Téli merengés a hiábavalón

Téli merengés a hiábavalón

A kemény fagyok, valamint a tél beállta számomra rendszerint nem egyenlő a horgászat szüneteltetésével. Általában télen is ugyanolyan elszántsággal kergetem a folyók ragadozóit, mint az év többi szakában, azonban az idei tél csúnyán kitolt velem. A rengeteg csapadéknak köszönhetően november végén és december elején hatalmas áradás kezdődött, ami csak nem akart levonulni. Olyannyira tartósnak bizonyult az ár, hogy decemberben nem is volt horgászbot a kezemben, és még a január felét is elrabolta tőlem a rossz időjárás. Persze próbáltam alternatív megoldásokat keresni szűnni nem akaró horgászvágyam kielégítésére, ám a környék tavain nem volt elég biztonságos jég a lékhorgászathoz, vagy amikor volt is, akkor épp én nem értem rá. Éppen ezért az idei tél első felét sóvárgással és a nyári horgászemlékek felelevenítésével töltöttem…

Könnyű dolgom van, hiszen rengeteg fantasztikus dolog történt velem 2010-ben a természetben. Azonban nehéz is, mert jó néhány hónap távlatából kell felelevenítenem a történteket. Egy sátorozás jut eszembe, melyet barátommal, Lacival már tavasszal elkezdtünk szervezni, de sajnos csak nyár közepén valósult meg a nagy terv.

Augusztusban vágtunk neki barátnőinkkel, két csónakkal, rengeteg cuccal és nagy kedvvel a Bodrog meghódításának. Akkortájt komoly viharok voltak az országban és tudtuk, hogy még aznapra is jósolt vihart a meteorológia. A folyó is pezsdült, biztosak voltunk benne, hogy áradni fog, de már ez sem érdekelt minket. Olyan hosszú szervezés előzte meg a nagy kalandot, hogy szóba sem jöhetett az, hogy esetleg elhalasszuk. A lányok viszolyogva figyelték a megpakolt lélekvesztőket, de végül mindketten beültek az extrém módon terhelt ladikokba. Nem volt visszaút.

Az egyik csónak kipakolás közben
A sátor, amit egy nap alatt kétszer állítottunk fel
A „fegyverek”

Körülbelül háromnegyed óráig eveztünk folyással szemben, mire megérkeztünk a kiszemelt táborhelyhez. Kipakoltuk a cuccainkat, kialakítottuk a tábort, felállítottuk a sátrakat, de nem dőlhettünk hátra elégedetten, mert a természet közbeszólt. Ahogy az várható volt, kis idő múlva beborult az ég, és hatalmas széllökések kíséretében iszonyú vihar érkezett a Tokaji-hegy felől. A zivatar elmosta a tábort, és az egyik sátrat rögtön összecsukta a viharos szél. Szerencsénkre még sötétedés előtt csillapodott az eső, és volt időnk újra felállítani a sátrat, ezúttal a várható szélirányt figyelembe véve. Aztán még egy közös vacsorát engedett nekünk az idő a sötétben, de hamarosan megismétlődött a délutáni történet. Arra lettünk figyelmesek, hogy nem látjuk a tévétorony fényeit a hegyen, majd jött a már jól ismert vihar előtti csend, ami arra volt elég csak, hogy bemeneküljünk sátrainkba, és már támadt is az újabb vihar. Egész éjszaka tombolt a természet.

Nehéz volt száraz fát találni a vihar után
A napon próbáltuk szárítani a tüzelőt
Mindig főtt valami a bográcsban

A vadonban töltött kalandos első napunk után szerencsére sokkal kegyesebb volt hozzánk az idő. Táborozásunk maradék három napját viszonylagos békében töltöttük az elemekkel, és így horgászatra is maradt némi idő. De ez a sátorozás nem csak a horgászatról szólt, amit én nem is bántam, hiszen évközben ritkán látom barátaimat. A halakat bármikor tudom üldözni, de Laci és barátnője más városban laknak, így a közös programok lehetősége eléggé korlátozott számunkra. A négy nap alatt, amit a víz mellett töltöttünk, sokat beszélgettünk, közösen főztünk, zenéltünk és dolgoztunk. Jó érzés volt kicsit elmenekülni a civilizáció elől, magunk mögött hagyni a lényegtelen anyagi dolgokat és a lényegesebbekre figyelni kicsit.

A tábor
Készül az ebéd
A bográcsban főtt étel a legfinomabb
Íme, a végeredmény
Evés után zenéléssel ütöttük el az időt
A sétahajó naponta többször elment a tábor előtt, róla turisták integettek nekünk

Horgászat szempontjából egyetlen említésre méltó dolog sem történt három napig. Néhány balinon és keszegen kívül nem is fogtunk mást. Emiatt nem is nagyon erőltettem már a pecát, csak úgy tisztességből hagytam benn a szerelést az etetett helyen. És - ahogy az ilyenkor lenni szokott - a halak megint megtréfáltak…

Éjszaka a kisharcsák jöttek
Csalihalból nem volt hiány…
… a lányok lelkesen fogták a sneciket

Az utolsó nap előtt Laci nővére érkezett hozzánk látogatóba, ezért le kellett eveznünk érte a kikötőbe. Laci és én elindultunk hát, és a táborban hagytuk a két lányt, mindenféle különösebb instrukció nélkül. Mivel három áthorgászott nap alatt csak keszegek jöttek az etetésről, nyugodt szívvel hagytam ott a pellettel csalizott botokat.

Körülbelül egy óráig voltunk távol. Mivel ketten eveztünk, és a csónak sem volt úgy megpakolva cuccokkal, ezért gyorsabban megjártuk a távot. Mikor felfelé eveztünk, már a folyó túloldaláról láttam, hogy a két lány a part szélén guggol, és a fejét fogja. Kellemetlen érzés lett úrrá rajtam. Mihelyst odaértem kérdőre vontam a „tábor őreit”. Zavaros történetet tártak elém, melyből csak annyi vált világossá, hogy valami lehúzta a botomat az ágasról, és a drága felszerelés a vízre hajolt bokrok között állt meg. Zsinór letépve, bot a vízben, lányok ijedten… nem volt nehéz összerakni, mi történhetett.

Megérint a természet

Természetesen nem haragudtam rájuk, hiszen fogalmuk sem volt, mit csináljanak, meg hát nem is mondtam nekik, hogy figyeljenek oda a botokra. A saját hibámból vesztettem el a lehetőséget, hogy egy vad folyóvízi hallal összetalálkozhassak. Aznap még egész este vallattam a megáradt folyót, de hiába. Négy nap alatt egy jobb kapásom volt, az pedig pont abban az egy órában, amíg nem tartózkodtam a táborban. Persze nem hagytam, hogy ez a kis malőr rányomja bélyegét utolsó természetben töltött napunkra, hiszen nem is volt okom panaszra. Sőt, ami azt illeti, még mázlim is volt, hogy nem ért nagyobb kár; óriási szerencsém volt, hogy a hal nem tudta mélybe húzni a botot a vízszéli bokrok miatt.

Ha a természetben töltünk néhány napot, ügyeljünk arra, hogy ne hagyjunk szemetet magunk után
A kis csapat

Az elszalasztott kapás ellenére nagyon jól éreztük magunkat a sátorozáson. Bár a lányok számára nem okozott akkora örömet ez a kaland, mint nekünk Lacival, azért úgy gondolom, a végére ők is belejöttek a tábori életbe és ráéreztek annak lényegére - ha másért nem, hát azért, mert tudták, hogy hamarosan vége van. Bizony, a természetben töltött napok után átértékeli a mindennapjait az ember. Ahogy eddig is, idén nyáron is meg fogjuk ismételi ezt a kalandot. Talán akkor nekem is több szerencsém lesz a halakkal, és természetesen élményeimet megosztom az olvasókkal is.

Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Csibe

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: