Már régen elmúlt az az idő, amikor a horgászok télen szögre akasztották horgászbotjukat és csak az első tavaszi napokon bújtak elő a meleg szobából. A pergetés is sikerrel űzhető az év bármely szakában, de talán tavasszal - amikor ragadozó halaink a fajfenntartással foglalkoznak - van pár hét, amikor a legtöbb pergető horgász szusszan egyet, elcsomagolja a plasztik csalikat, a támolygó villantókat és előveszi a novemberben félredobott felszíni wobblereket. Ezzel párhuzamosan átnézi felszerelését és esetlegesen cserére ítéli kiszőrösödött, megfakult zsinórját. A horgászzsinór felszerelésünk elengedhetetlen része, ám ennek ellenére talán a legkevesebb szó esik róla, amikor horgászfelszerelésünk összeállításán fáradozunk. Az alábbiakban a pergetéshez használatos zsinórok tekintetében írok le néhány általam fontosnak vélt szempontot, bízva abban, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk a megoldáshoz, vagyis a jó választáshoz.
Három évvel ezelőtt igencsak határozottan megválaszoltam volna a címben feltett kérdést, egyértelműen a fonott zsinórok mellett tettem volna le a voksomat. Úgy gondoltam, hogy a csali mozgásának tökéletes érzékelése mindenek felett áll, így nem éri meg az esetlegesen több kapás ígérete sem azt a bizonytalanságot, amelyet a nyúlós monofil zsinór okoz. Horgászati szokásaimat és az általam horgászott vizek tulajdonságait figyelembe véve igazam is volt, ám amikor a letisztult Tiszán vettem űzőbe a balinokat, rá kellett jönnöm, hogy igenis van létjogosultsága a „láthatatlan” monofil zsinór használatának. A fenti pár sor talán meg is fogalmazza, hogy mikor van elsősorban szükségünk a monofil zsinórokra. Akkor, amikor olyan halakra horgászunk, amelyek táplálékszerzésük során elsődlegesen látásukra hagyatkoznak, és amikor az aktuális horgászat alkalmával ezt a látást semmilyen zavaró tényező nem csökkenti jelentősen. Mire is gondolok? Nyilvánvaló tény, hogy a halak szeme más kialakítású, mint az embereké és más közegben is használják, ám ahogy sötétben mi is rosszabbul látunk, úgy joggal feltételezhetjük, hogy ekkor halaink is kevésbé tudnak támaszkodni erre az érzékszervükre. Éppen ezért ha éjszaka vagy a szürkületi időszakban horgászunk, akkor zsinórunk láthatóságának sokkal kisebb szerepe lesz eredményességünk szempontjából. Hasonló helyzetet teremt folyóinkon egy zavarosabb áradás, amely azon túl, hogy serkentőleg hat a halak étvágyára, még abban is segít nekünk, hogy elrejti zsinórunkat.
Nézzük akkor még részletesebben, hogy - legalábbis az én véleményem szerint - mikor érdemes a monofil zsinórokat előnyben részesítenünk, és hogy mely tulajdonságait kell szem előtt tartanunk, amikor pergetésre való zsinórt keresünk. Elsődlegesen a „láthatatlanság” az, amely rákényszerít bennünket a monofil zsinór használatára, ez pedig elsősorban a balin, a domolykó, a pisztráng és a jászkeszeg esetében kerül előtérbe. A halak számára a víz a természetes közeg, így azok a termékek felelnek meg céljainknak a leginkább, amelyek a víz „színére” hasonlítanak. Ez sajnos azért nem ennyire egyszerű, mindazonáltal irányelveket azért ki tudunk alakítani: kerüljük a nagyon sötét vagy nagyon élénk színeket. A színes zsinórok közül tapasztalatom szerint elsősorban a fényes felületűek válnak be, a matt színű termékek sokszor a levegőben szinte láthatatlanok, ám vízbe merülve hihetetlen módon elütnek környezetüktől és láthatóvá válnak. Alkalmasak lehetnek a valódi vízszínű zsinórok, a halványzöld, halványsárga, éppen csak színezett változatok. Személy szerint a legtöbb jó tapasztalatot a sokak által favorizált élénksárga zsinórokkal szereztem, nem csak a méregdrága fluorokarbonként hirdetett termékekkel, hanem a hasonló színű olcsóbb változatokkal is. Az élénkzöld, piros, narancs és ki tudja még milyen színekben pompázó zsinórokhoz eddig pergetéskor még nem volt bizodalmam, kipróbálás nélkül így csak elméletileg jelentem ki, hogy kiszúrja őket a ragadozó hal. Horgászpályafutásom kezdeti időszakában találkoztam a szivárványszínű zsinórokkal, ám mostanában a bojlis horgászok körében újra feltűnt, bár ha jól emlékszem terepszínűként aposztrofálva. Érdekes elgondolás, hiszen a sokszínű zsinór egyes darabjai szinte biztosan kevésbé látszanak a vízben, így a hal nem egy folytonos vonalat, hanem egy meg-megszakadó, a víztől nem markánsan elkülönülő valamit lát, ami talán kevésbé gyanús számára. Mindenesetre, ha kezembe kerül egy ilyen tekercs, mindenképpen ki fogom próbálni.
A szín kiválasztásán túl a vastagság és a kiszerelés lehet a következő szempont. Pergetés során legtöbbször 50 méter alatti dobásokkal operálunk, így maximálisan elegendőek számunkra a 100-150 méteres tekercsek. Ráadásul az intenzív használat rendesen elkoptatja zsinórunkat, így nem fogjuk megúszni a szezonon belüli zsinórcserét. Sajnos azonban az utóbbi időben egyre inkább a nagyobb kiszerelésű termékek árusítása kerül előtérbe, nem ritkák a 300 méteres tekercsek sem. Természetesen elboldogulhatunk ezekkel is, ha pontosan tudjuk, hogy előzőleg milyen átmérőjű és mennyiségű zsinórhoz volt orsónk dobja előtöltve. Általában a dob belső peremén lesz helyünk egy kis cetli felragasztására, ahol feltüntethetjük, mikor, milyen mennyiségű, vastagságú és márkájú zsinórral töltöttük fel az adott dobot. Ez persze nem feltétlenül szükséges, ám amikor több orsóval, több dobbal dolgozunk, nagy segítségünkre lehet. Ráadásként a megvásárolt nagyobb kiszerelésű termékből így kontrolált mennyiséget tudunk felhasználni, a maradékot félrerakva pedig a következő zsinórcserekor csak be kell nyúlnunk a dobozunkba.
A damil vastagságát a fogni szándékozott halak mérete és az alkalmazás helye egyértelműen behatárolja. Minél nagyobb halakra számíthatunk, minél nagyobb tömegű csalikkal dobálunk és minél akadósabb terepen horgászunk, annál vastagabb zsinórra lesz szükségünk. Példának okáért ugyanazon másfél kilós balinokra horgászva az erőteljes, hosszú dobásokat és 50 grammos csalikat számolva bizony szükségünk van a 25-ös zsinórokra, míg csónakból, akadómentes terepen, könnyű pergető botunkon elegendő lesz a maximum 20-as vastagság is. A finomszerelékes horgászok nyomdokaiba lépve azonban néha átesünk a ló túloldalára és túlzottan vékony zsinórral szereljük horgászbotunkat. Ezt nem tartom túlzottan célszerűnek, nem magunk, hanem elsősorban a halak érdekében. Szerencsétlen pontynak is gondot okoz egy, a szája szegletében fityegő leszakított horog, ám méreteiben ez össze sem hasonlítható azzal, amikor egy olyan műcsalit szakítunk felelőtlenül a halba, amely egy vagy több hármashoroggal van ellátva. Éppen ezért inkább egy kis túlbiztosítást ajánlok, inkább két mérettel vastagabbat használjunk, mint a szükségesnél csak eggyel gyengébbet. A fent említett halfajok tekintetében alsó határként avatott kézbe a 16-os vastagságot ajánlom, hozzá illő könnyű pergető pálcával. Ez is már súrolja a hazardírozás fogalmát, így én az utóbbi időben már inkább a 18-as mérettől indítok. Felső határként a balinólmos-legyes pergetéskor használt 25-ös, 27-es méretet fogalmazhatom meg.
Az ennél vastagabb monofil zsinór főzsinórként pergetésre felesleges. Nem véletlenül hangsúlyozom ki, hogy főzsinórként, ugyanis egyes esetekben szükségünk lehet arra, hogy a fonott főzsinórhoz monofil előkét csatlakoztassunk. Nem egyszer előfordult velem, hogy az esti süllőzésre túl korán érkeztem, bekötöttem a megfelelő helyre, majd bosszankodva néztem az önfeledten táplálkozó balinokat. Amíg ugyanis nem kezdett fogyni a fény, addig alig-alig tudtam megfogni közülük egy-egy darabot. Átcserélni a fonottas dobot, pláne második felszerelést hurcolni magammal nem tűnt megoldásnak, így egyszer kipróbáltam azt, hogy a kapocsba egy másfél méter hosszúságú damilt csatlakoztattam, majd erre erősítettem fel a wobblert. Működött, így azóta szerelékes létrán tárolva mindig van nálam egy előre megkötött „előke”. Hasonlóképpen tárolva ólmos-legyes előkét is tartok magamnál, bár az ólom helyére nemegyszer valami jól dobható wobblert csatlakoztatok.
Fontos paraméter lenne még a termék kopásállósága, merevsége, szakítószilárdsága, ám ezeket az értékeket házilag mérni szinte lehetetlen, a tekercsen feltüntetett értékek pedig sokszor szinte csak marketingcélból kerülnek feltüntetésre. Ezért sajnos amikor horgászzsinórt választunk, marad a saját és környezetünk tapasztalata, valamint a jó öreg megérzésünk. Pergetésre mindazonáltal a kevésbé nyúlékony gyártmányok felelnek meg jobban, és általában ezek azok, amelyek keményebb alapanyagból készülnek, így kopásállóbbak és szakítószilárdságuk is magasabb. Gond csak az óhatatlanul szükséges csomóknál jelentkezik, hiszen ha valóban merevebb termékről van szó, akkor sokkal kevésbé szereti a csomókat. Apróság és talán evidens is, de csak leírom, hiszen itt különösen sokat jelent, hogy a damilt nedvesítsük meg a kötés elkészítése előtt. Így a menetek nem tapadnak egymásra, könnyebben csúsznak a megfelelő helyre és a csomó sokkal tartósabb lesz. Kötés után, különösen a vékonyabb zsinóroknál, feltétlenül végezzünk szakítópróbát, inkább a kezükben szakadjon, mint horgászat közben. Egyes gyártók újabban próbálnak a horgászok segítségére lenni és különböző fajtájú zsinórjaikat már elnevezésükben is egy adott horgászmódszerhez ajánlják. Ez persze még messze nem garancia az okos választáshoz, ám joggal remélhetünk egyfajta iránymutatást.
Mint a bevezetőben említettem, hogy pergetésre elsősorban a fonott zsinórokat tartom alkalmasnak, talán furcsa, hogy ennyit foglalkoztam a kivételnek számító, monofil zsinórt igénylő esetekkel. Most azonban térjünk át a fonott zsinórokra! Számos olyan tulajdonságuk van, amelyek miatt közkedveltek lettek a horgászok körében. Legtöbben szinte hihetetlen szakítószilárdságuk és kopásállóságuk miatt szerették meg, ám a pergetés szempontjából ugyanilyen fontos hajlékonyságuk illetve rugalmatlanságuk is. Hajlékonyság alatt gyakorlatilag a zsinór lágyságát értem, rugalmatlanság alatt pedig a nyúlási képesség hiányát. Főleg ez utóbbi tulajdonság, vagyis az a sokszor szinte ijesztő közvetlen kontaktus a műcsalival eredményezte azt, hogy a pergető horgászat területén ennyire népszerű lett használata. Felismerték ezt az igényt a gyártók is, így sok zsinórt kifejezetten a pergető horgászok számára fejlesztenek és ajánlanak. Természetesen nem muszáj ezt figyelembe vennünk, de céljainknak ezek biztosan megfelelnek, hiszen különféle védőbevonatokkal rendelkeznek, amelyek egyrészt a zsinór kopásállóságát tovább növelik, másrészt csökkentik a gubancolódásra való hajlamot azzal, hogy egy minimális merevséget kölcsönöznek a terméknek.
Ráadásként a pergetéshez ajánlott zsinórok kiszerelése általában 100-130 méter között mozog, vagyis tökéletesen elegendő hosszúságúak. Sarkalatos pont a fonott zsinórok esetében is az alkalmazott zsinórvastagság. Mivel papíron sokkal erősebbek, mint monofil társaik, hajlamosak vagyunk a nagyon vékony, 0,04 vagy 0,06 mm-es átmérőjű zsinórok használatára, holott számottevő előnyt nem nyújtanak vastagabb társainknál, inkább csak a hátrányaikat „élvezhetjük”. Természetesen a ténylegesen ilyen átmérőjű zsinórokról beszélek, amelyek sokkal jobban gubancolódnak, és nagyon érzékenyek a mechanikai behatásokra. Egy 0,06-os fonott zsinór akár egy ágra ráfeszülve is képes elpattanni, pár leakadás után pedig nemegyszer cérnaként szakad. Éppen ezért inkább a 10-es méret feletti zsinórokat ajánlom, ám túl ezen inkább az egyéni igények és horgászati szokások szabják meg, mely zsinórvastagság fog beválni. Kisebb, könnyebb műcsalikhoz értelemszerűen vékonyabb zsinórra van szükségünk, hogy kellőképp el tudjuk dobni és a wobbler mozgását se akadályozza a zsinór súlya, ám sokszor kompromisszumot kell kötnünk. Mondjuk akkor, amikor harcsára horgászunk kisméretű wobblerünkkel, vagy abban az esetben, amikor partról horgászva szeretnénk nagyobb biztonságban tudni műcsalinkat. Ellenpéldaként a folyóvízi gumihalazást tudom említeni, hiszen itt hiába dobálunk akár 50 grammot is meghaladó csalikkal, ahhoz, hogy a folyó sodrásában megfelelően fenékre tudjuk küldeni a gumihalat, vékonyabb zsinórra van szükségünk. Irányelvként, átlagos körülmények között süllőre horgászva a 15-17-es méretet, csukára a 17-20-as, harcsára pedig a 20-30-as méretű fonott zsinórokat tartom megfelelőnek. A fonott zsinórok élettartama többszöröse a monofil damilokénak, ám nem örökéletűek, így intenzív használat mellett akár szezononként is cserére szorulhatnak. Időlegesen persze elodázhatjuk a cserét, ha megfordítjuk zsinórunkat a dobon. Fontosnak tartom kiemelni, hogy érdemes a horgászat megkezdése előtt tüzetesen szemügyre venni a legjobban igénybevett utolsó 1-2 méteres zsinórszakaszt, és ha kétségeink támadnak vagy látványosan elkopott, gondolkodás nélkül vágjunk le belőle. Egy darabig én igencsak spórolósan végeztem el ezt az ellenőrzést, és csak akkor vettem komolyan, amikor a második halam távozott már a bevágás utáni másodpercben, sajnos műcsalival a szájában. Azóta bizony jártam úgy, hogy a kezemre tekert, bivalyerősnek gondolt zsinórt egy mozdulattal elszakítottam. Szintén pár perces mozdulatsor az alábbi, de az igazi mumus, a gubancolódás elkerülése érdekében mindenképp javaslom. Amikor wobblerrel horgászunk, pláne éjszaka és csónakból, szinte elkerülhetetlen, hogy orsónk dobjára laza, összevissza álló menetek kerüljenek. Az éjszaka sötétjében ezzel nem sok mindent kezdhetünk, de a következő horgászat kezdetekor igen, mégpedig azzal, ha egy nagyobb súlyú műcsalit vagy akár az erre a célra rendszeresített ólmot akasztjuk a kapocsba, majd egyre hosszabb dobásokkal rendbe rakjuk zsinórunkat. Nem célszerű elsietni a dolgot, ha egy erőteljes, hosszú dobással indítunk, szinte biztos, hogy öklömnyi gubancot kapunk.
Így, a vége felé közeledve szót kell még ejtenünk a számomra az utóbbi évben egyre nagyobb dilemmát okozó kérdésről, mégpedig a fonott zsinórok színének fontosságáról. Alapvetően akkor használom a fonott zsinórt, amikor valamely fizikai körülmény okán a halak látásának csekély szerep jut. Ennek ellenére mindezidáig nem tudtam megbarátkozni az élénk színű fonott zsinórokkal. Természetesen elismerem, jobban láthatóak számunkra, így segíthetnek a csali nyomon követésében, illetve fárasztás közben, ám eddig különösebb megerőltetés nélkül elboldogultam a zöld vagy szürke színű zsinórjaimmal. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy van létjogosultságuk, bár abban is biztos vagyok, hogy a lebegő szennyeződésekkel teli folyóvizekben nem sokáig fognak jelentősen elütni természetesebb színű társaiktól.
A pergető horgászzsinór sokkal nagyobb, intenzívebb igénybevételnek van kitéve, mint egyéb módszereknél használatos társai, így legalább olyan fontos eleme felszerelésünknek, mint a bot vagy az orsó. Ennek ellenére sokszor, sokan kevés figyelmet fordítanak rá. Nagyon igaz, hogy a minőséget meg kell fizetni, így különösen a fonott zsinórok igencsak drágák, ám ha jól választunk, akkor a problémamentes horgászaton túl lecsökkenthetjük az elveszített műcsalik és elszalasztott halak számát is. Legalább ennyire fontosnak tartom a zsinór leginkább igénybe vett utolsó pár méterének ellenőrzését, ezért ezt itt újra megemlítem, kiegészítve azzal, hogy ha elhasználódott a zsinórunk, ne legyünk restek lecserélni. Véget értek a tilalmak, újra üldözhetjük a szemtelen balinokat, a mohó csukákat és a szeszélyes süllőket, tiszteljük meg őket azzal, hogy felkészítjük felszerelésünket a várható nagy ütközetekre.
Külön köszönet Hopp Béla barátomnak az elektronmikroszkópos felvételekért (SZTE TTIK)!
Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: Kiss Gábor, Magyar Anita, SZTE TTIK
