Pisztrángfogás görgetve… a Dunából

Pisztrángfogás görgetve… a Dunából

Szóval, igen, pisztrángot fogtam a Dunából… méghozzá görgetve. Még magamhoz sem tértem az élménytől, teljesen a hatása alatt vagyok. A görgető módszert választottam, egyszerűen azért, mert - pergetési tilalom lévén - ez tűnt az egyetlen használható módszernek azon a vízterületen, amit ki akartam próbálni. A helyszín a Duna erős sodrású, kanyargós szakasza Bajorországban. Természetesen márnára számítottam ilyen szakaszon, így gondoltam, itt az ideje megtanulni a görgetést. Nos, az alábbiakban egy kezdő görgető tapasztalatairól olvashattok, nem mindennapi horgászélmény kereteibe burkolva, hiszen az egyszerű magyar legénynek pisztrángot fogni a Dunából…?!

Kezdjük az elején! A helyszínválasztás egy kicsit magyarázatra szorul. Az történt, hogy új lakásba költöztünk. Ez a lakás a Duna partjától 300 méterre van. Nyilvánvaló, hogy a berendezkedést követő első gondolatom az volt, hogy mennem kell pecázni. A Duna márna-szinttája esik ide. Erről a szakaszról tudni kell, hogy a szemben lévő part nagyon ígéretes. Kőruganyok, sóderzátonyok díszítik sorban. Visszaforgók, burványok mindenütt, nyilván vízállásfüggően. A híd úgy 500 méter, szóval nincs messze a túlpart. Szép márnákról, négykilós dévérekről, hatalmas vadpontyokról hallottam azon a szakaszon, ami nagyon jól hangzik, de a békés halakhoz cuccolni kell, és most más cél vezérelt. Mivel ennyire közel a part, nem bírtam szabadulni attól a perverz gyönyört okozó gondolattól, hogy „kisétálok pecázni egy órára.”

A fiatal Duna a túlpartról

Ez az oldal, ahol lakunk, merőben más, mint a túlpart. Az erre az oldalra kényszerített víz erős sodrással folyik hatalmas erőt demonstrálva. A sodorvonal szinte bothossznyira alakul ki, épp ott, ahol a partvédő kövezés megtöri az áramlást. A part bokros, fás, az általunk megszokott horgászhelyek nélkül. Olyan cserkelő-pergető világ.

A mi oldalunk, a mi világunk

Április végéig pergető tilalom van, valamint az a kérdés is felmerült bennem, hogy ilyen sodrásban egyáltalán milyen halfaj jöhet szóba. Hát, nyilván a márna! Ha pedig márna, akkor már gyorsan eljutottam a görgetésig, amiről korábban már olvastam, és most, hogy dunai lakos lettem, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb ki fogom próbálni. Eljött az ideje. Tehát eljutottam a módszerhez, következett a szerelés összeállítása. A görgetésről olvasott cikkekben, botválasztás ügyben egy dolog volt „közös”. Mindenki más jellegű botot használ erre a módszerre. :-) Többen írták az erős feederbotokat, mivel jól jelzik a kapást, viszont akik merevebb spiccű botot használnak, azok azt írták, hogy inkább „érezni” lehet a kapást, nem „csak” látni. Na, ez kell nekem. Amióta pergetni tanulok, megérintett a „kapás érzése”. Nagyon más dolog látni, és más dolog érezni a kapást. Félreértés ne essék, nem degradálom le a kapást látni dolgot, de mostanában egyre többet éreztem kapást a kezemben, és rabja lettem. A kapás élménye boldoggá tesz minket, horgászokat, akárhogy is érzékeljük, úgyhogy értelme sincs tovább fűrészelni ezt a hajszálat. Ami még a feeder ellen szólt az én esetemben, hogy a hosszú bottal radikálisan lecsökken a meghorgászható helyek száma. Viszont a dilemma másik tényezője, hogy nagyon rövid bottal bevágni sem tudunk rendesen, mivel az áramlás komolyan beletámaszkodik a zsinórba szép hasat produkálva, valamint be is kell tudni „nyúlni”, hogy a visszahúzásnál ne akadjunk le minden parti kócba-bokorba. Így döntésem egy három méter hosszú, 50-150 g dobósúlyú pergetőbotra esett, ami a nagy dobósúly-tartomány ellenére nagyon jó visszajelzéseket ad a kézbe. Márkát, típust nem írok, mert főleg a pergető botoknál szerintem ez olyan kérdés, hogy kinek mi áll kézre, milyen visszajelzéseket vár el… Oké, a bot megvan. Az orsóra sem térek ki, nyilván a szokásos jó tulajdonságokkal kell rendelkeznie. Amúgy sem vagyok szakértő, csak lelkes műkedvelő, az ilyen infókat meghagyom a profiknak. Zsinór. Bár azt hiszem, mindenki monofíl zsinórt használ görgetéshez, én a direkt kontakt és a kisebb közegellenállás miatt 15-ös fonottat választottam. Összeállt az eszköz, jöhet a szerelék! Roppant egyszerű dolgot kell elképzelni: csúszó ólom, alá ütköző gumi, aztán egy forgókapocs és a horogelőke. Kész. Tulajdonképpen alulsúlyozott egy folyóvízi fenekező szerelék. No, vegyük ezt át lépésről lépésre!

E módszer lelke az ólom. Ha túl könnyű, akár el sem éri a mederfeneket, és semmit nem fogunk megtudni arról, hogy mi történik a víz alatt. Ha túl nehéz, akkor lépten-nyomon megül, ilyenkor egy folyamatos, statikus húzást fogunk érzékelni a boton és a spicc karikába hajlik a zsinórba tehénkedő folyó miatt. Így is lehet horgászni, de mi most meg akarjuk keresni a halakat, így nem cél, hogy egy helyben maradjon a szerelék. Azt a középutat kell megtalálnunk a súlyozásnál, amikor folyamatosan érezzük és vagy látjuk a spiccen, ahogy bukdácsol az ólom a fenéken. Amikor időnként megáll, akkor emelünk egyet a spiccen, amitől a súly odalenn továbbindul. Amikor ezt így olvastam a nagyoktól, akkor nekem is ezer „No de…” kezdetű kérdés járt a fejemben, de a dolog jóval egyszerűbb, mint amilyennek tűnik. Bedobom, aztán csúszik-görög a fenéken, mert kicsi a súly. Hihetetlen, de ennyi. :)

Kavicsok. Természetesen nem szennyezünk

Az én esetemben a nehezék kő lett, ugyanis amikor elmentem görgetéshez való ólmot vásárolni, megláttam, hogy ólom helyett kőből készült nehezéket is árulnak. Ráadásul az ólomhoz képest töredék áron! No, ennek nagyon örültem, mert szégyellem, ha ólmot hagyok a vízben. (A továbbiakban ólomnak fogom nevezni a nehezéket a közérthetőség kedvéért, legyen az kőből, volfrámból, ólomból, vagy akár anyacsavarból.) A görgetésről szóló cikkekben általánosan max. 40 g-ig terjedő súlyú gömb-, csepp-, vagy pálcikaólom olvasható. Én, mivel követ vettem, aminek jóval kisebb a sűrűsége, 40-50-60 g-osokkal készültem. Nem becsültem alá a sodrás erejét, mert az elsőként feltett 60 g-os súly megfelelőnek bizonyult. Azt hiszem, minden leírásban furatos, átmenő (in-line) ólom szerepelt, amit én nem tartottam praktikusnak a változó áramlásviszonyok esetén indokolt ólomcsere nehézkes megoldhatósága miatt, de a gyakorlat a tapasztalt görgetőket igazolta. Görgetés közben sóderos, kagylós mederfenéken görög a végszerelék. Kábé, mintha egy kaviccsal megrakott mosógépben pecáznánk. Mi tagadás, felszerelés-gyilkos módszer. A zsinórt brutálisan csavarja a folyton forgó ólom, a végszerelék pedig mozsárban őrlődik, ennek eredményeképp minden, ami kiáll, az gubancol és ledarálódik előbb-utóbb. A horog is. Szóval első tapasztalataim szerint kár bonyolítani a dolgot, egyszerű és nagyszerű a főzsinóron átfűzött csúszó ólom. A formáját én nem éreztem döntőnek. Persze nyilván nem lapos tányérólom a praktikus forma. Az én kavicsaim - ahogy a képen is látható - a hagyományos folyóvízi hatszögletű lapos ólom mintájára készültek, és bár a gömb biztos simábban gördül, nem okozott gondot a kapás megkülönböztetése a gördüléstől. (Na, jó, most nagyképű vagyok, voltak bizonytalan pillanataim, de azt gondolom, ezeket a gyakorlat és nem az ólom formája fogja helyére tenni.) Az ólom megfelelő súlyát egy több ismeretlenes egyenlet segítségével számolhatjuk ki, amiben ismeretlen tényezőként szerepel a vízmélység, a sodrás ereje, a zsinór ellenállása, az ólom súlya, felülete… :-) szóval, maradjunk az empirikus megfejtésnél, azaz próba-cseresznye, dobjunk néhányat és kísérletezzünk! Irányadónak, gömbólomból a nagyok 40 g-os méretig írják, így vinnék elsőre 20-30-40 g-os méretből, azzal nem lehet nagyon mellélőni.

Műanyag csőben fut a zsinór

Az ólom alá egy ütközőgumi került, ami egy idő után ledarálódott, így nem is foglalkoztam vele többet. Mondjuk, a kavicsaim furatában egy műanyag csövön át fut a zsinór, ami megvédte a csomót is, így nem nyíródott el. Ez alatt egy forgókapocs, amibe az előkét hurkoltam. Jómagam, kezdőként azt tanácsolom, itt se gondolkodjunk mindenféle úri huncutságban a csomók és a forgó megóvására. Az előkénél az egyetlen fontos említenivalónak azt tartom, hogy minimum 70 cm legyen. Nekem az ennél rövidebb előkével nem volt kapásom. Egyéb tényezőit nyilván a halfaj, évszak stb. határozza meg. Horognak hosszúszárú, szárszakállas gilisztahorogból 10-es méretűvel készültem. No. Végre összeállt a szerelés, menjünk pecázni!

A horog (az otthoni polcokon is megtalálható)

Eljött végre a várva várt hajnal, amikor is kezembe vettem egy szál botomat és felkaptam mellényemet, amit este gondosan előkészítettem, kitömtem a szükséges kellékekkel… és elindultam gyalog horgászni úgy, azzal a felhőtlen boldogsággal és izgalommal, ahogy utoljára talán kilencéves koromban tettem. Egyik zsebben giliszták, a másikban horgok, egy harmadikban pedig a kavicsaim. Kis túlzással ennyi. A gyerekkori pecákat idézte az az ötperces séta. Pedig ekkor még nem is sejtettem, micsoda ajándékban lesz részem. Kiértem a partra. „No, akkor ismerkedjünk meg a „hazai vizekkel” és tanuljunk görgetni!”, gondoltam. A dobás irányával kapcsolatban arra gyorsan rájöttem, hogy az ideális szög az, amikor annyira dobok folyásiránynak fölfelé, hogy amikor a fenékre ér az ólom, akkor pont velem szemben legyen. Így nem nagyon kell zsinórt visszaszednem és egyből érzem az ólmot a fenéken. A másik segítség, hogy mielőbb meg legyen a kontakt: amikor az ólom repül, előre „mutatok” a spiccel, és amikor csobban az ólom, akkor visszacsapom a felkapókart és finoman, de határozottan felrántom a spiccet, ezzel megfeszítem a zsinórt. Így már a süllyedéskor felvehetem a kontaktot. Néhány dobás után ráéreztem, így nem vesztettem hosszú métereket azzal, hogy „megtaláljam” az ólmot, hogy hol is ért feneket, mire összeszedem a zsinórt.

Innen indul a játék. Görgetünk. Világtalanul ugyan, de görgetünk. Ha jól sikerül a dobás, akkor gyorsan meg van a kontakt, csak tartani kell a botot. Felfelé, mint a kocapergetők. Így kevesebb zsinórba kapaszkodik a víz. Jól láthatóan bukdácsol az ólom. Ütemesen bólogat a spicc. Időnként egy-egy nagyobb belehúzás, sőt, néha megremeg a bot. Ettől minden porcikám megfeszül, bevágásra riadóztatva az izmaimat. Beleremegek sokadszor, de ez még nem az. Néhányszor oda is verek reflexből. Akkor a fékem minduntalan felsír. Húznom kell rajta egy kicsit. Még egy kicsit. Még egy kicsit. Csutkára kell húznom a féket, hogy az erős áramlás ellenében a nagy súlyt meg tudjam rántani a bevágással. Néha olyan húzás van, amit nem mozgó szereléknél egyértelműen kapásként értelmeznék. Lassan rájövök - mivel ugyanazon a ponton ismétlődik -, hogy ilyenkor egy mélyebb gödörhöz érkezik az ólom. Először megsiet - ami dinamikus húzást eredményez -, majd megül a teknőben, amitől erősebb statikus húzást érzek. „Fú, de hogy fogom én ebben a folyamatos bólogatásban megismerni a kapást?!” Közben persze dobom, görgetem, visszahúzom. Dobom, görgetem, visszahúzom. Huszadszor. Lassan arra is rájövök, célszerű közelebb kezdeni, mert ahogy leér az ólom, mintha körzővel húznék egy ívet a partig. Tehát ha összevissza távolságra dobálok, akkor csak szétzavarom a halakat. Így apránként nagyobbakat dobva átfésülöm a medret. Dobom, görgetem… durr, durr! Reflexből vágtam be megint. Elnehezedés. Leaka... durr,durr. Két olyan csapást érzek ismét a boton, mintha husánggal csapkodnák a markolat felett. Majd sisteregve, fénykard módjára metszi a felszínt a zsinórom. Eszeveszett tempóban cikázik, majd újra és újra, azok a csattanásszerű ütések a boton. A következő csattanásba belenyekken a fékem és ekkor kapcsolok, hogy tökig kellett húznom, hogy be tudjak rendesen vágni. Nyúlok a fékért, közben hatalmas fröccsenéssel kicsap a felszínre a hal és már szakítja is a szerkót. Még csak nem is láttam a bokron keresztül, csak a nagy fröccsenést. Aaaaaaahh! Brruttááál volt! Kezem-lábam remeg, úgy megütött az adrenalin-dózis. Halat akasztottam! Görgetve! (… a ház előtt! :-)) Ezután már nem érkezett több kapás, de boldogan csiszolgattam a technikát, hiszen működik! Valahogy nem is számítottam rá, hogy a halak is komolyan gondolják, hogy én most horgászom. Olyan voltam, mint a táncos, akit megzavar a ritmus. Éppen görgetni tanultam, ki gondolta, hogy épp egy hal zavar meg?! Letelt az órás peca, de néhány nap múlva újra ott álltam a parton. Kisétáltam megint egy órácskára :-)

Nem változtattam semmit a felszerelésen, de a csalit lecseréltem csontira. Először gilisztával próbálkoztam, de nem bírják a mosógépet. 3-5 dobás max., és cafatokban lóg a maradék. Ez a horognak nagyon nem tesz jót. Amennyire lehet, bebugyolálom a csalival a horog hegyét. Így a második próbálkozást már csontival kezdem. Ők ügyesen vigyáznak a horog hegyére és bírják Gellért püspök megpróbáltatásait. Dobom, görgetem, visszahúzom. Most már taktikusan, először egész kicsit, beejtve dobtam, majd méterről méterre haladtam egyre beljebb és ezáltal egyre lejjebb, egyre nagyobb íveken. A beszorított féket nehezemre esik elfogadni, de egyelőre más megoldást nem látok erre a dologra. Annyira nem bízom magamban, hogy majd lefogom a dobot kapáskor. Nincs rá idő, így marad a csutkára húzott fék. Időnként oda-oda nyúlva próbálom emlékeztetni magam, hogy ha bevágtam, azonnal meg kell lazítanom. Mert most már számítok arra, hogy halat tudok fogni ezzel a módszerrel! Dobom, görgetem, visszahúzom. Közben rablás puffan a felszínen, de én most a mélyben vagyok, csontival. Dobom, görgetem… durr, durr! - és tényleg! Azért nehéz elmagyarázni, hogy mi különbözteti meg a kapást a sima gördüléstől, mert valójában mire eljut a tudatomig, hogy mi történt, akkor már be is vágtam. A kapás egyszerűen valami ÉLŐ. Nem merem azt mondani, hogy ilyen vagy olyan, csak azt merem mondani, hogy élő rándulás. Nem lehet nem felismerni. Érezhetően feltelefonál valaki a zsinóron küzdelemre szólítva. Azonnal a féken a kezem és már oldom is, megszüntetve a felszerelés gyenge pontját, a fékkel lefixált zsinórt. Megnyugtatóan felsír a fék, kontrolláljuk a helyzetet. De az irányítás még nem az én kezemben van. Az első pillanattól kezdve érzem a nyilvánvalót, hogy ilyen hallal még nem volt dolgom, ami nem meglepő, hiszen ilyen erős sodrású vízben még nem horgásztam. A sistergő zsinór összevissza szántja a vizet, és közben újra azok a brutális tépések érkeznek, amit a jól összehangolt motyó szépen kidolgoz. Mégis, apránként lazítgatom a féket, mert bármi is az, ami ilyen kemény ütéseket mér a botomra, ezt a szájában lévő horgommal teszi, és nem szeretném, ha szétszaggatná magát. Nagyon szilaj harcos és elképesztően gyors. Ennek a jószágnak egyszerűen fogalma sincs a közegellenállásként emlegetett természeti jelenségről. Elképesztő tempót és megdöbbentő gyorsulásokat produkál. Most értékelem igazán orsóm fékrendszerét. Ilyen jellegű rángatást talán tényleg nem minden orsó tudna tolerálni és kezelni. Most győzött meg, hagy megérte a pénzét. Ellenfelem egyszer csak, úgy másfél méter mélyen áthúz előttem balról jobbra, folyásnak felfelé. A tempót úgy tudnám érzékeltetni, hogy ha a csukát sportautóként aposztrofáljuk, akkor ez egy Forma 1-es járgány. Nem tudom megállapítani, mi lehet, csak a torpedó testformát látom. Eszembe sem jut, hogy esetleg nem márna. Mondjuk, a márna fárasztást valahogy nagyon másképp írták le. Semmi hosszú kirohanás, folyásnak felúszás… Csak sűrű, gyors irányváltások és időnként két-három durva, tépésszerű ütés a cuccon. Aztán egyszer úgy tűnik, mintha ez az ámokfutás kezdene kisülni. Idáig nem tudtam mit kezdeni vele, csak hagytam, hogy tomboljon. Féltem, hogy összetöri magát. De ezt a pillanatot kihasználtam, hogy a felszín közelébe húzzam. No, ebben a pillanatban jött a nagyjelenet. Ki a vízből, úgy egy méter magasra, és pattogott, mint a vízilabda. Ez nem márna! Uh! Na, az ilyen képeknél szoktam baromira irigykedni. De azért jobbnak láttam visszaengedni a mélybe, mert be kellett látnom, koránt sincs vége a küzdelemnek. Újra az előbbi dinamika… aztán szinte lecsengés nélkül elfárad. No de akkor már gyanakodva fogadtam a dolgot, nem is alaptalanul. Még vagy háromszor-négyszer elfáradt, majd főnixmadár módjára újraéledt, felsivított a fék és újra indult a hancúr. De lassan csak elfáradt és a kezembe csúszott megadóan életem első sebes pisztrángja. A Dunából! És mekkora?!

Büszkeségem. A kapkodásban még azt is elfelejtettem, jó lenne valami viszonyítási alap, hogy a mérete érzékelhető legyen. Túllógott a két nagyaraszomon, ami 2 x 24 cm. Pontosabb méricskéléssel már nem akartam kínozni

Magyar kocahorgász vagyok, mindig irigykedve néztem a képeken és videókon pisztrángot fárasztó horgászokat. A pisztrángfogás az én fejemben a felső kaszt, A HORGÁSZAT. Nekem, a pisztráng a hazai viszonyokból adódóan 30 centisen már szép példány, de ez a gyönyörűség veri az ötvenet. Bevallom, el is bizonytalanodtam, kivel is van dolgom. Galóca is él itt, de az nem lehet, mert piros pöttyök vannak rajta. Viszont egyáltalán nincs világos udvaruk a pöttyöknek (amit szabad szemmel nem lehetett látni, azért a fotón már halványan kivehető a hasi részen a foltok udvara). Ezzel a mérettel és a hátán az itt-ott kereszt alakú fekete foltokkal inkább tavi pisztráng lehetne, de annak hímje csak télen, párzás időben hord piros pöttyöket, most pedig április közepe van, és annak nincs fehér szegély a hasi és farok alatti úszóján. Tehát kizárásos alapon tényleg egy szépen fejlett sebes pisztráng lett életem első görgetett hala a Dunából.

Persze ez a kis monológ csak otthon, a képek nézegetése közben alakult ki a fejemben. Kiemeltem a halat és úgy megilletődtem, hogy dobtam is el mindent. Dobtam a botot, villámgyorsan, a biztos azonosítás végett eszeveszett tempóban pár fotó (sajnos olyanok is lettek), dobtam a telefont is a fűbe, kiakasztottam a szépen, szájszélben keményen ülő horgot, repült a fogó is, majd léptem is a kinccsel a vízhez. Amikor ő egy brutális rúgással ugrott ki a kezemből és búcsúzóul kaptam tőle egy frissítő fröcskölést. Az egész olyan gyorsan történt, mint a kerékcsere a Forma 1-ben, mert féltem, hogy kárt teszek benne.

Abba is hagytam a pecát. Csak ültem a parton és ízlelgettem ezt a hatalmas élményt. Álmomban sem gondoltam, hogy valaha pisztrángot fáraszthatok. Hálálkodtam az Öreg Dunának, aki itt, ezen a bajor szakaszon még nem öreglány, hanem karcsú, fiatal, termékenységtől duzzadó keblű, friss folyó. Aztán eszembe jutott az Öreg Duna, otthon, Magyarországon. Bemocskolva, megalázva, lerabolva. Fájt a szívem. Leginkább azért, mert ha valahol felmerül a téma, hogy tenni kell valamit, akkor otthon mindenki csak azt hajtogatja, hogy az egy utópia, hogy meg lehet változtatni a helyzetet. Egymásra mutogatunk egy szemétkupac felett, hogy ki csinálta, a helyett, hogy összeszednénk. Mert mindegy, ki csinálta. Csak egyszerűen össze kell szedni. Nem holnap fog visszaköltözni a dunai galóca a Dunánkba. De ha csak mutogatunk és pesszimistán legyintünk, hogy utópia, akkor bizonyosan soha! Nem utópia! Csak idő kérdése, de mi csak olyan dolgokkal foglalkozunk, aminek azonnal van eredménye. Ezzel hatalmasat hibázunk.

Bocs a brainstorming miatt, lassan megszokjátok tőlem. Visszatérve, ha egy ötven centis pisztráng ilyen hatalmas horgászélményt produkál, akkor egy méteres dunai galóca minden horgász élete legnagyobb horgászélményét tartogatja. Olvastam leírásokat bajor galócafogásokról. Embert próbáló feladat, a nagy kaland kategória és nem kell érte a tengerhez utazni. Őshonos a hazai Dunánkban! Élhetne benne, ez nem csak utópia!

Mindenképpen meg akartam tudni, hogy ez a számomra oly rendkívüli fogás itt is csak egy kivételes alkalom volt, vagy itt, ebben a környezetben, a Dunának ezen a vidékén ez normálisnak mondható. Így nyilván, hamarosan újra próbálkoztam a görgetéssel, és meglepő módon a siker nem maradt el. A következő alkalommal háromnegyed óra alatt két sebes pisztrángot sikerült görgetnem. Ezek mérete már az általam is ismert 26-32 cm-es testhosszt mutatta faroktőig mérve. Tehát ez lehet az átlagméret.

Egy szép hím görgetve

Aztán eljött május elseje. Beköszöntött a márnatilalom, valamint ezzel együtt véget ért a pergető tilalom. Persze, hogy a Dunán ért a hajnal. A túlparttal ismerkedtem, de a vízállás nem kedvezett a pergetésnek ezen a szakaszon. Egyetlen rávágást sikerült kicsikarnom, de sajnos nem tudtam megakasztani. Viszont a mi oldalunkon sorban láttam halakat magasan kiugrálni a vízből. Ekkor már tudtam, hogy ők bizony az én sebes barátaim. Hazamentem megreggelizni a családdal, aztán újult erővel és apró csalikkal felfegyverkezve indultam ismét, most már pisztrángpergetésre. Elsőként apró twisterrel próbálkoztam görgetéshez hasonlóan engedve a csalit, de ez nem hozott eredményt. Ez nem is volt meglepő, hiszen a pisztrángok folyamatosan a felszínről szedegettek és időnként métereseket ugrálva szórakoztattak, mintha a horgászparadicsomban lettem volna. Váltottam hát apró wobblerre. Alapvetően megtartottam azt a technikát, hogy a csali sodródott az áramlásban. Befelé dobtam és hagytam sodródni, csak annyira tekertem, ahol kellett, hogy az apró halacska azért veressen. Voltak szakaszok, ahol tekernem sem kellett, ahogy vitte a sodrás, a zsinórnak volt annyi ellenállása, hogy a csali folyamatosan veretett finoman. Nem kellett sokáig várnom. Agresszív rávágással érkezett az első pisztráng, viszont aztán nem harcolt valami keményen. Azt gondoltam, apróságot akasztottam. Nem, ő is az átlagméretet képviselte, de sajnos olyan mélyre kapta a mini wobblert, hogy a kopoltyúlemezeiben akadt a hármashorog. A fotón látszik is, hogy vérzik. Igyekeztem megmenteni, és amikor vízbe helyeztem, egyszer csak rúgott egyet, és elengedtem. De aztán sajnos hátára fordulva elfeküdt a kövezésen. Nem volt mit tennem, kénytelen voltam bemenni érte és megadtam neki a kegyelemdöfést. Hát, legalább az asszonynép is sikeresnek könyveli majd a horgászatot. Viszont azonnal megfogadtam, hogy a mini wobblerek hármashorgait mind lecserélem egyágúakra. Most már értem, hogy miért ez a sokszor vitatott szabály. A pisztráng nagyon gyorsan és agresszívan támad, könnyen halálát okozzák a hármashorgok, és amilyen vehemens, nem hinném, hogy nagy hátrány lehet az egyágú horog. Ezt a wobblert le is cseréltem, felkerült helyette egy felszíni bogár.

Első pergetett sebes pisztrángom
A legemlékezetesebb kapás Oscar-díját ő kapta

Nem kellett sokat dobálnom vele. Olyat odavert a bogárnak a támadó, hogy belesírt a fékem. Tulajdonképpen nem is vágtam be, olyan durván támadta. Azt gondolom, messziről gyorsulva, nagy sebességgel kaphatta el. Most, napok múltával, hogy leírom, még mindig beleborzongok abba a kapásba. Tényleg nagy dolog ez a pisztrángozás! :)

Közben elmentem újra pergetni. A süllők rejtekét még nem ismerem itt, a Dunán, őket próbáltam becserkészni egy távolabbi szakaszon… és mi történik? Egy SSR7-est támadott be ez a pimasz kis szivárványos… de akkor hol lehetnek a süllők?!

Hát, ilyen ajándékokkal lepett meg a Duna. Pest környéki gyerek vagyok, fiatalságom sok szép élményének színhelye volt ez a gyönyörű folyó. Az, hogy most is a Duna-parton lakom olyan, mintha otthon lennék, csak kicsit messzebb a fővárostól. Mindenképpen terveztem, hogy az idén megismerkedem a pisztrángfogással, hiszen a környéken sok pisztrángos víz van, és ahogy már korábban írtam, mindig irigykedve néztem a pisztránghorgászokat. De hogy ezt az élményt épp a Duna ajándékozza nekem, azt álmomban sem gondoltam volna… és épp itt, a ház előtt?! :-)

Írta: Merényi Kocka István
Fotók: Merényi Kocka István

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: