Őszi villan ások - II. rész

Őszi villan ások - II. rész

A friss élmények még élénken éltek emlékezetünkben, mialatt hajnalban összeszedelőzködtünk barátommal. Reméltük, hogy újabb kellemes napot tölthetünk morotvai csukák után kajtatva, bár tudtuk, hogy a hazamenetel miatt nem maradhatunk olyan sokáig kint, mint tegnap. A kikötői reggel ugyan olyan borzongatóan csípős volt, akárcsak azt megelőzően és még jó pár órát kellet várni az őszi napsütés melengető simogatásáig. Hiába próbáltam lelkileg felkészülni az előttünk álló rövid, de szeles csónakázásra az öblítőcsatorna szájáig, hiába húztam a fejembe sapkámat és dugtam zsebre kesztyűs kezem, a menetszél megintcsak a csontomig hatolt. Ahogy vezetőnk motorcsónakjának hangja a távolba veszett, mi már rutinosan kanyarogtunk a szűk csatornában, hogy minél előbb kiérjünk a nyílt vízre.

Az öblítőcsatorna visszaadhatatlan hangulatú…

Elhatároztuk, hogy ezúttal egy lendülettel a tegnapi helyünkön túlra evezünk és onnan haladunk visszafelé, hogy a nap végén ne a távolból kelljen visszavánszorognunk. A kiszemelt terület igazán ígéretesnek tűnt, nem véletlenül néztük ki magunknak előzőleg. A megritkuló nádas előtt jó 3-4 négyzetméteres területen tavirózsa liget terpeszkedett, melyben - reményeink szerint - néhány ragadozó szempár figyelt. A módszereken nem változtattunk: én könnyített kishalasomat a növényzet egyik oldalára vetettem, mialatt a másik oldalt villantóinkkal fogtuk vallatóra. Elképzelni sem tudtuk, hogy ilyen eszményi helyen ne legyen kapásunk. Pedig úgy lett. Legalább negyven percet töltöttünk a környék átfésülésével, mindhiába. Ennyi idő alatt már szánalomból is kaphatott volna egy csuka... Fájó szívvel álltunk tovább, bár lelkesedésünk nem tört le. Majd a következő helyen fogunk! - erősítgettük egymást Tomival és a tegnap két halat is adó Háromágú betorkolásához eveztünk. Felvettük a megfelelő pozíciót, de úgy tűnt a csukák nem veszik az adást és nem akarják megismételni a duplázást. Nem maradt más hátra, innen is tovább álltunk.

Mivel a lehető legalaposabbak szerettünk volna lenni, szinte dobástávolságonként eveztünk, macskáztunk. A szélrózsa minden irányába dobálva próbáltunk megtalálni a halakat. Akárcsak tegnap, ismét vékony lemezű, nagy felületű kanalakkal dolgoztunk. Az ilyen típusú villantok egészen egyedi vezetést tesznek lehetővé. Mivel csekély sebességnél is kiválóan mozognak (sőt ilyenkor mozognak igazán csábítóan), elég pusztán tapogatásszerűen, lassú botemelésekkel bevontatni őket, melyet kisebb, csuklóból indított pöcögtetésekkel fűszerezhetünk. Az egész mozdulatsor leginkább a twisterezésre hajaz, annyi különbséggel, hogy nem feltétlenül kell a fenékre engedni a műcsalit. Ha pedig az ember időnként megállítja a mozgást és hagyja feszes zsinóron 30-50 centit esni a kanalat, olyan tökéletes "hulló falevél" manővert csalhat ki belőle, aminek a legtöbb csuka - tapasztalatok tanulsága szerint - nem nagyon tud ellenállni. Sajnos azonban a morotvai csukákat aznap átmeneti amnézia sújthatta, mert szemmel láthatóan elfelejtették, hogy ők valójában szeretik ezt a mozgást. Hiába erőlködtünk, minden számottevő eredmény nélkül vezetgettük támolygóinkat a beköszöntő, kora délutánban, holott szinte folyamatosan cserélgettük műcsalijainkat, hogy megtaláljuk a nyerő darabot. Először a testesebb kanalak kerültek elő, melyekkel egyrészt nagyobb távolságban is keresgélhettünk, másrészt kipróbálhattuk azt is, hogy nem gyorsabb, intenzívebb mozgatás indítja-e be a halak fantáziáját.

Később wobblereket, gumihalakat és twistereket is csatasorba állítottam. Feltettem a mélyretörő Risto Rap-ot, dobáltam körforgóval, próbálkoztam kubai szivar méretű giga-twisterrel, amire a csukák csak nagykorúságukat igazoló személyi okmányaik bemutatásával kaphatnak, ám semmi. Nem is egészen értettük, hogy mi történhetett. Nem voltunk csalódottak, hiszen fantasztikus környezetben, gyönyörű időben és nagyszerű hangulatban telt a nap, de jó lett volna néhány kapás formájában meggyőződni arról, hogy a "hiba nem a mi készülékünkben van…" Már délután negyednégy is elmúlt és a hazaindulás ideje fenyegetően közeledett. Tomival megállapodtunk, hogy a Szartos befolyójánál még megállunk és nyomjuk 15.45-ig, aztán könyörtelenül összepakolunk és elindulunk hazafelé. Az úszós felszerelést már be sem dobtam, hogy semmilyen formában ne zavarja a pergetést.

Ahogy tanácstalanul matattam műcsalis dobozomban, kezem ügyébe akadt egy sok vizet megjárt, vörösréz Effzett. Mivel a halfogásra nem sok esélyt láttam, ezért rögtönzött felszerelés-teszttel akartam elütni a hátralévő időt. Persze abszolút nem tudatos, inkább kíváncsiság által vezérelt kísérletre gondoltam, mivel régóta ki akartam próbálni, hogy a szintén velem lévő, eddig csak twisterezésre használt botom mire képes. Bár dobósúlya légiesen könnyűnek tűnő 5-25 gramm, az ehhez tartozó szigorúan gerinces akciója sejtette, hogy támolygóval sem vallana szégyent. Sokat nem kellett a szereléssel variálnom, mert a hozzá tartozó orsó 0,22-es pergetőzsinórral kéznél volt, amit pillanatok alatt rávarázsoltam és már lendítettem is az első, csónakkal párhuzamos dobást. A közepesnél kisebb, talán 12-15 grammos villantó gyönyörű ívben és olyan távolra szállt a finom zsinóron, hogy a felszínen tükröződő napfényben nem is láttam pontosan csobbanását. Bevontatás közben sem igazán a pergetésre, hanem a felszerelésre összpontosítottam. Tetszett, hogy a bot nem adja meg magát a megszokottnál nagyobb ellenállásnak, hanem acélosan állja a sarat, és emellett precízen közvetíti a villantó minden mozdulatát. Elégedetten dobtam újra, mert a finom felszerelés nem húzta annyira a két nap alatt kissé elnehezült karom és vállam, mint masszívabb társa.

A harmadik lendítés különösen nagyra sikerült, alig akart vizet érni a kanál. Gondolatban már azt tervezgettem, hogy hol és hogyan fogom ezt az összeállítást legközelebb kipróbálni, mikor váratlanul tiszta és félreérthetetlen ütést kaptam. Kezem ösztönösen bevágásra lendült és orsóm felzizzenő fékje jelezte, nem hiába. Egy villanás alatt izgalommal teli öröm lett úrrá rajtam, amint megéreztem az élő lüktetést zsinórom végén. A hal nem rohant, nem rugdalózott, kissé oldalazva közeledett, ahogy magam felé pumpáltam. Ellenállásából ítélve nem ígérkezett kicsinek, de nem is volt rekordlistákat döntögető példány. A csónak felé közeledve engedelmesen viselkedett, de amint 3-4 méterre volt, váratlanul megfordult és nagy burványlás közepette az ellenkező irányba indult. Szerencsére a felszerelés addigra már felmorzsolta erejét, így elég volt bottal utánanyúlnom és szolid körpályára kényszerítve ismét a közelünkbe került. Óvatosan megemeltem és ekkor felsejlett az opálos vízből fehéres teste. Balin! - szakadt ki belőlünk egyszerre a felismerés.

Felbukkanásánál mindhárman meglepődtünk

Hát ezért maradt el a szaltó, a villámgyors szökkenés, meg heves rugdalózás, amit csukáknál megszokhattunk. A tömzsi csíkhúzót, mintha csak a lelepleződés szégyene bénította volna, megadóan tűrte, hogy vaskos nyakát megfogjam, és a csónakba emeljem.

Rivaldafényben

Gyorsan kiszabadítottam szájszélébe akadt horgomat, majd megmértem. Kis híján ötven centi és két kiló. Örömöm nemcsak azért volt határtalan, mert végül csak sikerült hallal zárnom a napot, hanem azért is, mert engem legendásan utálnak a balinok. Eddig bármikor, ha célzottan próbáltam rájuk horgászni, rendre eltűntek a környékről, vagy csak kisebbek méltattak kapásra, most pedig végre sikerült egy normálisabbat fogni közülük. A visszaengedés előtt csodáltam néhány pillanatig formás zömök testét, majd útjára bocsátottam a fenekeszeget.

Első értékelhető balinom
Aztán nagyra nőjj!

Jóleső elégedettség áradt szét bennem. Órámra pillantottam, 5 perc volt hátra. Lassan csomagolni kezdtem, amúgy is több motyóm volt, ezért nem is árthat, ha idejében összerendezem őket.
- Mennyi időnk van még? - kérdezte Tomi.
- Még kb. négy perc, aztán csomagolni és menni kellene - válaszoltam.
- Rendben, dobok egy párat, aztán kalap kabát… - szólt és egy emberes lendítéssel útnak indította Atomot imitáló kanalát.
Alig fordultam vissza, hogy az orsók elcsomagolásával foglalkozzak, mikor éreztem, megbillen alattunk a ladik. Felkaptam a fejem és láttam, hogy barátom botja karikába görbülve hajladozott, sőt még orsójának fékje is nyöszörgött egy kicsit. Nagyon megörültem halának, talán még jobban, mint a sajátomnak. Minden holmit félretettem és izgatottan figyeltem a csatát, annál is inkább, mivel barátomnak láthatóan szintén balinnal, ám jóval nagyobb példánnyal akadt dolga. Ez a hal nagy ívben megkerülte a ladikot és a közelünkbe érve sem volt hajlandó a felszínre emelkedni. Tomi elé kanyarodva, gorombán ráhúzott a botra és a felcsapó tajtékban csak villanó farkát láttuk egy másodpercre.

Tomi balinja bekeményít
Ott a farka, ott a farka…!

Barátom és felszerelése azonban állta a sarat. A visszatörés után türelmesen megsétáltatta néhányszor a csónak előtt ő(n)felségét, majd mikor érezte, hogy megint tudja irányítani a halat, újból rápróbálkozott egy emeléssel, ezúttal sikeresen.

Végül ő is megadta magát

A nagy balintest méltóságteljesen hajónkhoz lebegett, miközben Tomi minden idegszálával leste, mit tartogat még az öreg harcos. A vaskosfejű küsznyűvő azonban befejezettnek tekintette a küzdelmet, többet nem ellenkezett.

Na még egy kicsit!

Tarkója annyira széles volt, hogy Tomi csak nagy nehezen tudta a csónakba segíteni, ami nem is volt csoda, hiszen - mint kiderült - 61 centi és négy kiló volt. Csak néztük és gyönyörködtünk a fenékdeszkán pihegő villásfarkúban. Hálát éreztünk iránta és akárcsak kisebb testvérét, őt is szabadon engedtük. Mikor már minden eldőlni látszott fajának nemzettsége megmentette horgászbecsületünket, ráadásul nem is akárhogyan.

A nap kései hősei
A( víz)gyűrűk ura: A király visszatérése

Megnéztem az időt 15.47 volt. Mindketten tudtuk, hogy ha ráhúznánk még negyed-, vagy félórát, valószínűleg fognánk még halat, de kölcsönösen egyetértettünk abban, hogy mindezzel csak kapzsiságunkat és nem köszönetünket fejeznénk ki a Morotva iránt, amivel tönkre tennénk ezt a tökéletes befejezést.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: