Téli mese

Téli mese

A nagy hegy magányosan állt. Körülötte csak apró, siheder ormok magasodtak, velük nem sok közös téma akadt. Szürke bazalt homlokát az idő már rég barázdássá tette, és az oldalát is leborotválta már rég az idő s az ember. Egy aprócska fenyőcsoport tartotta még magát, dacolt a széllel, hóval évtizedek óta. A hegy szerette ezt a kis társaságot, mert tavasszal és nyáron, de még időnként ilyenkor, télen is madarak hangoskodtak a ritkás fenyőágak között. A völgyben egy kis tó tartott tükröt a hegynek, aki tiszta időben élvezettel nézegette önmagát a kisimult víztükörben…

Nem mintha hiú lett volna, csupán nem nagyon volt mást néznie. Most azonban valamin mégis megakadt a szeme. A völgyben egy aprócska pontra lett figyelmes, ami a közeli faluból közeledett a tó felé. Egy ember volt az. Őket nem igazán kedvelte a hegy. Nyughatatlan, még egymással sem megbarátkozó népség, akik mindent a maguk kedvére szeretnének alakítani, és sokszor még egymást sem kímélik. Hányszor, de hányszor látta már ezt a falut is lángokban állni, az évszázadok viharai közepette, néha csípte is a szemét a felszálló füst. Emlékszik arra is, mikor az itt élő emberek az ő erdejében kerestek menedéket mások elől. Azt sem feledhette el, mikor később ugyanezek az emberek fejszékkel estek neki ábrázatának és pusztították azt, ami sokszor menedékük volt. A hegy soha nem értette ezt, és túl öreg volt már ahhoz, hogy megpróbálja most már ezt megérteni. Mivel épp unatkozott, mégis úgy döntött, szentel egy kis időt az apró teremtmény megfigyelésére, különösen azért, mert a hátán himbálózó zsákból furcsa valamik meredeztek az ég felé.

A horgász lassan haladt előre. Nem a hó, hanem a sár akadályozta abban, hogy sietősre fogja lépteit. Az utóbbi években elmaradtak a nagy havazások, erősen meg kell erőltetnie memóriáját ahhoz, hogy maga elé képzelhesse a hófödte tájat. Régebben decemberben már javában szánkózhattak a hegy alatti lankákon és a tavon is korcsolyázhattak a gyerekek. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát és lerázza csizmájáról a ráragadt sarat. A hegyre tekintett, aki már akkor itt állt, mikor ő, de már mikor az ükapja is született. Barátságosan biccentett is felé, és szomorúan állapította meg, hogy ebben a vigasztalhatatlan időben mintha a hegy is morcosabban tekintene vissza rá.

A horgász pedig kedvelte az öreget, még akkor is, ha ilyen sötét is az ábrázata. Tiszta időben élvezettel nézte a tó tükréből a mögötte tornyosuló hegy sziluettjét, akit barátjának is tekintett a maga módján, de legalábbis úgy érezte, vigyáz rá a vén sziklatömb. Megigazította hátán a zsákot és elszántan taposta a sarat tovább. Ki kell használnia az enyhe időt, hiszen közeleg a karácsony, és halászlevet ígért az ünnepi asztalra. Ehhez pedig hal kell, és micsoda dolog az, ha egy horgász boltban veszi a halat. A jó halászlé a horgásznál vegyes halból áll. Harcsa, ponty, apróhal az alaplébe. Vöröshagyma, finom pirospaprika, lobogó tűzön főzött, sűrű, tapadós gőzű, fehér kenyérrel, utána vörösborral…

A horgász nagyot nyelt még a gondolatára is. A hozzávalók már mindegyike megvolt, egy szép harcsát még kora ősszel fogott, vöröshagyma megtermett a kertben, jóféle bogyiszlói pirospaprika is akadt a kamrában, apróhalat pedig kárász, keszeg képében bármikor tudott fogni, csak a ponty hibádzott. Pontosabban a friss ponty hiányzott. Nem ugyanolyan a halászlé, ha fagyasztóból fogják ki a halat hozzá. „Az igazi lé akkor jó, ha a halat frissiben teszik fel főni!”, jutottak eszébe nagyapja intelmei. A horgász azért nem volt akkora mágus, hogy minden halat recept szerint frissen fogjon, így bizonyos alapanyagok a hűtőbe dermedve várták, hogy ünnepi ételként fejezzék be földi pályafutásukat, de legalább egy halnak frissnek kell lennie. Az utóbbi években az enyhe télnek köszönhetően még jó esélyei voltak pontyra ilyenkor is, ezért is esett rá a választás. A szántó közül kiérve végre ráfordulhatott a tóhoz vezető út utolsó métereire. Egy kis erdőn kellett már csak keresztüljutnia, hogy a vízhez érve szusszanhasson egy kicsit.

Csend volt körülötte, a víz is fázósan húzta össze magát. A hajnali hideg, ami a hegy felől érkezett, már vékony jeget vont a legsekélyebb részek szélére. A kis erdő nyáron árnyat adott neki, de ilyenkor a bebújó hűvös levegőt is bent tartotta. Igaz, hogy csak addig, míg a Nap magasabbra nem hágott az égi grádicson. Pár óra múlva a tél gyenge próbálkozása újból a tó vizébe olvad. A horgász ismerte a tavat, tudta titkait. Azt is, hogy hol számíthat ilyenkor is pontyokra. Sok évébe telt, míg lépésről lépésre, helyről helyre feltérképezte a szeme elől elrejtett medret, de megérte a fáradozást. Tudta, hol van az a gödör, ahová ilyenkor behúzódnak. Határozott léptekkel sietett a vízbe dőlt fa irányába. A nyárfa sok évig dacolt a viharokkal, de míg a szelek koronáját tépázták, addig a víz hullámai a gyökereit mosták ki az évek során. Egy nyári heves vihar pedig megadta a kegyelemdöfést elfáradt testének, megadóan dőlt a tó karjaiba, hogy ott új értelmet teremtsen eddigi életének. Az élet ugyanis folyamatos körforgás, minden vég valami kezdete is egyben. A nyárfa élete sem ért véget, hiszen új otthont és táplálékot biztosított a kis rákoknak, kagylóknak, majd terített asztalt és rejteket a halaknak. Sokáig titokban is tudta tartani ezt, de a horgász, aki most tövébe telepedett, tudta ezt a titkot.

A horgász a zsákból egy teleszkópos botot és egy öreg, harcedzett orsót vett elő, amire egy egyszerű végszereléket készített. Egyetlen ólom, alatta egy horog. A hátizsákból egy kis üveget vett elő, amiben a saját készítésű pálinkás kukoricát tette el még nyáron. A puhára főtt tengerit jóféle pálinkával öntötte fel, és a pontyok igen kedvelték ezt a fajta csalétket. A horogra csupán egyetlen szemet tűzött, és épp csak belendítette a vízbe. Egy kis zacskóból egy félmaréknyi főtt kukoricát szórt a vízbe, épp csak annyit, hogy felkeltse a halak érdeklődését, de ne lakassa őket jól. A botot elhelyezte az egyik ágon, majd kényelmesen ő maga is elhelyezkedett. Szemből a hegy nézett le rá, a horgász rákacsintott és egy halk fohászt küldött a bérc felé a horgászat sikerességéért. A víz azonban hallgatott, csend telepedett a vidékre. A horgász nem szerette a tétlenséget, egy óra múltán felnézte a horgokat, és a kukoricát ledobta a horogról. A kabátja zsebéből egy dobozt bányászott elő, és egy szép kövér gilisztát fűzött a horogra. A szerelék visszakerült korábbi helyére. A hegy furcsállotta, amit látott, és nem értette a felé küldött fohászt sem. Mi köze lehetne neki a horgász sikerességéhez? Nem parancsol ő senkinek. Sóhajtott egyet, és lemondóan legyintett. Ez a legyintés életre keltett egy kis szellőt, aki örülve a szabadságnak vidáman nyargalt le a hegy oldalán. Nem tartóztatta fel senki és semmi, így a lendülettől erőre kapott. A szellőből hűvös fuvallat, majd szél kerekedett. A tóhoz érve kezét a vízbe mártotta, ujjai nyomán apró hullámok születtek. A horgász arcát is megpaskolta, majd a fák között kergetőzni kezdett. A tó sima ábrázata gyűröttre váltott, és a víz alatt is megmozdult valami.

A hullámok a partnak futva visszabuktak, és a víz felszíne alatt igyekeztek az ellenkező irányba. Magukkal vitték a kukorica és horgon egyre dermedtebben tekergőző giliszta ízeit is. Egy közelben szundikáló ponty bajuszszálaival érzékelte ezeket, és hideg ide vagy oda, lustán az illatok forrása után nézett. Nem volt igazán éhes, hiszen ősszel belakmározott a fa gyümölcseiből - apró vándorkagylókat tépkedett le a fa törzséről -, de talán a kíváncsiság is hajtotta. Nem sokat tétovázott, a finom falatot ízlelgetve, forgatva szájában próbált meg kényelembe helyezkedni. A horgász ebből csak annyit vett észre, hogy a bot spicce megrándult, majd a víz felé bólintott. A kapásnak bevágva rövid harc után vezette merítőbe a kétkilós pontyot. Nem ellenkezett sokat szegény, a hideg víz kivette erejét, vagy csak fel sem fogta, mi történhetett vele. A horgász elégedetten pakolt össze. A pontyot jobblétre szenderítette és a hátizsákba tette. A maradék kukoricát a vízbe szórta és hazaindult. Újból biccentett a hegy felé, mintegy megköszönve, hogy meghallgatta kérését, majd a falu felé vette az irányt.

A hegy látta a horgász ügyességét. Elismerően figyelte, ahogy egyre kisebb ponttá zsugorodik alakja a messzeségben. A falu felől kellemes illatokat sodort felé szél, és ettől a hegy is jobban érezte magát. A magasból összegyűjtötte a felhőket, és kezeivel gombóccá formálta őket. A vastag, szürke gombolyagot végül a falu felé fújta. Éjjel vastag pelyhekben hullani kezdett a hó, ami fehérbe öltöztette a vidéket. A hegy is vastag hótakaró alá rejtette arcát és álomba szenderült. A horgász meggyújtotta a gyertyákat és az asztalra tette a frissen főtt, gőzölgő halászlevet. A csillagok alatt békességben megfért most egymással a hegy és az ember.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: