Nyári este

Nyári este

A csónak lassan ringatózik a fenekem alatt. Úszóim a hullámzás ütemére integetnek a nádfal előtt. Az imént érkezett meg állandó esti vendégem, a pézsma, s most ezerrel rágja bent a gyékényt. Sikló néz fel az egyik úszóm mellett, nyelvét nyújtogatja, aztán blazírt „arckifejezéssel” visszafordul a növények közé. A szárcsa három visítozó csemetéje végre abbahagyta anyja állandó hívogatását, így többé-kevésbé csöndben élvezhetem a lemenő nap utolsó sugarait. A fecskék - jóval kisebb számban, mint néhány évvel ezelőtt - szédületes sebességgel villannak meg a nádas felett, egy iskolázott hangú sirály pedig azt hiszi (nesze neked csönd), hogy tud énekelni. Hát nem tud. A rigó bombaként zuhan be a nádba, de nem téveszti el a szálat. Soha nem véti el. Tőlem nem messze, a vízbe dőlt stégnél harcsa buffan (kicsit korai még), én meg csak ülök, és azon gondolkodom, vajon mit rontottam el…

Mit rontottam el?

Azt hiszem, igazából semmit, hacsak azt nem, hogy három hétig a nádi pecát erőltettem, pedig az eredményt tekintve nem kellett volna. Persze mi a fenét csináltam volna, ha egyszer ezt szeretem. Így vagy úgy, most már mindegy, elkönyveltem az elmúlt évtizedek leggyengébb nyári horgászatát. Pontyot csak mutatóba akasztottam, amurt pedig nem is láttam. Mondjuk ez utóbbi nem olyan nagy meglepetés, a javát - néhány kitüntetett hely kivételével - inkább a mederben fogják. Mivel telepítésük megszűnt, egyre ritkulnak, a fogott példányok azonban egyre nagyobbak. A kisebbek is verik lassan a 6-8 kilót.

Jégmadár tűnik fel a bedőlt ház sarkán. Sűrűn látni azon a helyen, valószínűleg ugyanazzal a példánnyal találkozom már sokadszorra. Kapkodva szedem elő a fényképezőgépet, a kis szépség pedig elégedetten pózol nekem. Sajnos túl messze van tőlem, értékelhető fényképet nem tudok róla készíteni. Van még ilyen „páciensem”. Nem messze innen, a partról a víz fölé nyúló kopasz ágon szokott pihenni egy szürke gém, akit nem sikerült még lencsevégre kapnom. Sokszor megpróbáltam már elég közel merészkedni hozzá, de a flegma, kecses madár soha nem várja meg, míg „lőtávolba” érek. Egyszer igazán tehetne kivételt…

Nehéz őket lencsevégre kapni
Sikló zsákmányával

Lassan körém kúszik az este, az úszókat inkább sejtem, mint látom. Nem tudom, megfigyeltétek-e már, de a nyári napoknak van két kitüntetett pillanata. Az egyik hajnalban, közvetlenül napfelkelte előtt, a másik így napnyugta táján. Olyan, mintha ilyenkor egy pillanatra (tényleg csak egy pillanatra), megállna a természet, s annak minden lakója. A szél - ha volt - megcsendesedik, a madarak elhallgatnak, a halak sem kavarnak fent a víztetőn. Csak az emberek nem érzik ezt az emelkedett hangulatot, vágják tovább a kerítés oszlopát, nyírják a füvet, húzzák a csónakmotor gázkarját, nevetnek, káromkodnak, élik tovább az életüket. De ha van szerencsénk egy hétköznap hajnalt vagy estét a vízen tölteni, nekünk is részünk lehet ebben az apró csodában. Nekem most szerencsém van. Csöndbe, várakozásba borul körülöttem minden, egy szemhunyásra megáll az idő. Aztán egy hangos fröccsenéssel - újabb kishal földi pályafutása ért véget egy ragadozó gyomrában - ismét életre kel minden. Nagyot sóhajtok.

Kora reggel

Az első héten még reménykedtem, bár az előjelek nem voltak igazán kedvezőek. Július második fele túlnyomórészt egyenletes, meleg idővel kényeztetett, de az éjszakák már augusztus végét idézően kifejezetten hűvösek voltak. A halak járták a nádat, napközben is, éjszaka is, de hihetetlenül óvatosak voltak. Alig-alig dugták ki orrukat a szálak közül, kapást csak a késő esti órákban sikerült nagy nehezen kicsikarni. A pontyok időről időre eltűntek, helyüket átvették a keszegfélék, kárászok. Az egyetlen pozitív változás az volt, hogy sok compóval lehetett találkozni, ami errefelé már nagyon régen nem volt jellemző.

Compó a horgon
Gyönyörű, nem?

A sok kudarc mellett azért adott az a hét örömöt is. Aznap este Ágival együtt szálltunk vízre, s meglátogattuk a Kereknádat, mely az idén nagyon megritkult, s területe is csak felére olvadt a néhány évvel korábbihoz képest. Régebben ilyenkor én vadölőimmel a sűrűben horgásztam, a feleségem pedig egy erősebb telematch bottal a növények körül nagy számban kóborló keszegeket, kárászokat aprította. Ő fogta mindig az első halat, én meg a nagyokat. Már ha fogtam, de olyan is volt, hogy ő varázsolt ki egy délután két bajuszost a nád elől, amíg én a néma úszóimat felügyeltem. Nos, aznap kijelentette, hogy ő is „rendes” nádi cuccal szeretne horgászni. Hát legyen, s már szereltem is neki az egyik motyót. A 3,25 librás pálcát korábban csak csukázásra használtam, de idén bekerült a nádi cuccok közé is. Erős, de nem olyan nehéz, mint az 5 librás dióverőim, a párom könnyebben boldogul vele.

(X)

Nagy okosan magyarázgattam Áginak, hogy ez a motyó miben más, mint a korábban általa használt felszerelés. Megpróbáltam felkészíteni rá, hogy a hal megakasztása után nem az történik majd, mint amit korábban megszokott. Itt bizony nyers erővel kell szembenéznie, s neki is ilyen módon kell majd eljárnia, ha a megakasztott halat ki is akarja fogni. Kedvesem végtelen türelemmel hallgatta okoskodásomat, néha bólintott egyet. Aztán legnagyobb meglepetésemre bevágott, s mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, némi kézitusa után nagy erővel kormányozta el a halat a növényektől. Kint a nyílt vízen láttuk meg először ellenfelét. „Nem olyan nagy”, mondtam (ezt a megjegyzésemet szerintem még sokáig nem bocsátja meg nekem…), de aztán a szákba kerülve egészen három és fél kilósig nőtt a megfogott pikkelyes. Nagy volt az öröm, hisz megszületett Ági első, igazi, nádi pontya. Ügyes voltál, Cica! Hogy én mit fogtam aznap este? Hagyjuk…

Megvagy!
Ügyes voltál, Cica!

Felrakom az úszókra a világítópatronokat. Megkoronázom magam a fejlámpával, hátha az segít majd a dobásnál. Nem segít. A jobb oldali úszómat elsőre a megfelelő helyre dobom, de a másik cuccot ötödikre sem tudom oda lendíteni, ahova szeretném. Hatodik kísérlet. A dobás eredményeként egy behajló szálról kell letépkednem a motyót, csinálok is vele olyan ribilliót, hogy ezt a botot most félreteszem egy időre. Előkotrom a süllőző pálcát. Ennek története van.

A történet szabadságom második hetében kezdődik, melynek legfőbb jellemzője az eseménytelenség. Felnéztünk egy csomó helyet, horgásztunk hajnalban, nappal, este, éjszaka. Mindössze két pontyot sikerült akasztanom, de mindkettő megcsúfolt (egyikük nem is volt rossz hal, de mint tudjuk, mindig az a legnagyobb, ami végül elmegy). Ezt strand- és parki körökben úgy nevezik, hogy betli. Terített.

Az egyik este, miközben mi a nádast bűvöltük veszettül, s az elmúlt napokéhoz hasonló eredménnyel, felettünk nem sokkal, a zátony tetején lekarózott csónakból egy házaspár horgászott. Azt már korábban kiszúrtam, hogy többen is süllőznek a környéken, reggel is, meg esténként is, de most egy kicsit jobban megfigyelhettem a ténykedésüket. Könnyű úszó, lefenekezve, hosszabb horogelőkén kisebb-közepes süllőző horog, halszelet. A zsákmány legnagyobb részét a kisebb süllők adták, de be-becsúszott egy rendesebb (1,5-2 kilós) példány is. Képviseltették magukat még a csapó sügérek (magam is fogtam később, még majd’ félkilós darabot is), harcsák az aprajából és egy-egy fenékre tévedt kisebb balin.

Arra vannak a süllők

A Duna-ág e részén igen sok jó süllőző hely akad. A tudott tartásokon kívül süllőjárta helyek még a medertörések (van belőlük jó hosszan), a meder sóderos zátonyai, és a sor még tovább folytatható. Az a hely, ahol a házaspár süllőzött, épp egy ilyen (igen hosszú) zátony fölső részén található, melyet ráadásul egy borzasztó méretű, vízbedőlt stégmonstrum is „díszít”. A stég alá minden évben befészkeli magát egy-egy jobb harcsa, de az építmény akkora, hogy jut még hely más fajoknak is bőven. És ahogy láttam, a peca nem csak élvezetesnek, de eredményesnek is bizonyult számukra. Hát, ha a pontyok így megcsúfoltak, süllőre fel!, gondoltam…

A dolog felszerelésigénye minimális. Kell hozzá egy 40-60 grammos bármilyen pálca (lehet erősebb is, de minek), 40-es, 50-es orsó, rajta 22-25-ös monofil kanóc. Egy ilyen montázzsal még a „sűrűbb” helyekről is kikényszeríthetők akár a jobb süllők is, hát még a kisebbek. Igaz, ha beleakadunk egy már harcsának nevezhető harcsába, esetleg jobb csukába (előfordul, velem is megesett már), akkor csak a kalaplengetés marad a távozó hal után, de az ilyen esetek azért nem túl gyakoriak. Ha meg mégis, akkor mélyen hallgatva hozzuk ki az erősebb motyókat, mert tényleg benne ülünk a tutiban… 6-8, esetleg 10 grammos úszó, melyet a főzsinóron lévő ólommal egy csöppet túlsúlyozunk. Tavaly ősz óta rendesen és folyamatosan engedik a vizet a Duna-ágon, de az 1-2 grammnyi túlsúlyozás és az ereszték megfelelő beállítása elég a végszerelék helyben tartásához. 20 centi körüli horogelőke, mondjuk 4-es süllőző horog. Ha van választék, akkor leginkább a sneciből vágott szeletet kedvelem (fej le, az oldalát a gerinc felett végigvágom, aztán a végén úgy fordítom a kést, hogy a farka egy rövid gerincdarabbal együtt rajta maradjon, ide, a gerinc mellé szúrom a horgot), ha nincs, akkor tulajdonképp bármilyen kisebb keszegféléből vágott darab megteszi. Ennyi az egész.

Egy könnyű, 3 méteres pergető pálca, 50-es elsőfékes orsó, rikító 22-es kanóc
8 grammos úszó, egy csöppet túlsúlyozva, 4-es, hosszúszárú horog
És egy szelet sneci

Motorzúgásra kapom fel a fejem. Nem is akármilyen ladik közeledik, valami nagyobb batár tolja neki, de rendesen. Hogy a hétköznap estének csendjét szaggatja darabokra, azt még megbocsátanám neki. Hogy sötétben repeszt, mint a vaddisznó, az már nehezebben érthető. Azt pedig, hogy ki volt az a háborodott, aki több évtizednyi tiltás után két évvel ezelőtt a vízisportok Mekkájává kívánta tenni a Duna-ágat, egyszerűen nem értem. Higgyétek el nekem, nem az irigység beszél belőlem, amikor azt mondom: bűn beengedni az RSD területére a nagyteljesítményű motorral szerelt hajókat. Idén nem tudtam sokat vízen lenni a tavaszon, de előző évben a sírás kerülgetett, amikor a partszélben ívó dévérek, majd a sekély gyékényesben összegyűlt pontyok mellett húsz-negyvenméternyire tolták ezeket a böszme hajókat. Kétpercenként, teljes gázzal, mert úgy az igazi. Én a horgászrend szerint a halak ívását sem horgászattal, sem egyéb módon nem zavarhatom (rendben). De ezekkel a hajókkal egyszerűen tönkreteszik azt, amit oly nagy elánnal védeni szeretnénk. Hogy nyári hétvégéken kétpercenként kapok hányingert a ladikban, az legyen az én bajom, de legalább az ívási időszakban ne engedjék be a nagyhajókat! Ha kérhetem…

Nyomjad…

Barátom elviharzik a mederben, én csendben szitkozódom, ringatózom, majd táncolok is kicsit. Az első menet elült, a következőt majd a közeli partról visszaverődő hullámoktól kapom úgy 15-20 másodperc múlva. Megtörtént. Befejezem a sneci felszeletelését, amit az imént függesztettem fel, nem kívánván az ujjaimat is lemetélni az alattam háborgó hullámok hátán. Csalizok, majd az úszó antennájának helyére egy világítópatront tolok. Süllőző helyem oldalvást van, közel a hosszan elnyúló sóderzátony meder felőli széléhez. Néhány nádcsomó kapaszkodik itt már évtizedek óta. A nád meder felőli oldalán az aljzat kavicsos, egy csöppnyi iszap sem fedi. A másik oldal egy kicsit mélyebb (10-15 centivel), ott azonban vékony iszap takarja a zátonyt. A süllők csak a külső, kavicsos oldalon járnak, a nád másik oldalán nem tűnnek fel.

Érdekes volt megfigyelni az elmúlt napokban a kapások ritmusát. Úgy egy-másfél órás, majdnem teljesen kapástalan időszakok vannak, melyeket maximum egy-egy éhes harcsapurdé, vagy egy mohó sügér tesz kicsit mozgalmassá. Aztán beindulnak a süllők, és sűrű egymásutánban két-három, néha négy kapás is követi egymást. 20-25 percig egymást érik a halak. Aztán megint csönd, utána újabb mozgalmas negyedóra. Sokat gondolkodtam, vajon hogyan is van ez a víz alatt. A zátonyon megtelepedett növényzet körül ilyenkor félelmetes táplálékbőséggel találkozik egy ragadozó. A csalihalfogás pofonegyszerű, egy kellően finom spiccbotos szerkóval, mindenféle etetés nélkül egy-két fertályóra alatt megfogható egy félnapos horgászatra való apróság. Snecik fent, néha lent is, bodorkák, apró dévérek lent. Az tehát, hogy a süllők, néhanap a nagyobb harcsák is itt vannak, nem meglepő. Ezek az egy-másfélórás turnusok azonban furcsák. Valószínűnek tűnik, hogy a süllők a hosszú zátony (ez olyan 300-400 méter) mentén föl-le őrjáratoznak, méghozzá nem is egyedül, hanem csapatostul! Azért is volt érdekes ez számomra, mert ilyenkor látszik, hogy jó, ha az ember többféleképp horgászik egy adott halra. Az utóbbi években nagy lelkesedéssel pergetek, de a fent leírt tapasztalatokra a csónakból dobálva nem, vagy csak sokkal hosszabb idő alatt tettem volna szert.

A tuti helyen…
… és már jön is a süllő
Remekül akadt
Most csak ekkora
Menj békével!
… és küldjed a nagypapát…

A nádöbölben pontyra váró cuccom úszója sértődötten álldogál, miközben a süllős szereléket a helyére lendítem. Ez sem megy természetesen egyszerűen, mert ugyan az ólom és a csúszóra szerelt úszó egy tömegben mozog a dobáskor, de a húszcentis előke végén a felsnecizett horog bizony igencsak kalimpál, a nádszálak közelébe dobni vele legalábbis kihívás. Másodjára megoldom a feladatot. Mostantól amolyan teniszbíró szerepkörben vagyok, hisz előttem darvadozik a pontyos úszó, jobbra pedig a süllős cucc. Ha mindkettőre figyelek - márpedig figyelek mindkettőre - akkor a fejem úgy jár, mint a kékzakós, szürkenadrágos pacáknak a wimbledoni gyep felett három méterre. Sebaj.

A pontyos cucc meg csak vár, csak vár
A süllős is a helyén

A pézsmát megint elzavarta otthonról a felesége, mert a szerencsétlen állat újból rágja előttem a gyékényt. A növények közül néhány apró, száraz zörrenés is kihallik, talán épp a vágyott pontyok kezdenek járkálni megint. Egy szerencsétlen kacsa rosszat álmodhatott, mert elsőre valami furcsa, sikoltásszerű hangot hallat, csak másodjára sikerül elég kacsásra a hápogás. A denevérek is elkezdték az esti műszakot, itt ciripelnek a fejem felett, az egyikük tán egy arasznyival a sapkám felett húzott el az imént. Van itt élet! Csak kapás nincs… illetve…

A rablós úszó két ideges rángás után úgy tűnik el srégen a víz alatt, mintha más dolga sem lenne. A világítópatron apró fénykörét még látom a víz alatt, ahogy a süllő viszi ki a meder felé szerencsétlen fél snecimet. Egy-kettő-három, számolok magamban, aztán határozottan behúzok neki. Nem szabad sokat várni a bevágással, egy átlagos snecidarabot néhány taktus alatt eltüntet még egy kisebb süllő is. Kifogni szeretném őket, nem meghalasztani, hát nem várok rá sokat. Áldozatom fajához képest derekasan viseli a megpróbáltatásokat, de nem lehet túl nagy. Hamar felhúzom a víztetőre, rázza is a fejét rendesen. Kézzel emelem be. Ha elővenném a centit, lehet, hogy méretesnek bizonyulna, de további vizsgálat nélkül „kissüllőnek” minősítem. A horog a szája szélét csípi a kemény perem mögött, az ércsipesz csak azért kell, hogy jobban meg tudjam fogni vele a tűt. Egy mozdulat, és engedem is vissza a vízbe. „Béke veled, és küldjed a nagypapát!”, suttogom neki, bár szerintem ő, ha tehetné, sokkal kevésbé békülékeny hangnemet ütne meg velem szemben. Nem baj, ellenségeim számát csupán eggyel növeltem, ami valljuk be, még elviselhető.

Este is eszik. Sőt
És ha a nagypapa nem is, apuka azért néha mégis eljön

Gyorsan megfogom az előző süllő ikertestvérét, újabbal gyarapítva ellenségeim számát. A következő jelentkező egy termetes sügér. A halszeletet amúgy félbehajtva tudja csak a szájába tuszkolni, de egy sügér nem ismer lehetetlent! Pontyozó úszóm eközben sztoikus nyugalommal nézi az eseményeket, őt bizony mostanság nehéz kimozdítani ebből a kissé apatikus állapotból. A fejlámpa fényével ellenőrzöm úszóim helyzetét, eközben a pézsma szemébe világítok. A dolgos állat méltatlankodva bukik a víz alá, én pedig leplezetlenül röhögök ízetlen tréfámon. A denevérek úgy cikáznak felettem, mint néhány órával ezelőtt a fecskék. Bár eddig nem esett szó róluk, de természetesen a szúnyogok is itt vannak, méghozzá igencsak sokan. Nekik nem örülök annyira.

Süllőző úszóm ismét eltűnik a habokban. A bevágás után megáll a kezemben a bot, aztán a fék is belereccsen a hal első iramába. Hűűűha… Körülbelül ennyit tudok reagálni, a zsinór másik végén pedig gőzmozdonyszerű ellenfelem tovább feszíti a húrt. Balra indul, mélyen húz, őt nem tudom a felszínre kényszeríteni. A baj egyre nagyobb, mivel bal felől egy hajdan volt stég néhány megmaradt lába állja majd útját. Pontosabban nem az övét, sokkal inkább az enyémet. Mire ezt végiggondolom, a hal már bent is jár az oszlopok között, aztán hátravágódik kezemben a bot… Basszus! Nem vagyok boldog, hisz nem csupán a halat veszítettem el, de fel is „díszítettem” egy komplett horogelőkével, mely a cuccról most feltűnően hiányzik. Esélyem van rá, hogy az eddigi süllők helyett egy harcsával akadt dolgom. A hal ereje, viselkedése erre utal. Nyilván nem egy óriás volt, de ennek a cuccnak már egy 6-8 kilós példány is komoly kihívás.

Mérgesen gyújtok rá. A másik úszómat nézem a füstfelhők között és az este hangjait hallgatom. A hűlő levegőben megreccsen alattam a csónak. Összerezzenek. Lassan oldódik bennem az előző percek feszültsége, arcvonásaim kisimulnak, egyenletesebben lélegzem. Egyre csípősebb az idő, ez már nem az a balzsamos nyári éjszaka. Itt kopogtat az ősz. Ez a nyár számomra nem volt sikeres, a pontyok rútul cserbenhagytak. Talán majd az őszön köszörülnek valamit a csorbán, legalábbis remélem. Én itt leszek…

… mert szeretek itt lenni

Lassan pakolni kezdek, mára elég volt, nem adok több esélyt nekik. A szabadságom letelt, eztán már csak a hétvégéket és talán egy-két ellopott napot tölthetek majd itt. A következő nyárig. A botok a helyükön, a táska bepakolva. Felszedem a karókat, s egy utolsó pillantást vetek a nádas sötét tömegére. Aztán evezőre kapok, a csónakot a part irányában fordítom. Halkan tolom a lapáttal a hajót. Hétvégén találkozunk…

Czender Miklós (bogyo)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: