Pont az I-re

Pont az I-re

Ha egy alföldi horgász legyezésre adja a fejét, akkor vagy nem egészen százas a pasas, vagy nagyon is tudja, hogy miért csinálja. Nekem megvolt rá az okom: kényszerből fogtam először legyezőbotot a kezembe, valamikor hat-hét évvel ezelőtt. A kényszert természetesen nem úgy kell érteni, hogy pisztolyt nyomtak volna a bordáim közé, hanem a körülmények hozták úgy, hogy a legyezés tűnt az egyetlen kiútnak számomra.

Egyesületünk vizén, egy tiszai holtágon annak idején nagyon elszemtelenedtek a gereblyések, ezért az akkori vezetés úgy döntött, hogy november 1. után - amikor a halak már behúzódnak a mély részekre - betiltja a csónakból való pergetést. Ez ugye tipikus esete annak, amikor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Nagyon elszontyolodtam akkor, hiszen ezzel elrontották a legkedvesebb játékomat (és persze másokét is), az őszi csukapergetést. Akkoriban olvastam arról, hogy a csukát műléggyel is meg lehet fogni, és pusztán dacból úgy döntöttem, hogy ha már pergetni nem lehet, akkor én „csakazértis” legyezni fogok!

2002-ben, egy magas-tátrai nyaralás kapcsán északi szomszédainknál beszereztem a legyező botot, orsót, zsineget, és mindenre el voltam szánva. Ehhez képest hat évet kellett rá várnom, hogy felkerüljön az I-re az a bizonyos pont, vagyis első legyezőcuccom megvásárlása után ennyi idő telt el, amíg végre megfogtam első legyezett csukáimat.

Liptószentmiklós főterén gyerekeim és az új szerzemény társaságában

Mondták már rám sokszor, hogy későn érő fajta vagyok, de ezúttal más állt a késlekedés hátterében. A következő évben sikerült kivívnunk a csónakos pergetési tilalom enyhítését, győzött az ésszerűség. Már nem a teljes holtágra, csupán a vermelő helyekre korlátozódott a tiltás, én pedig - megalkuvó módon - továbbra is vígan fogdostam villantóval a csukákat. A legyező felszerelést se állítottam azért végleg a sarokba, használni kell, ha már megvan. Itt követtem el életem egyik legnagyobb tévedését, amikor egy ménkű nagy Bunny Bug léggyel felszerelt csukázó cuccal, ráadásul önerőből próbáltam megtanulni a legyes dobást. A csukázó legyek általában súlyosak és nagy a légellenállásuk. Ma már tudom, hogy a nyúlszőr legyek még ezen belül is külön kategóriát képeznek. Sajátos dobótechnikát és megfelelően összeállított felszerelést igényelnek, még a „fekete öves” legyezőknek is feladják a leckét. Hamvába holt próbálkozásaimat elpanaszoltam az akkori legyes fórumon. Laci - szintén alföldi legyestárs - átérezte tanácstalan helyzetemet és felajánlotta segítségét, amiért mindig hálás leszek neki. Tőle tanultam a dobás alapjait, és arról is lebeszélt, hogy a kezdőknek egyáltalán nem való csukázó szerkóval erőlködjek. Beavatásként elvittek magukkal a következő legyes túrájukra a Sajóra, ahol Levente vett a szárnyai alá, és megfogatta velem az első legyezett domikat.

Az első - már szabad szemmel is látható :o) - legyezve fogott domolykóm 2003-ból

A domolykózáshoz persze szörnyen gorombának bizonyult a nyolcas osztályú peca, a következő lépés tehát az volt, hogy beszereztem egy ötöst. Néhányszor még elkísértem a szolnoki „legyes szekciót”, de nem szeretek 500 km-t autózni egy horgászat kedvéért, így aztán lassan kikoptam ezekből az északi túrákból.

A legyező iskola következő osztályát a hazai pályán fogott balinok jelentették. Az egyik szezonban rájuk szántam egy egész hetet, de ezt leszámítva évente alig 2-3 alkalommal vettem kezembe a legyes motyót. Ez csak ahhoz elég, hogy az ember ne felejtsen el teljesen dobni, de a sikerhez - ami folytatásra ösztönözne - édeskevés, így aztán a kisebb ellenállás irányába haladva hanyagoltam a legyezést.

Tanulságos volt, bár nem sok fejlődést jelentett számomra a legyes társakkal folytatott közös csukapeca. Saját szememmel láthattam, hogy működik a játék, de ekkor még technikában és rutinban is messze álltam attól a szinttől, hogy utánozni tudjam őket.

Az átütő sikert végül a 2007-es tiszavirágzás hozta el számomra, akkor oltódtam be végérvényesen a legyezéssel.

Tiszavirágzáskor fogott jász

Jó dolog sok halat fogni, szép halakat fogni, és ráérezni, hogy működik a dolog, miközben a pergetők csak fogogatnak mellettem! 2008-ban már a tiszavirágzás után sem tettem le a legyes botot, csak a víz színén úszó poli-micsodák helyett streamerek kerültek az előke végére, és tovább hajkurásztam szerelmetes balinjaimat a Tiszán és a Körösön.

Egyeseknek a strandolás, másoknak meg a balinozás jut eszébe a homokos folyópartra lépve
Legnagyobb legyes balinom a Körösről
A „nulladik” csukám (nos, inkább csukácska…) balinozás közben akadt a légyre a Tiszán

A csukalegyezés felelevenítéséhez a végső impulzust Szmutni Ákos cikke adta az SSH 2008. novemberi számában, no meg az is, hogy - november lévén - ismét érvénybe lépett a pergetést korlátozó házi szabályunk. Akkoriban a sekély vizek nemigen adták már a csukát, inkább a mélyebb részeken, a part alól csipegettük őket. Nagyon bökte a csőröm, hogy vége a játéknak, de jött a szikra: rápróbálok a legyezésre, hiszen azt a „tilosban” is lehet!

A korábbi sikertelenségeim egyik fő összetevőjét így utólag abban látom, hogy általában olyankor vettem elő a legyes botot, amikor nem ment a pergetés - ebbe a hozzáállásba bele van kódolva a kudarc. Most viszont kényszerpályára kerültem. A tilosban nem pergethetek, tehát vagy léggyel fogok csukát, vagy sehogy!

Az óraátállítás miatt kicsit el voltam tájolódva, ezért lekéstem a hajnalt. Az éjszaka elvonult front után szikrázóan kék ég és vakító napsütés fogadott a parton. Tapasztalatom szerint ezek nem a legjobb csukás előjelek, de hát most van vasárnap, mit tehet egy dolgozó ember?! Kanállal kezdtem a dobálózást a „szabad pályán”, de teljesen reménytelennek tűnt az ügy. A víz kristálytiszta volt, belesütött a nap, még két-három méter mélyen is tisztán látszottak a fenékre süllyedt, sárga nyárfalevelek és kinyílt kagylóhéjak. Órányi villantózás eredményeképpen csupán egyetlen akciót sikerült kicsikarnom - egy 40 centi körüli csukát ugrasztottam ki a bokorból, az se akadt meg rendesen. Egyre jobban odasütött a nap, árnyékos helyet kellett keresnem, így lassan beértem a „tilosba”, ahol kénytelen voltam legyezőre váltani a pergető botot. Itt a kanyarban hirtelen mélyül a víz, és mivel süllyedő zsinórom nem volt, gyorsan merülő előkét iktattam az úszó zsinór és a damil előke közé, hogy a fenék közelébe tudjam juttatni a csalit. A süllyedő vég és a súlyozott légy nem valami kellemes összeállítás, a dobás inkább erőlködés volt számomra öröm helyett. Próbáltam minél közelebb dobni a parthoz, hisz’ a vízre hajló bokrok alatt sejtettem a halat, de ez nem ment zökkenőmentesen. Gyakran fennakadt a legyem a belógó ágakon, és amikor mégis sikerült a kiszemelt helyre dobnom, akkor rövid úton leakadtam a víz alatti gallyakba. Másból se állt a horgászat, mint állandó horogszabadításból. A helyzetet tovább rontotta, hogy közönségem is volt. 50 méterenként horgásztak a parti beállóknál, és bár hangos megjegyzést nem kaptam, mégis éreztem, hogy mindenki engem néz és gondolatban besorol a mániákus futóbolond kategóriába. Másfél-két órát kínlódhattam így, már kezdett elmenni a kedvem a dologtól. Csúnya szavakat sziszegtem fogaim között, és vészesen közeledtem ahhoz a ponthoz, hogy abbahagyom az egészet. Nagy esély volt rá, hogy ez a kirándulás is a csukalegyező kudarcélményeim sorát gyarapítja majd.

Megváltásként érkezett egy vékonyka felhő, ami megszűrte a bántóan éles napsütést, és arra ösztönzött, hogy a túlsó, lapos-napos oldalon is szerencsét próbáljak. A sekélyebb vízre való tekintettel megszabadultam a süllyedő előkétől, és egészen megkönnyebbültem. Végre ismét öröm volt a lengetés, nem zavartak a parti bokrok sem, és nagyjából oda tudtam dobni, ahová szerettem volna! Karácsonyfadíszből készült nagy streamerem ingerlő lassúsággal süllyedve kellette magát a vízben fekvő fák, akadók mellett. Visszatért az önbizalmam és a módszerbe vetett hitem. Egyre inkább úrrá lett rajtam a meggyőződés: ennek itt működnie kell! Szinte magától értetődő természetességgel fogadtam tíz perc múlva az első kapást. A csuka a behúzás első méterében egy villanással leverte a lassan alászálló streamert. A sekély vízben felcsapott a felszínre, ahogy erőszakkal elfordítottam a faágaktól, így a túlparti „lelátó” közönsége is rögtön látta, hogy halam van, ami - az előző órák csendes megaláztatásai után - nem kis elégtétellel töltött el. A kilós csuka nem fejtett ki komoly ellenállást, de azért szépen hajlítgatta a karcsú horgászbotot. A fárasztás rövid perce alatt végigfutott bennem, hogy tulajdonképpen ezért a pillanatért kezdtem el valaha felkapaszkodni a legyezőhorgászat végtelennek tűnő létráján, és most végre egy újabb fokkal feljebb léphetek rajta!

Az első legyezett csuka megfogásával végre feltettem a pontot az I-re

Még le sem ülepedhetett igazán az első, legyezve fogott csuka okozta sikerélmény, amikor máris a horgomon ficánkolt a következő, valamivel kisebb ragadozó. Nem a szerencse műve volt tehát az előző fogás, hanem ráéreztem a módszerre, és a csukák is partnereim voltak a játékban.

A második csuka, és az ő fája

A második hallal gyakorlatilag a pálya végére is értem, és már egyáltalán nem bántam, hogy letehetem a legyező botot. Éreztem a vállam, csuklóm, derekam, és a fáradtságtól már a dobás se ment úgy, mint az elején. Megebédeltem a tarisznyámból és nyújtózkodva élveztem az újra előbújt nap melengető sugarait. Miután kilustálkodtam magam, a szieszta folytatásaként kényelmesen eleveztem a holtág végéig. Közben itt-ott rápróbáltam a villantózásra is, de a délután első fele eseménytelenül telt el.

Kora délután még a régóta bevált helyek is teljesen üresnek tűntek
Neked se jön semmi? Nekem se…

Délután háromkor ismét a csukafogós partnál találtam magam. A nap már laposan sütött, a haltartó helyek árnyékba kerültek. Ekkorra már kipihentem a délelőtti lóbálás fáradalmait, és nagy ambícióval nyúltam újra a legyező botért. Megint a karácsonyfadísz léggyel kezdtem (hja, nehezen cseréli le az ember a már bizonyított csalit!), de hamarosan meg kellett tőle válnom. Az egyik akadóban kiment a horgom hegye, és amikor fenés után a horog kihajlott öblét is vissza akartam igazítani, egyszerűen eltört a kezemben. Szerencsére bőséges utánpótlás állt rendelkezésre a dobozomban, amelyből ezúttal egy kendermagos kakastoll farkú, „pike chenille” műszőrből kötött streamerre esett a választásom. Szépen, lüktetve libegett az új műlégy is, dobás szempontjából pedig ég és föld volt a különbség a surrogó karácsonyfadísz után. Hamarosan egy csuka is úgy találta, hogy be kell kapnia az új csalit, amin már meg sem lepődtem, hiszen a legyezés immár visszavonhatatlanul bekerült számomra a csukafogó módszerek sorába.

A kiszálló hal

Persze távol álljon tőlem, hogy bárkit is arra agitáljak, mostantól csakis műléggyel csukázzon. Sőt, sokáig úgy éreztem, önmagamnak is magyarázattal tartozom azért, hogy mindenféle eszement módszerrel akarok halat fogni, ahelyett hogy a régi, kitaposott utakat járnám. Tényleg, miért is csukázzon műléggyel az ember, amikor ezenkívül is annyi eredményes és szórakoztató módszer áll rendelkezésre? Erre a kérdésre „endru” fórumtársunk adta meg a frappáns választ az egyik pergetős fórumban, a - szintén kevéssé elterjedt - jerk csalis horgászat kapcsán. Mondanivalójának lényege: nem azért horgászunk, hogy minél eredményesebbek legyünk, hanem azért, hogy speciális élményeket éljünk át közben.

A halfogás tehát szinte csak ürügy a játékban, a körítés a lényeg, és azt mindenki úgy alakítja magának, ahogy saját hóbortja diktálja.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: