Tavasz van, tavasz. Elolvadt a tavainkat hosszan rabságban tartó jég, zöldellnek már a vízparti füzek, bontják lombjukat a nyárfák. A gyorsan növekvő nádszálak közt récepárok és szárcsák keresgélnek. Keresik a költésre alkalmas helyeket, és már megérkeztek a csérek is. Szemünkkel újra és újra végigpásztázzuk a friss színekben pompázó természet minden részletét - egészen az apró öblök rezgő víztükréig. Tüdőnk rekeszeit feltöltjük friss, földszagú levegővel, fürdünk a tavaszélmény mámorában. Aztán…
Aztán mintha szétpukkanna a színes szappanbuborék - megbotránkozva jártatjuk tekintetünket a valós tájon, ami elénk tárul. Jól látunk. Sajnos értetlenül állunk a látvány előtt. Itt egy kupac konzervdoboz foszladozó rongyhalmazzal, néhány méterrel odébb rozsdás kipufogódarab sörösüvegekkel bélelve. S ki tudja honnan került ide - itt árválkodik egy lyukas mosdófazék tele döglött mésszel, mellette egy vödör maltermaradék.
A látvány felháborító. (A közelben sehol egy épülő ház, ahol ez esetleg megbocsátható állapot lenne). Még mindig a vízparton vagyunk. Dühünktől nem látjuk a fűzfa lombját, nem halljuk a kakukk bemutatkozását, párja kacagását. Megszűnik a tavaszmámor. Helyébe szomorúság költözik, harag az ismeretlen vandálok, természetgyilkosok ellen. A látvány nem egyedi eset. A jelenség évről évre visszatér, ám mintha tavasszal ez gyakoribb lenne. Vagy erősebbnek tűnik ilyenkor a kontraszt a természet kristálytiszta alkotása és az emberek elrettentő rombolása között. Egy dolog bizonyos: nem nyugodhatunk bele, hogy újra és újra ez a kép fogad bennünket kikeletkor. Tennünk kell ellene!
Kedves horgásztársaim, fiatalok, lányok, fiúk! Fogjunk össze ebben a jó ügyben is! Járjunk utána, derítsük fel, kik szennyezik a vizet, azoknak partjait. Kik pusztítják a vízi és part menti növényzetet. Amennyiben sikerrel járunk, jelentsük azt idősebb horgásztársaknak, egyesületi elöljáróknak, hatósági személyeknek. Ifjú társainkkal szemben közvetlenül is felléphetünk. Figyelmeztessük őket a helytelen magatartásra, tanítsuk őket a rend és tisztaság fontosságára. Az esetek túlnyomó részében ismeretlen marad az „elkövető(k)” személye. Mi tegyünk rendet ilyenkor is. Gyűjtsük össze a vízen úszkáló, a partra vetett vagy otthagyott szemetet. Dobjuk be a szeméttárolásra kihelyezett edényekbe. Égessük el, ha módunkban áll, és ha az nem tiltott. Minél többen fogunk össze, annál hatékonyabban és gyorsabban tudunk hosszabb partszakaszokat megtisztítani. Példamutató lehet - a megelőzés érdekében - egész évben, ha a rendbontókat udvariasan figyelmeztetjük.
Ne szemetelj!
Félreértés ne essék - nem a parkokból jól ismert táblát (helyenként még látható ilyen) kívánom a címmel a kedves olvasók elé idézni. Nem is gyermekkorunk hajlott hátú parkőrének alakját - hegyes végű botjával eldobott papírhulladékot felszurkálva. Manapság is találkozhatunk velük, sajnos egyre ritkábban… Az üzenet ennél súlyosabb. Jó szándékú emberekhez szól - mindenekelőtt horgásztársaimhoz -, akikkel ezt hirdetjük. Nem lehet üres szólam, miszerint a halfogás örömén túl a természet szeretete vezet minket a vizek partjára. A környezetvédelem ma már nem csak tudományos fórumokon vitatott téma. Nem futurológusok lidérces képzelgése. A valóságban is testet öltött, létünket mindjobban fenyegető veszedelem elhárításának módszertana. Légkörünk és vizeink (életelemünk) rohamos szennyeződésének megállítása. Ne keressük most ezek okait, nehézségeit!
A haldorado.hu olvasói már több ízben felfigyelhettek a vízvédelem propagandájára egyes rovatokban. Az írásnál többre van szükség. Azt a nézetet kell felszámolni - átkos örökségként maradt ránk - miszerint vizeink és partjai elbírnak minden szemetet. Sőt, a szemétnek az a helye. Gyermekkorom óta tapasztalom, hogy a ház szemetét egyesek a patakra nyúló kert végébe hajítják. Ott lenne a helye? Ez lehet magyarázata, amiért gyermekkoromban fél pár bakancsot, törött fülű éjjeli edényt, kerítésdrótot fogtam ki a patakból horoggal. Napjainkban ezekhez csatlakozik műanyag hulladékok vegyszeres zacskója, és számos egyéb.
Önzetlenül!
Sokunknak napi kikapcsolódást nyújt a természet. Szabadidőnk jelentős részét itt töltjük. Ide tervezzük hétvégi programjainkat, melyek pihenésből, erőgyűjtésből, regenerálódásból állnak. A tiszta természetben eltöltött idő hajszolt, válságokkal sújtott életünkben többet ér minden gyógyszernél. Ezzel szemben szemétteleppé tesszük azt - vagy legalábbis tétlenül nézzük hanyatlását. Tavasszal a télen learatott nád alól megdöbbentő látvány terül elénk. Léteznek olyan szennyezések, melyeket szabad szemmel nem érzékelünk - a víz aljára süllyednek. Ezek vegyszeres tárgyak, nylon zacskóba csomagolt tyúkok, macskák stb.. Ne csodálkozzunk, ha egy idő után súlyos fertőzés keletkezik vizeinkben. Ennek következményeként halpusztulással számolhatunk. Az emberi fertőzés veszélye sem kizárt olyan területeken, ahol a fürdőzés egyidejűleg engedélyezett a horgászattal.
Ébresztő!
A környezet a természetnek azon része, ahol élünk. A környezetet tehát mi magunk alakítjuk ki saját érdekünkben, saját céljainkra. Nem mindegy, milyen környezetet formálunk magunk köré. Gyakran előfordul, hogy annak kialakítása során megfeledkezünk a szemetelésről. Apróságnak tűnik, de általa a természetet sérelem éri. Nagy hiba ez. Az első kárt magunk ellen mi követjük el. Nekünk, horgászoknak - akik a vizek partjain vagy vizek hátán járunk és a természettel való kapcsolatunk erős - részt kell vállalnunk a természet megóvásában. A vízi világ pótolhatatlan értékeinek megőrzése kötelességünk. Mindent tegyünk hát meg ennek érdekében! A természet - amely oly szeretettel befogad bennünket - ne váljék művi környezetté! A jövőben aktívabban, tudatos és szervezett formában keljünk vizeink és halaink védelmére. Ne csak csodálatos sportunk érdekében tegyünk mindent, hanem önzetlenül!
„KÉRLEK, NE VIGYÉL EL SEMMIT, CSAK A FOTÓIDAT,
NE HAGYJ ITT SEMMIT, CSAK A LÁBNYOMODAT,
NE ÖLJ MEG SEMMIT, CSAK AZ IDŐDET!” (-)
