jász kívánta meg a felkínált csalit. Sejtésem beigazolódott, egy saccra negyvendekás jaszkót vehettem a kezembe.

Először neki tetszett meg a zsemle

Nagyon örültem neki, óvatosan visszaengedtem hát, s feltűztem a következő zsemledarabot… a következő kapás már rablásszerű volt, igazi botgörbítős, melybe nem is volt időm belehúzni, a ponty megakasztotta saját magát. Elszántan kapaszkodtam a próbát váratlanul jól bíró kis botomba, egy pillanat erejéig éreztem, ahogy a zsinór valami ágon súrlódik, aztán legnagyobb meglepetésemre megfordult a hal. A fárasztás utolsó néhány perce már biztonságos területen zajlott, s hamarosan szákba csusszant első freeline-os potykám, mely körülbelül két kilót nyomhatott.

Az első ponty

Az izgalomtól kicsit remegő kézzel csaliztam újra. Nem mindennapi adrenalin-szint emelő ez a fajta horgászat! Az amúgy békéshalnak titulált fajok akár balint megszégyenítő rablással vágnak oda a felszínen úszó csalinak, hisz a felszín nekik az ismeretlen veszély határa, ahonnan villámgyorsan kell eltüntetniük a táplálékot.

Ezt követően egy megtépett, majd fogtam egy ébenfekete, az előzőnél valamennyivel kisebb tükörpontyot, melynek kifogásánál sajnos nem akadt segítő kéz, s mivel nem szeretem, ha egy halam a kelleténél többet van szárazon, inkább fotó nélkül engedtem el. Itt jegyezném meg, hogy természetesen nem készültem cikket írni aznapi portyámról, csak magam számára örökítgettem meg a kifogott halak zömét.

Aztán kicsit megálltak. Két zsemlét elhorgásztam kapás nélkül, a harmadiknak is a végén jártam. Közben kiderült, hogy a felső tavon senki nem fogott aznap még pontyot, csak egyetlen csukát, azt is élőhalas készséggel. Úgy látszik, kifejezetten szerencsém volt, hogy ilyen minimális eszköztárral érkeztem, ha a matchbotosok sem jártak sikerrel.

Végül eljött az utolsó darab zsemle. Szomorú szívvel nyomkodtam meg és tettem a horgomra. Átkoztam magam, amiért csak három darabot vettem. Ez már nem a héjából, hanem a beléből került fel, így egy lassan lefelé ereszkedő kenyérrózsát kaptam, melyet már korábban is próbálgattam - eredménytelenül. Bepöccintettem a fa mellé, ahová eddig is. Aztán, ahogy lassan ereszkedett, s már valahol félvízen járhatott, bekövetkezett a csoda.

A csoda pedig ugyanúgy kezdődött, mint az eddigiek. Semmi különös. Cuppanást most nem hallhattam, hisz vízközt tartózkodott a csalim, csak a villámgyorsan kiegyenesedő zsinórból tudtam, hogy itt az újabb hal. Épp maradt még időm bevágni, s rendesen beleállt kicsiny botom. Meglepetésemre az eleven súly nem tört hirtelen az ágak közé, csak egy helyben forgolódott. Talán túl sokat is kevergett, saját irányzékát is becsapva, ugyanis a hirtelen felvisító fék hangjának kíséretében halam nem a fa, hanem a nyílt víz felé száguldott elemi erővel, feltartóztathatatlanul. Átsüvített a túloldalra, ahol még mielőtt figyelmeztethettem volna szemben ülő sporttársam, már össze is szedte annak felszerelését, s azzal vágtatott tovább, ki az innenső sarokból. Valahol a tó szélességének kétharmadánál kicsit megállt, forgolódott, s ekkor szerencsémre leakadt túlsó szomszédom úszós szereléke. Ebben a pillanatban a hal újfent iszonyatos sebességgel iramodott meg, egy félkört megtéve visszatért az innenső oldalra, s a parttól alig pár méterre, azzal párhuzamosan vágtatott tovább. No, ennek fele se tréfa, utánaeredtem. Egy vízbe lógó fanövendéknél egy segítőkész horgásztárs átvette, majd gyorsan visszaadta a botot, amit a tó felőli oldalon dugtam át. Ez veszélyes mutatvány volt, szakítással is végződhetett volna, de nem volt más választásom, mert már a halőr csónakja alatt volt a hihetetlen erejű hal. Sietős léptekkel követtem a parton a végre kissé lelassuló „gőzmozdonyt”, s addigra már vagy húszfős nézőtáborom volt, köztük a halőr is. Kérdésemre elmondta, hogy ebben a tóban amur nincs, így nem maradt már kérdés, hogy mi akadt a horgomra. Ez a vízterület azért nem egy Maconka, bár a 2-5 kilós súlyú egyedekből rengeteg tartózkodik benne, ennél nagyobb nem túlságosan sok, s elég ritkán kerül belőle horogra egy-egy példány. A fárasztás további része már beljebb, a nyílt vízen, lassabb rohamokkal tarkítva zajlott, s a kristálytiszta vízben még így viszonylag messze is csodálatos látványt nyújtott a már vízközt küzdő ponty. Néhány percig még tartotta magát, de aztán csak becsusszant a halőr kezében tartott merítőbe a csodálatos, sötét-arany színekben pompázó hal. Ekkor már tudtam, hogy ennél nagyobbat még nem fogtam, új egyéni rekordot állítottam fel! A kezem nagyon erősen remegett, egyrészt az adrenalintól, másrészt attól, hogy vagy félórán át kapaszkodtam a kis botomba, mely önmagában nem sok erőt őrölt fel.

Végre a matracon

Ahogy a matracon feküdt, s valaki megkérdezte, hogy hozzon-e mérleget a házból, megsajnáltam, s inkább megelégedtem a becslésekkel, melynek zöme nyolc és kilenc kiló közé taksálta a halam. Készítettek pár fotót, majd természetesen újra vízbe csusszant az aranyszínű szépség.

Életem legnagyobb hala!

Ahogy a fárasztást újra átéltem magamban, el kellett ismernem, szerencsés voltam, hogy a hal nem a fa irányába indult, hisz akkor nyilván semmiféle esélyem nem lett volna. Amint kissé lenyugodtam, visszatértem helyemre, s szerencsére a szurkolótáborból egy kedves férfi adományozott nekem egy sóskiflit. A továbbiakban egy pontyom elment, egy megtépett, majd egy már pár harcot megért, nagyjából két kilós nyurgát sikerült szákba terelnem lassan süllyedő kiflibéllel.

Viharvert pikkelyes… ezen a képen az is jól látszik, milyen messze van a csónak, melynél a legnagyobbat sikerült megszákolni - pedig ugyanitt akadt, a fa felém eső oldalán

Mikor a sóskifli is elfogyott, még volt egy kevés időm, úgy döntöttem, dobok még párat, ugyanitt. Mivel a mai nappal már teljesen elégedett voltam, beszélgettem egy mellém telepedő sétálóval, s csak úgy mellesleg dobálgattam egy karcsú modellt házi wobblerkészletemből. Mikor egy part melletti nádcsomó mellett húztam el, tompán elnehezült a szerelékem, s már nyargalászott is a végén egy, a délelőttivel nagyjából megegyező méretű kroki. Szákolás után megmértem a hosszát: utolsó csukám 57 centis volt, mely pontot tett e váratlan, gyönyörű nap végére.

A nap utolsó hala

Még suhintottam párat, de érdeklődő nem akadt, így összepakoltam és elindultam vissza. Magamban összegezve a történteket rájöttem, hogy szerencsésnek mondhatom magam, hisz jó helyen voltam, jó időben, s jó módszerrel. Szép nap volt. Hazafelé még egy pillanatra visszafordultam, s magamban csak annyit mondtam: köszönöm, Felsőtárkányi-tó!

Írta: Schmidt Bence

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: