Filléres történetek 2. rész - Melengető napok a patakon

Filléres történetek 2. rész - Melengető napok a patakon

Tél van, annak is a legjava. A jégvirágokkal keretezett ablakon kinézve mindenfelé csak csontkeményre fagyott havat látok. Ilyenkor inkább nem mozdulok ki. Mondják, hogy testünket a fűtött ház tartja melegen, míg lelkünket az emlékek. Ez, azt hiszem, velünk, horgászokkal sincs másképp. Felidézem hát a számomra egyik leginkább szívmelengető horgászhelyemen, a patakon töltött óráimat, melyek egy régebbi nyárra datálódnak.

Szeretett Dunánk vízállása ezen a nyáron rendkívül magas volt, rekordokat döntött. Másfelé kellett hát néznem. Még korában kiváltottam a környékemen folydogáló patak éves területi jegyét, mivel úgy okoskodtam, hogy ennyiért egy tavon egy napot horgászhatnék csak, így akkor sem vesztek vele sokat, ha csak kirándulgatok a partján és nem fogok semmit. Amolyan tartaléktervnek gondoltam, árvíz idejére, mivel nincs túlzottan közel hozzám.

Tavasszal azonban a Duna vízállása még jó volt, így oda jártam inkább. Aztán meg a tilalom ideje jött, emiatt nem akartam abajgatni az apró vízfolyás kis rablóit, így az első randevúnkra egy júniusi napon került sor. Szerencsére megismerkedésünk alkalmával partnerem máris szimpátiát mutatott felém. Az pedig természetesen kölcsönös volt, így ajándékait megnéztem, a kezembe fogtam, majd óvatosan, nehogy elutasításnak vegye és megharagudjon, visszaadtam neki. Hogy is alakult ez az első alkalom?

Csodás kis vízfolyás

Van egy törött light feederbotból összeaggatott könnyű pergető botnak csúfolható pálcám, mely kitűnően illett a vízhez. Hozzá nagymamám által varrt táskámba egy négyméteres spiccbotot társítottam, rajta egy olcsó, létrástól vásárolható komplett kis úszós szerelékkel, úgy gondoltam, ide nem kell több. Ezzel szálltam fel a buszra, s tettem meg néhány tíz km-es utamat a célomig. Táskámban saját készítésű bogárwobblerek, s extrém kisméretű minihalak sorakoztak, melyek közül legkisebb 1,3 centi volt. Vittem továbbá gilisztát, és útközben szedtem néhány szem meggyet.

Viszonylag kevés sétálást és próbálkozást követően első pataki domimat az 1,8 centis kedvencemmel - hogy általam ráaggatott becsületes nevén nevezzem, Kistigrissel - fogtam. Egy hozzá nem értő barátomtól ajándékba kapott kezdetleges, csíkos darab volt ő, s ezzel szolgálta meg a fent említett keresztséget. Bár nem egy profi darab, s sok sokkal szebb, már „szabályos”, több helyen fellelhető módon kreált műhalam is volt, ez valahogy kedves maradt a szívemnek. Meg is hálálta a kitüntetett figyelmet, a tilalmak előtt rengeteg kisebb-nagyobb jászt, balint és domolykót adott a Dunán.

Kistigris bevetésen a Dunán

Bár most nem volt húsz centi sem tán a hal, mely ráakaszkodott, harcossága, vadsága, s egyáltalán hogy egy ilyen vízből halat fogtam, hatalmas örömmel töltött el. Igaz, belőlük aznap nem jött több, de mint azt a helyiektől megtudtam, a víz a szokványosnál nagyobb volt és túl gyors sodrással bírt. No meg hatalmas hőség volt, ami szintén nem segíti a horgászat eredményességét. Nem volt túl sok időm a pecára, így hamar váltottam, s rápróbáltam a békésen úszkáló fajokra is. Némi bóklászás után találtam egy gödröt, melyben meglassult a víz, és spiccbotommal a part széléhez lógattam könnyű úszós felszerelésem, melynek horgán egy szál giliszta volt. Egy féltenyeres kárász azonnal eltüntette az úszót, úgy örültem neki, mint egy kilós dévérnek a Dunán. Még egy hasonló méretű jött, majd némi csend után egy fél meggyet tűztem a horogra öregebb domolykó reményében. Magam is meglepődtem, mikor eltűnt az úszó, s valaki hevesen nyargalászott a zsinórom végén… még jobban elcsodálkoztam, mikor az illetőről kiderült, hogy nem domolykó, hanem egy közel negyvendekás kárász. Eszerint ők sem vetik meg a gyümölcsöt néhanapján.

Nagyobb kárász a horgon (a negyven fokos hőségre, s a sáros partra való tekintettel kint inkább nem bajlódtam a fotózkodással)

Aznap több kapásom nem volt, de a horgászatot összességében élményként éltem meg, s már terveztem következő kiruccanásom, melyet kisebb vízállásnál szerettem volna megejteni.

Pár hétre rá érkezett el ez a nap. A vízállás végre ideális volt, s nem a legnagyobb kánikulában mentem, hanem késő délután, mely fogási esélyeimet tovább növelte. Először Kistigrissel támadtam meg a híd alatt lakó domikat, s már első dobásra sikert könyvelhettem el egy apró siheder személyében.

Az első

Sokat nem akartam itt időzni, mert már a múltkor kinéztem egy nagy gödröt, ott szerettem volna szerencsét próbálni a spiccbotommal. Odafelé azonban egy jellegtelen szakaszon észrevettem, ahogy egy szebbecske jószág tolóhullámmal közlekedik, így a számomra legendás, egyébként kezdetleges kis műcsali került újra a vízbe. A sodrással egy irányban húztam nagy sebességgel, s a még így is remekül verető wobblerre elemi erővel vágott rá a domolykó. Rövid közelharc után tarkón ragadtam és kiemeltem a 26 centis halat, mely addigi - nagyon rövid - pályafutásom egyéni rekordját állította be, egy fentebb fotón bemutatott dunai rokont beérve. Gyorsan lefotóztam, majd útjára engedtem a kis harcost. Már akkor elégedett lettem volna a nappal, ha nem fogok semmi mást, de nem így alakult…

Ez már szebb!

Azon a helyen nem is próbálkoztam többet, a nagy csobogásban biztos elillant onnan minden. A Nap pedig amúgy is a fák csúcsain pihent már, így sietős léptekkel végre elérkeztem a kiszemelt célomhoz. Két szál giliszta került a horogra abban a reményben, hogy a domikirály valahol egy lyukban üldögél, s várja a szája elé sodródó húsosabb falatokat. Kicsit kicsi volt az úszóm, szerelni meg nem volt már kedvem, így először meghorgásztam a partot, ahol állt a víz, majd miután nem volt kapásom, nagyobbra állítottam az eresztéket, hogy az ólmok a fenéken feküdjenek, s a gödör közepére engedtem a felszerelésem. Mivel így az nem mozdult, elővettem egy ágast, hogy rátegyem a botomat és kicsit leülhessek. Amint újra felpillantottam, az úszóm már nem volt ott. „Na, lenyomta a sodrás”, gondoltam, s megemeltem a botot, mire hevesen visszarúgott valaki. Csak tartani tudtam a botom, ahogy halam helyben forgolódott, s mikor végre lassacskán feljebb tudtam kényszeríteni, hirtelen kipattant belőle a horog.

Átkoztam magam, hiszen hányszor elhatároztam, hogy minden kapás lehetőségét magában hordozó eseménynek bevágok, mert hát sosem lehet tudni… szép hal lehetett, mindenképp fél kiló felettinek éreztem, de inkább kilót is megütőnek. Fájó szívvel csaliztam újra, sok bizalmam már nem volt a helyben, hisz egy szűk gödörben ritkán van egynél több nagyobb testű hal. Ahogy újra bedobtam, az úszó nem felfeküdt a víz felszínén, ahogy a fenéken fekvő súlyozás miatt kellett volna, hanem egy helyben állt. Ki akartam húzni, mert arra gondoltam, hogy elállítódhatott a szerelék, azonban az enyhén sodró vízben az mégis egy helyben állt. Gondoltam, bevágok inkább, még ha egy fenéken fekvő ágdarab is a ludas. Jól tettem! Hasonló rugdosást éreztem a zsinór végén, csak valamelyest gyengébben. A hal hamarabb elszakadt a fenéktől, már vártam a nagy kerek fej felbukkanását annak ellenére, hogy a védekezése nem domolykós volt, de el nem tudtam képzelni, mi más nagyobbacska hal élhet még itt… aztán fel is bukkant, csakhogy az a fej széles volt, és hosszú bajuszszálak keretezték.

Hé, ez nem domi!

Törpeharcsa volna? De abból ekkora nincs, vagyis nagyon ritka. De aztán ahogy a víztetőn megmutatta márványos testét, kiderült, hogy igazi leső vette fel a gilisztacsokrom.

Harcsa a horgon

Meg sem fordult a fejemben, hogy egy patakban velük is összefuthatok. Némi huzavona után végül tarkón ragadtam, megmértem, készítettem egy gyors fotót, s útjára engedtem a 45 centis harcsát.

A patak meglepetése

Ennél a pontnál meg kell, hogy jegyezzem: fájó szívvel. Tudom, hogy a vizet gyakran horgásszák, s mivel ez egy igen nagy gödör, biztosan sokan ismerik, s pár napon belül vacsora lesz belőle. De mivel nem tehettem mást, egyszerűen visszaeresztettem, s arra gondoltam, rajtam legalább nem múlik. Aztán ki tudja, hátha okult valamit az esetből ideiglenes zsákmányom, és legközelebb már óvatosabb lesz.

Próbálkoztam még, de csak néhány kisebb kárász tette tiszteletét. Pedig tudtam, hogy ott lapul abban a szűk gödörben valahol egy talán valamennyivel nagyobb rokon is, de ő aznap már biztos nem táplálkozott. Lassan kezdett esteledni, s a buszom érkezése is fél óra múlva volt esedékes. Visszafelé még terveztem egy kis dobálózást azon a helyen, ahol a szebbik domolykóm fogtam. Guggolva lopakodtam közel a parthoz, ám óvatosságom ellenére az első pár dobást nem koronázta siker, végül egy aprócska balin került horogvégre, hogy ő is színesítse a palettát.

Miközben útjára engedtem, egy sejtelmes rablást hallottam valamivel lejjebb, így arrébb osontam. Felkötöttem egy bogárutánzatot Kistigris helyett, s finoman beejtettem a túloldalra egy kő elé. Ahogy megpöccintettem párszor, s a víz tetején hullámokat keltett, azonnal elemi erejű, látványos rávágást kaptam, melyet heves védekezés követett. Buksifejű ellenfelem a folyással felfelé futott egy keveset, majd megszelídült, és már csak a felszínen csapkodott. Nagy nehezen közel kerültem hozzá a sáros parton, majd kiemeltem eddigi legszebb domolykómat, mely épphogy, de megütötte a 30 centit. Két kép elkészítése után finoman visszahelyeztem, s útravalóul közöltem vele, hogy legközelebb inkább vigyázzon a szúrós dolgokkal, ha esetleg még nagyobbra szeretne nőni.

Eddigi legszebb domolykóm, s végre megvan a 30 centis célkitűzésem is

Az aznapi eredménnyel maradéktalanul elégedett voltam. Sikerült egy gyakorlatilag ismeretlen vízből három domit, egy balint, öt kárászt s egy harcsát fogni, melynek akár még párja is lehetett volna. Soha rosszabbat!

Befejezésként még ennyit, hogy ezt követően szinte egész évben túl magas volt a víz a patakban, így csak négyszer mentem már el, de mindegyik alkalommal szinte reménytelen sebességgel folyt a víz. Két alkalommal teljes betlit fogtam ki, egyik alkalommal egy domolykó jött egy híd alól bogárutánzatra, a másiknál pedig egy újonnan felfedezett gödörből egy tenyeres bodorka után egy harminc-negyven deka körüli pontyocska tette tiszteletét nálam, melynek szintén nagyon örültem, hiába volt kicsi.

Kicsi ugyan, de a patakból!

Mindenesetre, ha óriásokkal nem is büszkélkedhetek, de csodás horgászatokon voltam túl ezen a nyáron újonnan felfedezett helyemen. Köszönöm, drága patak, remélem, jövőre többször is találkozunk!

Írta: Schmidt Bence

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: