Tavaly egy felejthetetlen horgászatot zártunk a keleti medencében, így nem volt kérdés számunkra, hogy idén is visszatérünk Balatonakarattyára. Bár tavalyi horgászatunk nagyon sikeresen zárult, úgy éreztük, hogy nem sikerült a helyből kihozni a legtöbbet, így ugyanoda tértünk vissza. Hiába a kedvező körülmények, ugyanaz a hely és időszak, idén teljesen más arcát mutatta a Balaton…
A túra szervezésekor és a horgászat megkezdésében nagy segítségünkre volt, hogy tavaly horgásztunk már ezen a helyen, a balatonakarattyai Gumirádli strandon.
Tavaly boldog-boldogtalan sátrazott rajtunk kívül a partszakaszon, sőt még lakókocsikat is lehúztak egészen a vízig. Meg is állapítottuk, hogy eléggé visszaélnek a horgászok az önkormányzat jóindulatával. Nos, ennek idénre meg is lett az eredménye: teljesen jogosan beszigorították az itteni szabályokat.
Ebben az egészben az a legszomorúbb, hogy ilyen esetben a normális, kulturált horgászokat – jelen esetben minket is – egy kalap alá veszik azokkal, akik szétszórják a szemetet, finoman fogalmazva összepiszkítják a partot és még sorolhatnám… Végül néhány telefon és e-mail után sikerült megegyeznünk a polgármesterrel és a közterület-felügyelet vezetőjével, akik a horgászok által okozott kellemetlenségek ellenére nagyon készségesek voltak velünk. Ezt ezúton is nagyon köszönjük nekik!
Itt az élő példa, hogy részben mi, horgászok vagyunk azért felelősek, hogy a helyek folyamatosan fogynak. Ez ellen viszont lehet tenni, ez egy lehetőség, hogy bebizonyítsuk, hogy igenis tudnak a bojlis horgászok kulturáltan viselkedni!
No de térjünk vissza a horgászatra! Egy hétre érkeztünk a számunkra már ismerős helyszínre Kiss Levente barátommal, akivel már számtalan közös horgászatunk volt. Érkezés után hamar felállítottuk a táborunkat, és kezdődhetett a helykeresés.
A főbb támpontok és helyek már megvoltak a tavalyi horgászatunknak köszönhetően, azonban ilyenkor ugyanúgy átnézem az egész pályát, mintha egy ismeretlen helyen lennék. Ennek oka, hogy egy év alatt az áramlatok hatására teljesen meg tudnak változni az iszaprétegek, tereptárgyak és minden olyan rész, ami hatással lehet a pontyok táplálkozására. Mire besötétedett, minden a helyére került. Behúztuk a szerelékeket, megetettük a jónak vélt helyeket és bíztunk abban, hogy mindent jól csináltunk.
Én szokásomhoz híven több helyet jelöltem meg, ezek között voltak tereptárgyak és iszapos részek is. Taktikám az volt, hogy pálya jobb szélére, a többi helytől távol csináltam egy nagy etetést, hogy a kevés átvonuló halat legyen esélyem feltartóztatni. Ezen a részen rengeteg szúnyoglárvát és kagylót találtam az iszapban. Nem volt kagylópad, csak egy kicsit keményebb iszap sok táplálékkal, így biztos voltam benne, hogy ezt érinteni fogják az erre járó pontyok. Ezt a helyet minden nap kétszer etettem, elég nagy területen, három teljes napig. Amíg ez a hely „érett", mindkét botommal kisebb tereptárgyak mellé kereső horgászatot végeztem néhány szem csalival.
A csaliválasztást ezúttal sem bonyolítottam túl. A horgászatom alapját a Krill Force bojli jelentette, ez képezte a nagy etetésemet 24 és 30 mm-es méretben. Ebből napi három zacskót pötyögtettem el a megjelölt területen. A kereső horgászathoz kezdetben Spanyol Mogyorót és Big Fisht használtam, kizárólag 30-as méretben. Szerelékem is már a jól ismert, sokszor bemutatott bevonatos blowback rigre épült és egy 170 grammos inline ólomra. Hiába az esetenként 450 méteres távolság, az iszapnak köszönhetően ez az ólomméret bőségesen elég, biztosan nem fog elmozdulni a lerakás helyétől.
A horgászat nagyon lassan indult. Az első három nap nekem teljesen eseménytelenül telt, Levi fogott mindössze két kisebb halat. Az etetéseket ennek ellenére folyamatosan építettem, és az első igazán biztató jelet a harmadik este láttam meg. A jobb szélső bójámon egy hatalmas pontyot láttam, bőven 20, de inkább 25 kiló környékére saccoltam. A kapitális hal annyira elmélyült a táplálkozásban, hogy szinte átmentem a feje felett csónakkal és meg sem mozdult. Ekkor a szonárom „down imaging" – azaz lefele néző – módjában még az is tökéletesen látszott, hogy a hal nagy iszapfelhőt kavart, vagyis bátran keresgélt, táplálkozott a helyen. Ekkor döntöttem el, hogy nem várom meg a harmadik éjszakát, hanem még aznap este elkezdem horgászni ezt a helyet. Milyen jól tettem! Ugyan nem ezt a látott halat, de már első éjjel sikerült egy szép pikkelyest fognom.
Itt már bizakodtunk, hogy ha lassan is, de el fognak indulni a helyeink. Sajnos nem így lett, minden bizakodás ellenére újabb lassú napok következtek. A túra felénél nekem fel kellett mennem Budapestre, ugyanis ekkor jártam a vizsgaidőszak kellős közepénél. Négy sikeres vizsga után tértem vissza este a vízpartra, gyorsan behúztam a szerelékeimet, aztán meglátogattak minket a barátaink, és egy nagyon jó hangulatú sütögetés és vacsora vette kezdetét.
A túra vége lassan, de biztosan közeledett, és a horgászat képe nem sokat változott. Nekem sikerült egy 15 kiló körüli pikkelyessel feledtetni az elmúlt napok nehézségeit, azonban sovány vigasz volt ez.
Az utolsó napokban már két bottal horgásztam a nagy etetésem mindkét oldalát, így próbáltam minimalizálni annak esélyét, hogy az átvonuló halak elkerüljék a horgomat. Az utolsó napunk délutánján édesanyukám látogatott meg minket, és bár halat nem tudtam neki mutatni, a szerencsét meghozta. Nem sokkal miután hazaindult, a kora esti órákban, szinte a semmiből „felrobbant" a bal oldali botom jelzője. A hal 440 méterről úgy húzta a zsinórt, mintha a part szélébe horgásztam volna. Legalább 50 méterrel a bója mögött értük utol a nagy pikkelyest, aki engedelmesen csúszott a merítőmbe. Nagyon boldog voltam, hogy egy ilyen nehéz horgászaton is sikerült egy ekkora halat fognom, fognunk. A súlya itt szinte teljesen mindegy volt, mert kárpótolt minket közel egy hét kőkemény fáradozásért. Kíváncsiságból lemértük, aztán néhány fotó, videó és egy puszi kíséretében engedtem is útjára ezt a gyönyörű halat.
Nagyon örültem és ezután talán még jobban bíztam az utolsó éjszakában. Visszahúztam a szerelékemet, ismét minden a helyére került, de az este újra csendesen telt.
Másnap reggel nem maradt más hátra, mint a pakolás. A horgászat „legszebb" része, amikor az ember fáradtan egy teljes hétre való táborát pakolja össze pár óra alatt.
Végül, de nem utolsósorban egy dologra térek még ki, ez pedig a horgászat alatt használt akkumulátorok. Idestova több mint egy éve használom már a Batmonkey lítiumos akkumulátorokat, de minden horgászat alatt vagy után rácsodálkozom teljesítményükre. Most az egy teljes hét alatt folyamatosan négy bottal horgásztunk, behúzásoknál teljes gázzal közlekedtünk, ami a szél függvényében 6-8 km/h órát jelentett, jó néhány halat is fogtunk, így rengeteget voltunk vízen etetés vagy épp helykeresés céljából. Ezen idő alatt egy 280-as akksit merítettünk le és éppen elkezdtük használni a következőt. Korábban ezek a számok elképzelhetetlenek voltak, mikor sokszor 8-10 darab ólomsavas akksival mentünk egy-egy túrára, és néha az sem volt elég. Nagyon felemelő érzés, amikor nem kell azon aggódni egy behúzás előtt, hogy vajon kibír-e az akksi még egy utat. Ezt a magabiztosságot mindenkinek meg kell tapasztalnia!
Fáradtan és vegyes érzelmekkel tértünk haza a keleti medencéből. A Balaton minden horgászaton más arcát mutatja meg és folyamatosan új kihívások elé állít. Pont ezért is szeretem ennyire! Egy ilyen horgászat és a magyar tenger megfejtése engem folyamatosan csak még motiváltabbá tesz, úgyhogy bátran kijelenthetem, hogy a keleti medence fejezet még nincs lezárva, legkésőbb jövő tavasszal, valószínűleg egy új helyszínen, újra visszatérek ide.
Természetesen addig is találkozunk a vízparton, görbüljön mindenkinek!
Írta: Szoják Benedek
Képek: Kiss Levente, Szoják Benedek
