Repül a Balaton

Repül a Balaton

Szári Zsolt (Willy) Somogyország szülötte, halászati szakmérnök, aki Fórumunk aktív tagja. A balatoni Halászati RT. Irmapusztai telepének halászati vezetőjeként dolgozott, majd rövid kitérő után ismét visszatért kedvenc tavához, a Balatonhoz, s immár ismét Fonyódon él. Három kedvtelése: a horgászat, a vadászat és az írás. Valószínűleg maga sem tudja igazán eldönteni a helyes sorrendet közülük, mert mind a három egyformán kedves a szívének. Sikerei egyértelműek: elbeszéléseivel irodalmi pályázatokat nyert, írásai lapokban, folyóiratokban, antológiákban jelentek és jelennek meg. Mindezek után gondolt egy merészet, és válogatott írásait egy önálló szépirodalmi kötetben adta ki. A remekmű címe: „Árnyékok a vízen”. Az elbeszélések vezértémája a horgászat; pontosabban egy-egy horgászathoz kapcsolódó élménysor felidézéseivel mutatja be e sportág (kedvtelés) emberi nevelésében és önbizalom fejlesztésben betöltött szerepét. Eredeti zamatú novelláinak színesen, változatosan, fordulatosan egyéni, önálló cselekményvonulata közepette szembetűnő, hogy mennyire sajátja a természetben otthonos ember létszemléleti hasonlósága Fekete Istvánéval, aki szigorú erkölcsi mércét tartva őrizte meg írásaiban mindazt, ami az embert folyamatosan emberré teszi. Fogadjátok szeretettel a kötet egyik elbeszélését.

A kárókatona bő percnyi halászat után bukkant ismét a felszínre. Másfél arasznyi, hosszúkás, csíkos halat forgatott át kampós csőrében, majd reménytelennek tűnő nyeldeklés közepette úgy tüntette el fekete tollkámzsája alatt, mint ahogy Pinguli bácsi szokta kabátja alá rejteni a mérethez közeli pontyot. Néhányszor megbuktatta fejét a vízben - nyakát ekkor alaposan nyújtogatta -, szárnyaival boldogan verdesett mindehhez, végül nehézkes mozgással felemelkedett, és mint a megrakott teherszállító repülő, csúnya, esetlen-béna szárnycsapkodással elszállt a vitorláskikötő bejáratát védő kőszórás irányába.

Zoltán keserűen nézte a kéretlen halászt. „Ismét egy süllővel kevesebb”, nyugtázta az eredményt, és hogy süllő vagy kősüllő esett áldozatul, gyakorlatilag mellékes kérdésnek tekintette. Tehetetlen irigységgel nézett a part felé szálló kormorán után, és ökölbe szorult a keze. Pedig a madár csak jóllakni akart. Zoltán mégis úgy érezte, előle fogta ki a süllő-félét (még szerencse, hogy nem süllő filét), és ha ez így folytatódik, hamarosan tényleg konyhakész, Tescóban vásárolt halakat tud csak landoltatni a családi asztalon.

A Pipáson egykoron

A süllőző szerelés úszói enyhén billegtek a lapos hullámok között. Zoltán már órányi ideje tapogatta át újból és újból a Pipás zegzugos márgahalmait, de nem tudott kapást kicsikarni. Eddig úgy gondolta, nincs is hal - süllő-féle - a legendás akadók között, de most, látva a madár sikerét, némileg elbizonytalanodott. A kormorán tehát lepipálta, és nem először.

Régi, ellenséges kapcsolat az övék. Kezdetben a tógazdasági munkák során kerültek összetűzésbe. Mint fiatal és tapasztalatlan pályakezdő, azonnal felismerte a felbukkant madarak károkozásának súlyát, bár ekkor még elégnek látszott kisebb hadjáratokat indítani ellenük. Aztán az évek múlásával csak sokasodtak és sokasodtak, s az alkalomszerű harcok állóháborúvá alakultak át. A folyamatos csatákból természetesen a kormoránok kerültek ki vesztesen, de az emberi mércével mérhető károkat mégis Zoltán és munkatársai szenvedték el. Munkájából eredően alaposan megfigyelhette e madár szokásait és viselkedését, és talán ezért is idővel egyfajta tisztelet ébredt benne irántuk.

Arra azonban akkor még nem gondolt, hogy éhes, túlszaporodott hordáik hamarosan elárasztják a Balatont, és néhány év alatt hozzájárulnak a jelenlegi, kritikus állapotokhoz. Pedig az a néhány Oslo, Moszkva, Gdansk és Prága felirattal ellátott gyűrű, amit egyik-másik elejtett példány lábáról leszedett, már ezt jelezte.

Kormoránok a kőszóráson

„Egy süllő tehát ismét kiszállt a Balatonból”, morfondírozott tovább, s tehette, mert a halak egyáltalán nem vonták el figyelmét az efféle filozofálástól. Lágyan ringott alatta a csónak, miközben Zoltán hol az úszókat, hol a vitorláskikötő kőszórásán üldögélő, jóllakott kárókatonákat figyelte. A fekete, tojásdad alakú foltok (tizennyolcat számolt meg belőlük) úgy borították be a kőszórást, mint katicabogarat a pöttyök. „Semmi gond, nagy ez a víz”, hallotta máris a kétkedők és madárvédők (a kétkedő madárvédők) nyugodt válaszát arra a felvetésre, miszerint a kormoránok egyre többen vannak már itt a Balatonon is, és ez bizony nagy baj.

Pelso Anya ölében

Fél óra elteltével befejezte a meddő süllőzést. Nem csodálkozott az eredménytelenségen; az utóbbi hetekben szinte hozzászokott a kapás nélküli horgászathoz. Feleslegesnek tartotta további akadók felkeresését és meghorgászását, hiszen a nála sokkal kitartóbb és jobban ráérő süllőhorgászok is csak egy-egy halat tudtak nagy ritkán felmutatni.

„Pontyozzunk hát estig”, biztatta magát, míg felszedte a horgonyokat, holott a pontyhorgászat is csődbe került július közepe óta. Erről részben az időjárás tehetett, a viharos déli és északi szelek, a jövő-menő frontok, amihez természetesen a halak képtelenek igazodni. Azaz: horoggal nem foghatóak, egyébiránt pedig köszönik szépen, jól vannak. Zoltán csak azt nem értette, amikor olvasta-hallotta a Halászati Társaság okfejtéseit a tó széltében-hosszában fennálló kapástalanságról, hogy évekkel ezelőtt azok a balga pontyok vajon miért nem tudtak a frontokról, a meleg vízről, a bőségesen rendelkezésre álló kagylócsemegéről, és miért nem húzódtak a hidegebb, mélyebb vizekbe…

A jelzőnád rezzenéstelenül ált az Apácanádassal szembeni külső márgapad szélén. A délről és keletről fújdogáló szél közben teljesen megállt, csak a távolból érkező döghullámok riszálták a csónaktestet. Gondos horgonyzás után Zoltán bevetette a pontyozókat - egyik horgát tésztagolyóval, a másikat pedig fűzött kukoricával csalizta -, és kényelmesen hátradőlt kartámlás székében. Rajta kívül még két csónak horgonyzott a hatalmas akadón. Három csónak, egy remek vizű, augusztusi hétvégén… Szinte hihetetlen.

Augusztus

A hegyeket nézte. Itt-ott vitorlás küszködött a semmi szélben, távolabb motorcsónak húzott fehér tajtékot a keszthelyi horizont szélére. „Szép itt!”, összegezte röviden érzéseit, időlegesen megfeledkezve a kárókatonákról, a haltalanságról és a horgászatról.

Lusta pontyfordulás billentette vissza gondolatait a horgászbotok mellé. Közel a helyéhez, a márgapad közepén mozdult a hal, amolyan két farkcsapásnyi távolságra az úszóktól. A remény újból feléledt, olyannyira, hogy eldöntötte: marad éjszakára - már ha az időjárás is engedi…

Egy híján húsz
Mindenszenteki fogasok
Gyerekek egymás között

Sötétedett. Jócskán megenyhült a forróság, lekerült a szalmakalap és a napszemüveg. Kisebb csoportokban a kárókatonák is elhúztak az éjszakai szállásaik felé. Zoltán rezignáltan figyelte a vitorláskikötő irányából érkező csapatot; egymás után repültek, szárnyaik vége szinte érintette a vízfelszínt. Tökéletes, sörétlövésnyi távolságban haladtak el mellette, ám a madarakból áradó dinamizmus, az összehangolt, könnyed mozgás látványa mégis csodálattal töltötte el, és nem játszadozott a fegyverhasználat gondolatával.

Szomorú, de már ők is a balatoni tájképhez tartoznak…

Harcsavárta
Ilyen is volt: compószabadság…

Hirtelen küszök kezdtek gyűrűzni a felszínen, ameddig ellátott. A balinrablások ritkultak (a ponty sem fordult többé), majd a hátsó horgony vízbe lógó kötelén, szárogatva imént még nedves szárnyait, megjelent az első árvaszúnyog. Percről percre lettek többen; a küszök már nem bírtak a kelő új nemzedékkel, és hamarosan lágy zsongás ölelte körül a csónakot. Millió és millió szúnyog repkedett immár Zoltán felett. A nyugati határ tompuló világosságának hátterében, a belátható tér valamennyi pontján rajzottak a frissen kelt rovarok, szinte függönyt húzva a horgász köré.

Úgy látszott, mintha felszállt volna a tó. Igen, repül a Balaton! Nappal elszáll belőle a hal, és este - törvényszerűen - a benne képződött táplálék is.

Zoltán nem is a szúnyogok miatt mérgelődött, bár pontosan tudta, a teljes sötétséggel megvadulnak a most még egy kupacban repkedő zenekar tagjai, és onnantól elviselhetetlenné válik a horgászat. Újból eszébe jutott a Halászati Társaság nyilatkozata, reagálva az őket vádként ért haltalanságra: „… a Balaton letisztult vizében sokkal kevesebb táplálék áll a halak rendelkezésére, mint korábban. A tóban éppen annyi hal van, amennyit még elbír tartani…”

Szinte hallotta, ahogy horgásztáskájában kinyílik a bicska…

Vihar előtt 1
Vihar előtt 2

Ismét szomorúság szállta meg a csónakot, és az időközben világítópatronokra cserélt úszóantennákat figyelve, feltette a kérdést: „hát kedves, Balatonért felelős szakemberek, tudósok és szakértők, szabad-e így félrevezetni a horgászokat? Meddig lehet még elhitetni velük, hogy bőven van hal a vízben, csak éppen - ilyen-olyan elfoglaltságuk miatt - nem érnek rákapni a horogra?

Szabad-e becsapni a Balatont, és a hatalom adta lehetőséggel visszaélve, pillanatnyi haszonszerzésre fordítani a felelősségteljes felhatalmazást?

Szabad-e, urak?”

Hajnalban

És Wass Albert jutott az eszébe, aki a hegyeit követelte vissza az uraktól. Azokat lehetett, mert azok még ma is ott állnak, ahol az író hagyta őket. De a Balaton halait hogyan követeljük vissza, amikor azok - szerintük - még most is ott vannak, csak mi nem látjuk… Lehet, hogy az évek múlásával jelentősen megromlott Zoltán szeme, ám emlékszik még a gyermekkori Balatonra, amikor lecsukott szemmel is látta benne a halat, és nem rajzott hónapokon keresztül az árvaszúnyog.

Pedig ugyanez a víz volt, ugyanezekkel a hegyekkel.

Éjfél környékén feladta. Még egyszer fordult valami kisebb ponty a közelében, de kapás nem akadt. A kerekedő Hold fényesen járta körbe a fonyódi hegyeket, fénye bevilágított a csónakba, ahol az evezővilla tövén kövér keresztes pók pöffeszkedett szúnyogokkal roskadásig megtelt hálójában. Olykor hullócsillag keresztezte Göncöl szekerét, némelyik egyenesen a Badacsonyt vette célba, de idejekorán elizzott.

A csónak csendesen közelített a kikötő felé. Útját csak a felhőtlen égbolt csillagszemei és millió árvaszúnyogok kísérték. Zoltán megvilágította az óralapot: huszonnégy óra múlt, alig néhány perccel.

A Balaton pedig mellette repült, ha ugyan már el nem szállt. De mindenképpen a huszonnegyedik órában van.

Szári Zsolt (Willy)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: