Célunk a meghökkentés, avagy egy műcsali születésének igaz története - 10. rész: vertikálhordozók

Célunk a meghökkentés, avagy egy műcsali születésének igaz története - 10. rész: vertikálhordozók

A vertikál szó ezeknél a hordozóknál nem a műcsali mozgásának irányára utal - mint a klasszikus értelemben vett vertikális műcsalik esetében -, hanem a szárny vertikális állására. Az eddig ismertetett hordozók mind vízszintes, azaz horizontális szárnyállásúak voltak, hozzájuk képest a vertikálhordozók szárnyállása 90 fokkal elforgatott. Az ötletet a vízfelszín közelébe szánt műcsali adta, ahol a láthatóság sokkal inkább szempont lehet, mint egy mélyvízi kivitel esetében. Arra gondoltam, hogy oldalról nézve egy horizontális szárny talán kevésbé látszódik, mint egy vertikális. Ez persze csak részben igaz, hiszen a hullám (főleg az orientált) sokszor szinte körülöleli a műcsali testét, de kihívásnak nem volt rossz, én pedig szeretem a kihívásokat.

Az igazat megvallva ez a koncepció csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mégis úgy véltem, helye lehet a többi között. Egyrészt mert az általa kikísérletezett technikák és technológiák a horizontális szárnyállású hordozók esetében is alkalmazhatók, másrészt pedig lehetnek még a koncepcióban olyan kiaknázatlan lehetőségek, amire én nem gondoltam, vagy egyszerűen csak nem mélyedtem el eléggé a témában.

Az első leküzdendő problémát a vertikális horonykiképzés jelentette, ami a jigfejes megoldás alkalmazását eleve kizárta. Maradt a wobblertest, azonban ennek behornyolása sem jöhetett szóba, mert a huzalozást ki kellett vinnem a függőleges középszimmetria síkjából. Hogy hová? Nyilván csak valamelyik oldalra, hiszen a szimmetriasíkot már kibérelte magának a vertikális szárny. Két potenciális megoldást próbáltam ki: az elsőnél az ólomlapkás súlyozás egy felturbózott kivitelét alkalmaztam, a másiknál maradtam ólompogácsás súlyozás mellett. Mindkettő alapját a két félből álló wobblertest adta. Nézzük az elsőt!

Mindenekelőtt készítettem egy teljesen hagyományos wobblertestet, majd a függőleges szimmetriasíkja mentén lombfűrésszel szétválasztottam. Úgy gondoltam, hogy a szükséges szerelvényeket a bal és jobb test-felek csatlakozó felületeire ragasztom fel, ezért előbb szépen síkba csiszoltam őket, majd ezekhez igazodva kirajzoltam és kivágtam az alkalmazandó szerelvények szabásmintáját.

Az ólomlapkás vertikálhordozó szerelvényei

A huzalozás az egyik test-félben kapott helyet (mindegy, hogy melyikben), az ólomlapok alulra kerültek (a súlypont miatt), felülre pedig polikarbonát lemezkék a síkfelület tartása végett. Az ólomlap vastagsága megegyezett a polikarbonát lemez vastagságával (1 mm). Következő lépésként a szerelvényeket felragasztottam egy ragasztószalagra (festésnél használt szegélyvédő).

Ragasztószalagon pozícionált szerelvények

Aztán az ily módon pozícionált és tökéletesen síkfelületűvé tett szerelvényekre, epokittel ráragasztottam a test-feleket. Az epokitt kikeményedése után már nem kellett mást tennem, mint lehúzni a felületekről a ragasztószalagot, majd az test-felek illeszkedő felületeit szépen síkba csiszolni.

Becsiszolás után

A füleken és az egyéb helyeken lévő ragasztó-megfolyások eltávolítása után jöhetett a két test-fél külön lakkozása, mely egyben a csatlakozó felületek előkészítését is jelentette a távtartós összeillesztéshez. A lakkozott felületre aztán kirajzoltam a tényleges távtartó helyét, ezt átmásoltam polikarbonát lemezre, majd ollóval kivágtam.

Megjegyzés: ennél a kivitelnél egy, a wobblertest külső ívét nagyban lekövető távtartót alkalmaztam, hogy nagyobb ragasztási felületet kapjak, illetve ne legyenek túl mélyek a hornyok. A távtartó felületét csiszolópapírral némiképp beérdesítetem, hogy a végső összeragasztás során kellően tartsa a ragasztót.

A huzalozást magába foglaló test-fél és a távtartó lemezke

Legvégül a távtartó közbeiktatásával összeillesztettem és pillanatragasztóval összeragasztottam a test-feleket.

Megjegyzés: Mivel a huzalozás az egyik test-félbe került, a fülek végeit vissza kellett hajlítanom test függőleges szimmetriasíkjába.

Középre hajlított fülek

Ezzel az ólomlapkás vertikálhozdozó gyakorlatilag készen is állt a próbákra. Ebből a típusból egyébként két darabot készítettem, egy tömzsibbet és egy hosszúkásabbat.

Ólomlapkás súlyozású vertikálhordozók

A másik kivitel esetében - az előző részben ismertetett összekötőcsöves megoldáshoz hasonlóam - a szerkezeti integritás növelése volt a célom, amit a test-feleken átmenő, azokat mintegy összekötő ólompogácsás súlyozással akartam elérni. A prototípus elkészítése itt is ugyanúgy indult, ám a szétválasztás előtt a hasi részbe keresztirányú, 5 mm-es üregeket vágtam lyukasztóval.

Üregek az ólompogácsás súlyozáshoz

Ezt követően szétválasztottam a testet a függőleges szimmetriasík mentén, majd az egyik test-félen (valamelyiken), berajzoltam a leendő huzalozás helyét.

Szétválasztás után

A huzal helyét fémfűrész lappal vágtam ki az adott test test-félben 1 mm mélyen, s ehhez igazítva meghajtogattam magát a huzalozást is. A huzal visszahajtásainak helyén szikével szélesítettem ki a horony két végét.

Horony és huzalkiképzés
Test-félbe helyezett huzalozás

Ennél a huzalozásnál már a ragasztás előtt elvégeztem a fülek középszimmetria-síkba hajtását (ez látszik is a felvételen), ugyanis utólagos kihajlítás esetén a huzalozás vége könnyen kiszakadhatott volna a ragasztóágyból. A huzalozást epokittel ragasztottam be a hornyába, majd annak kikeményedése után mindkét test-fél csatlakozó felületét síkba csiszoltam. Ezután jöhetett a lakkozásuk.

Ez a hordozó is megkapta a maga kis polikarbonát távtartóját, de mivel az ólompogácsák keresztezték, ezek helyét is ki kellett rajta alakítani. Sajnos ehhez lyukasztót használtam - a kemény anyag meg is ette az élét rendesen.

A huzalozást is magában rejtő test-fél és az alkalmazott távtartó

Látható, hogy az első és hátsó csatlakozó ívek ennél a távtartónál is eltérőek, illetve az alakja próbálja lekövetni a wobblertest ívét. A hátsó csatlakozó ív méretének lecsökkentésére az elvékonyodó farokrész (torpedó alak) miatt volt szükség, a kiszélesedő ívvezetésre pedig inkább a nagyobb ragasztási felület elérése végett. A súlyozáshoz szükséges ólompogácsákat 5 mm átmérőjű pálcaólmokból vágtam le, késsel.

Pálcaólmok darabolás előtt

A szükséges lakkozások után a „lyukasztógyilkos” távtartó közbeiktatásával összeillesztetem és pillanatragasztóval összeragasztottam a test-feleket. E műveletnél ügyelnem kellett a test-felekben lévő furatok pozícionálására, hiszen az ólompogácsák csak a legvégén kerültek be a testbe. Ezeket amúgy epokittel ragasztottam be. Az epokitt kikeményedése után (ügyelve a lakkréteg sértetlenségére) picit még csiszoltam az oldalán, és már kész is volt a hordozó. Ebből a típusból szintén kettő készült.

A prototípusok

Pici tuninggal még lehetett fokozni a vizuális élményt - ennek eredménye a nyitóképen látható, illetve az alábbi képen:

A hosszúkásabb testű ólompogácsás vertikálhordozó festés és mintázás után

A következő részben a vertikálhordozókhoz alkalmazgató szárnytípusokról lesz szó.

Sulyok Sándor
Fotók saját forrásból

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: