Négyen, kiválasztottak: a Jó, a két Rossz, meg az Idegen

Négyen, kiválasztottak: a Jó, a két Rossz, meg az Idegen

Noha az alábbi történet nem új keletű (idestova majdnem 1 éve lezajlott eseményekről lesz szó), a tavasz végén, nyár elején (is) gyakran inkább átkot, mintsem áldást jelentő masszív esőzések nyomán hatalmas területeket elöntő, nagy károkat okozó áradások ilyenkor alaposan próbára teszik a „mindössze” szórakozni vágyó horgászok türelmét, ha épp nem gyűlik meg a bajuk az áradattal (teszem azt, saját otthonuk forog veszélyben). A Dunára általában nem jellemző a hirtelen „felindulásból” végrehajtott elárasztási tevékenység, több évben is inkább csak tessék-lássék emelkedett szólásra, hogy aztán csendesen (még a 300-400 cm-es budapesti vízállást sem elérve), talán kicsit rezignáltan lemondjon gátakat feszegető s áttörő, mindent elöntő terveiről. Hiába, no, szabályozott az öreg folyam, zabolázottan, megfontoltan ballag medrében, nem sok vizet kavarva, akarom mondani, szállítva. Néha azonban minden megváltozik.

Idén június nyolcadikán, 827 cm-en tetőzött a Duna Budapesten, a Vigadó téri vízmérce szerint. Zavarosan, barnán, önmagából kikelten, rakpartokat elborítva hömpölygött az Öreglány, a horgászat leghalványabb gondolatát is messzire elsodorva. Tavaly sem volt sokkal jobb a helyzet, bár elbeszélésem kezdetén - június legvégén - „csupán” 716 cm-ig duzzadt a víz, halivadékok tömegét terelve a kiöntésekre. Ám nemcsak az apróságok, hanem azok szülei is éltek az alkalommal, összeszedve minden ehetőt, amit az ideiglenesen víz alá került szárazulatok kínáltak. Meglehet, némely hal dacolt a dagadtra hízott Duna roppant áramlataival, ám számosan - főként a fehérhalak sokasága - csendesebb, lelassult sodrású részeket, például öblöket választottak esetlegesen késői szaporodási, de inkább táplálkozási, menedékkeresési, egyszóval: túlélési célzattal.

Csendes dunai öböl - halak számára ötcsillagos szálloda

Persze teljes nyugtuk itt sem lehetett. Egyrészt, mert a ragadozó halak két jeles képviselőjének egyértelmű jelét tapasztaltam a környéken (hangoskodó balinok szedték a vámot a vízfelszínen, valamint szemtanúja lehettem egy legfeljebb néhány kilós, kuttyogató-csalta harcsapundra fárasztásának). Másrészt a zsákmányolók sorába beálltam én is, noha a préda túlnyomó része élve megúszta a velem való találkozást. NÉGY kivétellel.

Nos, az első peches jelentkezőre még egy picit várnom kellett. A legelső alkalommal délután vetődtem a helyszínre. Valamivel 700 cm fölé nyújtózkodott a Duna, közvetlenül tetőzés előtt álltunk. Az „élővel” teljes összeköttetésben lévő, így a megáradt folyamhoz hasonlóan teltkarcsú fazont követő öböl egyik sarkában szemeltem ki egy kevésbé marconának (vagyis akadósnak) tűnő, nyakig vízben álló, csenevész fűzbokrot. Reméltem, hogy horgot annyira nem, de halat annál inkább marasztal az ázást sztoikus nyugalommal tűrő cserje. Csak félig lett igazam. Valóban szívesen gyűltek köré a halak (noha az első kísérlet összesen mindössze pár kisebb bodorkát, karikát, szűk tenyeres dévért eredményezett), de a horgot is megfogta, pont a legkevésbé alkalmas időpontban, a második próbálkozáskor.

A karikakeszegek szinte kivétel nélkül ekkorkák voltak

Azon a július másodiki napon hajnalban eredtem a halak nyomába, több okból. Először is, mert a korai órákban általában csendesebb a víz (hajó nem töri nyugalmát és a kellemetlenségeket okozó szél is gyakran húzza még a lóbőrt), a szokásos délutáni zivataroknak sincs se híre, se hamva; nem utolsósorban a halak is bátrabban húzódnak a part közelébe. Az előrejelzések szerinti, egyre gyorsuló apadást nézve is kedvezőtlenebbnek ítéltem meg a helyzetet, nemhogy aznap délutánra, hanem a közeljövőre is. Természetesen tévedtem. De erről majd később ejtek szót, mindent csak szép sorjában.

Szóval, kitartóan ásítozva, de mégis lelkesen dobáltam be pár kisebb, édesen illatozó gombócot (à la natúr, csonti, kukorica, egyéb kiegészítők nélkül) a vízben ácsorgó bokor mellé úgy 30-40 centire. Humanoid teremtményt egyet sem láttam a közelben, „értelmes” életformára utaló jeleket annál inkább egy pár PET palack, kiürült etetőanyagos zacskó, csalisdoboz képében. Az etetés zajára egy vadkacsa legott közelebb evezett, fejét kissé félrehajtva, mintha azt kérdezte volna: „Jut belőle nekem is?”.

A tőkést szerencsére nem a kb. 2-2,2 m-es mélység gizgazos aljzatán landoló élelem elérésére teremtette az evolúció. A kivételesen magányos réce (az utóbbi években egyre több van belőlük, ez itt talán remetének képzelte magát) nem is vesztegette idejét búvárkodásra, szürcsölgetni kezdte az ekkorra már megfogyatkozott nyárfapihék vízen sodródó maradékát. A kacsa-közjáték talán pár másodpercet vett igénybe, e kurta idő végére máris kezemben tarthattam az első bodorkát. A kis göndér szokásához híven nem jött egyedül, a tenyeres méretet alig-alig elérő fajtársai egyre-másra húzták el, illetve le az úszót.

Pont kézre illik

Nem nagy hal a bodri, mégis több figyelmet érdemelne. Tetszetős külsején kívül rátermettsége, viszonylagos igénytelensége, ellenállósága is imponáló. Nem válogat, gyengéje a szúnyoglárvák, pinkik, csontik, apró giliszták garmadája, de kenyérrel, kendermaggal, zsenge kukoricával, vagy akár mormiskával, műléggyel stb. is levehető az uszonyáról, jég alól is. Ráadásul kicsinysége ellenére (a sügérhez hasonlóan), finom felszereléssel igazán élvezetes lehet a fárasztása; különösen a testesebbek okozhatnak izgalmat, főleg akkor, ha épp kukorica kelleti magát a horgon.

Ebből a képből ugyan nem derül ki, de akkor is jól harcolnak a bodorkák

Az én horgomon ugyan egy-két szem csontinál és ugyanennyi pinkinél több nem járta hattyútáncát, mégis megtörtént, amitől joggal tarthat a kisebb keszegekre méretezett cuccal horgászó: nehézsúlyú ellenfél vette fel a kesztyűt, akarom mondani, a csalit. Nyilván ponty VOLT az istenadta… A múlt idő nem véletlen: a nassolást félbeszakító bevágás után előre kitervelten, aljas módon összeszövetkezvén a fűzbokorral, otthagyott csapot-papot. Engem (leforrázva) a parton, a horgot meg alighanem az egyik ágban. Mondhatni, a rosszkor rossz helyen tipikus esetével álltam szemben. Bánkódtam egy kicsit („Jobb lett volna erősebb szerelékkel…”), de mindössze 30-40 perccel (és vagy tucatnyi bodorkával, karikával) később újra megduplázódott a pulzusszámom. A nemesnek nemes, ám előző társához hasonlóan sunyi, galád, álnok stb. ponty persze hogy a bokorba vette volna be magát, ha… ha nem hibázott volna valamelyik úszócsapásánál: sikerült valahogy az ágak előtt egy 90 fokos fordulatra rávenni és jobbra, a nyíltabb vízfelületek felé noszogatni őkelmét. Azaz dehogy kellett győzködnöm, sietős halam ment, csak ment (volna) szíves-örömest, egyenesen ki a Dunába.

Nagyjából 15-20 m-ig még ő vezette a táncot (jó kis tánc, mondhatom, 12-es előkével, kb. 14-es horoggal), de utána fokról fokra egyre rosszabbul állt a szénája, s a félköríves (jobbra-balra-jobbra-balra) séták során egyre közelebb édesgettem a bajszost. Tőlem 4-5 méterre kavarta az első burványt, és csakhamar már levegőt is szürcsölt a pára. Mellúszóival tiltakozón, de immár erőtlenül kapálózva, lanyhuló lendülettel bukdácsolt, balom már nyújtottam a szemre másfél kiló körüli pikkelyes felé, amikor… jaj! Felettébb kellemetlen dolog történt hirtelen.

A balszerencse azonban a halat érte, ugyanis a botot tartó jobb alkaromba fullánkját nagy ügybuzgalommal bedöfő darázzsal a lehetőségekhez képest nem (annyira) törődve folytattam a fárasztást. A rovart lepöccintettem (bele a vízbe), majd az újabb „őrült méhek” elől sürgősen pár méterrel odébb szökdécselve a sziklákon (ha nem említettem volna, ökölnyi szikladarabok képezték a „küzdőtér” cseppet sem egyenletes padlózatát), a szerencsére kezes bárányként viselkedő pontyot tarkón fogva, befejeztem a darázsfészek közelében sikerrel végrehajtott akciót. Csak azt sajnáltam, hogy pont aznap nem vittem magammal a fényképezőgépet, méghozzá…

… ezt a masinát. (Bárcsak szólt volna: „Hé, ne hagyj otthon!”)

Pár nappal később ismét a parton találtam magam, szokás szerint álmosan. Nem véletlenül: nem sokkal 5 után csobbantak a kajagombócok, csak éppen nem a bokornál (ami ezúttal már derékig állt ki a jó fél métert apadt Dunából), hanem egy meredek lejtésű betonrézsű pillanatnyilag vízbe vezető lépcsőjénél, tőlem mintegy 4-5 méterre.

Itt 3 m körüli mélység fogadott, pontosabban a fenék közelében felkínált csonticsokrot, valamint a csemegézni óhajtó vendégeket. Előbb említettem, hogy a meginduló apadás miatt sem számítottam élénk érdeklődésre - tévesen. Meglehet, a hajnali időszakban a fogyó Duna sem akadályozta az önfeledt lakomázást, sőt, éppenséggel a halak „amíg lehet, addig markold el” alapon próbáltak a számukra még elérhető, biztonságosnak tartott (és kellően mély) kiöntésen magukba gyömöszölni tücsköt-bogarat, no meg a csemegekukoricával fűszerezett etetőanyag-szemcséket.

Kezdésnek máris egy öböli körülmények közt (legalábbis nyáron) ritka hal, szilvaorrú keszeg csábult horogra, farokúszóval együtt is alig tenyereske. Úgy ahogy van, mind a pár dekájával eltüntette a 3 g-os úszót, és még a nyűcsokorból sem hagyott semmit. Az újabb jelentkező ikertársa lehetett. E szilvák alighanem igen társaságkedvelők lehettek, ugyanis ettől kezdve néhány percenként szinte kizárólag kisebb-nagyobb (inkább kisebb) „dudaorrúak” görbítgették szemet gyönyörködtetően a match spiccét. Bár csak kevés haladta meg a 24-25 centit, még az ennél jóval kisebbek (volt belőlük egynehány) sem hagyták annyiban a dolgot, derekasan harcoltak, ahogy „szilváséknál” illik. Az öblökben „kékorrúakkal” legfeljebb ősz vége felé, kora tavasszal találkozom, rendhagyónak tűnt tehát ez a szilva-roham.

Pillanatnyi nyugalom
Átlagnál kicsit nagyobb

Persze a Dunával közvetlen összeköttetésben lévő vizekben ismeretlen fogalom a szegényes fauna: lám, talán féltucatnyi csinos Éva után egy „kígyó” rontotta a paradicsomi összképet. Inkább le sem írom a nevét, rossz ómen lenne.

Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén

A kis #*.<;&# szerencsére nem nyelte be a horgot, de hiába remélte, hogy visszaengedem (élve). Borúra derűt azonban csakhamar egy újabb szilva jelentett, mármint ami a fejét illeti. Merthogy nyaktól lefelé cseppet sem szilvásan karcsúsodott a teste, sokkal inkább „karikás” idomokkal rendelkezett a fura hibrid. Legyen hát a neve: „szilvaorrú karika” („Vimba bjoerkna”).

Félrelépés (azaz -ívás) eredménye

A következő vendég ezúttal „fajtiszta” Vimba vimba volt (átlagon aluli méretben), őt azonban - nini, mennyire csapodár a fehérnépség! - ismét keverék, méghozzá gyaníthatóan dévér és bodri felmenőkkel büszkélkedő, nem mellékesen derekasra megnőtt „dévorka” követte, a dévérnél hevesebben, a bodorkánál kissé gyengébben védekezve.

Ez már „valódi”, ámbár nagyon pici szilva
Ez pedig egy termetre jobb, ám korcs egyed

A paletta tovább színesedett a következő percekben: először flegma dévér nyálazta be kezem, majd - ilyen eset igazán ritkán fordult elő velem - fiatal paduc csapott porszívó-szájú társánál határozottan hevesebb hisztit. A kis vésettajkú fölöslegesen pattogott, egyrészt le nem verhette magát (porcos ajkában szilárdan ült a horog), másrészt azonnal mehetett útjára, ahogy később a többiek is, két újabb kivétellel.

Formás dévér, de küzdésben tehetségtelen
Kicsi a bors, de…

Nos, e kivételekre még azért egy kicsit várnom kellett, de addig sem unatkoztam: a szilvaorrúak ismét átvették a vezetést. Eleinte azt gondoltam, az egyre feljebb hágó Nap beljebb űzi majd rajaikat, de sem ők, sem az időnként betévedő bodorkák, karikák nem mondtak le az időközben megismételt etetés nyomán aláhulló nyalánkságokról. Egy-egy testesebb bodorkeszeg már-már (retúr) pontyként húzgálta a zsinórt (meg az idegeimet), csalódást mégsem az izzón narancsló tekintetű kosztosok, hanem egy hengeres testű, apró illető keltett. Na, ő lett a harmadik áldozat.

Formára akár „tő” is lehetne, de méretre sem utolsó
Folyaminak folyami, de akkor is egy kis #*.<;&#

Hála a magasságosnak, magányos farkas VOLT e töpörtyű, a keszegek bezzeg továbbra is kisebb-nagyobb csapatokban érkeztek a fogyatkozó terítékhez. Bármilyen buzgón igyekeztek asztalhoz a halak, sajnos, muníció híján elmaradt az élelem-utánpótlás, és lassan a kapások is ritkulni kezdtek. Talán a gyérülő halforgalom okán bátorodott fel valami, ami óvatosan, finomkodva vette fel a falatot. Valami, ami alig húzta arrébb az úszót. Valami, ami ellentmondást nem tűrőn indult meg az öböl közepe felé. „PONTY!”, kaptam rögvest az orsó felkapókarjához (rossz szokásom, de a „fékezem-engedem” műveletet elsősorban ennek nyitogatásával-csukásával végzem) engedve teljes gázra taposó halam óhajának - de csak legfeljebb 5-6 m zsinórt. Tovább ugyanis nem bírta szuflával a sprintelésben (sem) jeles ellenfél. Csapott még ugyan párat odalent vaskos farka, vízközt forgolódott még néhányat tömzsi mivolta, majd szilajul vetett egy-két burványt szépen pikkelyezett teste, végül méltatlanul hamar szippantott a levegőből a - kárász. Ej, mit kárász: ezüstkárász! De legalább jó nagyra, kövérre fejlődött őkelme, szívósan helytállt az élet küzdelmeiben. Legalábbis mostanáig. Hisz ő VOLT az utolsó kivétel ezen a szép hajnali, reggeli horgászaton, őt érte utol végzete, és őbelőle készítettem fokhagymásan-sósan ropogós sültet.

Főfogásra termett

Finálé: a néhaivá avanzsált kárász után sem állt meg az élet, parányi sügér tett pontot a peca végére.

Minden jó, ha jó a vége

Képek, szöveg: Ördögh Máté (bagolykeszeg)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: