Az oldal sütiket használ a megfelelő működés érdekében. Elfogadom Süti kezelés
Zsibbadtan bambulom a képernyőt. Délután meglátogattam kedvenc helyeimet, hogy el ne felejtsenek. Mélyen aludt mindenki, de azért jó volt bekukkantani. Csak úgy, ahogy kislányomra kukkantok be este, nem takarta-e ki magát. A holtág már jégdunnába burkolózott, és jó volt látni az öreg Dunát, hogy végre belehízott a medrébe. Az idén aggasztott a soványsága. Most is csak annyit hízott, hogy a normális nyári formáját hozza. Aggasztó. „Hol vagy, víz?”, sóhajtom… egy hang riaszt meg hirtelen.
A Fővárosi kalandozások 9. részében az Újpesti-öbölben próbáltam szerencsét. Azonkívül, hogy megállapítottam, milyen remek horgászvíz ez az eldugott „öbölvég”, ismét szembesültem azzal, mennyi szemét hever a vízpartokon. Elkeseredésemnek hangot is adtam az írásban, és lám, nem maradt reakció nélkül a mérgelődésem. Néhányan azt javasolták, javasoltátok a fórumon, hogy ideje lenni nekünk is tenni valamit a kesergés helyett, menjünk, és takarítsuk ki az alig 300 méter hosszú pecahelyet! Általában az ilyen kezdeményezések nem élik meg a csecsemőkort sem, és nem marad más, csak a puszta diskurzus arról, mit is kéne csinálni. Kíváncsian vártam a folytatást, mi lesz ebből, vagy inkább, lesz-e valami ebből az ötletelésből!?
Egy nap furcsa levél várt a postafiókomban. Egy kedves horgásztársunk fordult hozzám tanácsért. A dolog érdekessége az volt, hogy nem konkrét horgászmódszer felől, esetleg fogós etetőanyag recept iránt érdeklődött, hanem egy számára ismeretlen hal meghatározásához kérte a segítségemet. Mivel én is sokat bújom a halak határozásával foglalkozó szakkönyveket, azt gondoltam, hogy mi sem könnyebb ennél? A csatolt fotót kibontva azonban meglepődtem. Egy olyan hal nézett vissza rám, amelyik bármelyik horrorfilmben elnyerhette volna a főszerepet. Lapozgattam a könyveimet, de teljes bizonyossággal nem tudtam beazonosítani a kis „szépséget”…
Lezárult „Az év hala - 2012” címért folyó verseny, amelyet 2011 szeptemberében hirdetett meg honlapján a Magyar Haltani Társaság. A fordulatokban bővelkedő, tízezres közönséget megmozgató szavazás győztese a széles kárász lett. Nyertese azonban három van, ugyanis a második lápi póc és a harmadiknak befutó szilvaorrú keszeg is olyan publicitást kapott, amilyenre e nélkül nem lett volna esélye - összegezte a Kárpát-medence őshonos halainak népszerűsítését célzó akció eredményét Harka Ákos, a társaság elnöke. Külön öröm, hogy a Haldorádó horgászportál közönsége is aktívan részt vett az eredmény alakulásában. Kedves tanárom leveléből idézve: „Amíg rá nem találtam friss cikkedre a Haldorádón, azt hittem, hogy valaki meghackelte a szavazatszámlálónkat.”
Bizonyára emlékeztek, hogy minden évben lehet szavazni az év halára. A nemes kezdeményezés mögött a Magyar Haltani Társaság áll. 2011-ben a szavazatok alapján a kősüllő vitte el a pálmát. Nem véletlen, hiszen a horgászok egyik kedvelt hala. A győztes jutalma az volt, hogy ebben az évben kiemelt figyelmet szentelt neki a Társaság. Itt, a portálon is sok tanulságos érv és ellenérv hangzott el, amire figyeltek a tudós társaság tagjai, így számít a véleményetek! Már most lehet szavazni a 2012-es év halára. Csak egy kattintás, és máris tettünk valamit hazánk egyik olyan haláért, ami megérdemel több figyelmet. Lássuk, mely fajokra lehet szavazni az idén!
A Magyar Haltani Társaság a természetes vizek haltani vizsgálatával foglalkozó kutatók, valamint a velük összefogó, vizeinkért és halainkért tenni akaró személyek közös szervezete. Társaságuk célja a kárpát-medencei természetes vizek halaira irányuló faunisztikai, ökológiai, természetvédelmi és halászati kutatások ösztönzése, az eredmények és tapasztalatok közkinccsé tétele, a természetes vizek halállományának megóvása és jobbítása. Feladatuknak tekintik továbbá a témával kapcsolatos ismeretterjesztő munkát, valamint a kulturális hagyományok és a magyar haltani szaknyelv ápolását.
Ha létezik szerelem első látásra, akkor köztem és a Marcal között az volt. Még mindig magam előtt látom azt a vadregényes tájat, őzeket, szarvasokat, ami az első találkozásnál fogadott. Hallom a madarak énekét, a harkályok kopácsolásait, a csukák és balinok rablását és annak a pár hattyúnak a szárnycsapásait, akik odatévedtek. De sajnos már ez mind a múlté, mert a pár napja történt vörösiszap-katasztrófa elpusztított és megölt mindent…
Tavasz van, tavasz. Elolvadt a tavainkat hosszan rabságban tartó jég, zöldellnek már a vízparti füzek, bontják lombjukat a nyárfák. A gyorsan növekvő nádszálak közt récepárok és szárcsák keresgélnek. Keresik a költésre alkalmas helyeket, és már megérkeztek a csérek is. Szemünkkel újra és újra végigpásztázzuk a friss színekben pompázó természet minden részletét - egészen az apró öblök rezgő víztükréig. Tüdőnk rekeszeit feltöltjük friss, földszagú levegővel, fürdünk a tavaszélmény mámorában. Aztán…
A cianidmérgezés óta tíz év telt el. Ez idő alatt a Tisza halállománya és tápláléklánca nagyjából regenerálódott, de az elpusztult élőlények hiánya mind a mai napig érezhető. Egyes fajoknak jelentősen megváltozott az állománynagysága, és néhány halfaj korosztály-piramisa a mai napig sem a normális képet mutatja. Ebből mi, horgászok leginkább csak azt érezzük, hogy lehet ugyan halat fogni, de egyre többet kell tenni érte, és talán a nagy fogás, vagy a kapitális hal is ritkább, mint régen…
Februárban, márciusban többször jártam horgászni, néha csak sétálni, fényképezni a Szeged mellett található Algyői-főcsatornán. A természet szépségei és megnyugtató csendje mellett sajnos szembesülnöm kellett az emberi gyarlóság szembetűnő nyomaival is, köbméterszám tornyosult mindenfelé a szemét. Barátaimmal úgy döntöttünk, nem szemléljük tétlenül, és április 5-re megszerveztük az első Pannon Kenguru Team szemétszedő versenyt.
Valószínűleg mindannyian, akik most ezt az írást olvassák, szeretnek horgászni. Lévén egy horgászportálon vagyunk, ez nem is annyira meglepő. Ha most egyenként megkérdeznék mindenkit, hogy horgászként fontosnak tartja-e őshonos halfajaink, vizeink, környezetünk védelmét, igennel válaszolna a nagy többség. Ez is rendben. A kérdés csupán az, vajon hétköznapi tetteink is alátámasztják-e ezt? Nyilván a legtöbbek esetében igen. Persze az ember elgondolkozik néha, hogy egy kis országban több mint háromszázezer, a vizek, a természet iránt elkötelezett állampolgár követhet-e el mégis hibát?
Horgász vagyok, szeretem a környezetemet, vigyázok rá, és ezt elvárom másoktól is, akár horgász, akár nem. Elönt a méreg és a tehetetlen düh, amikor a vízparton szeméthegyek fogadnak, legyen ez a vízpart valamelyik folyónk partja vagy valamelyik tópart, teljesen mindegy. De amikor a Duna partját Dunaföldváron, a városban nem lehet a szeméthegyektől megközelíteni, az már mindennek a teteje. Történt mindez a múlt hónap 21-én, amikor is egyik kedvenc dunai horgászhelyemre, a dunaföldvári híd alatti részre igyekeztem.