A Duna számomra mindig is egy hatalmas, ismeretlen víz volt, így sose gondoltam volna, hogy egy fél nap alatt életem eddigi legjobb süllőhorgászatában lesz részem a nagy folyón…
Még most is, ha eszembe jut, vigyorogni kezdek. Ennyire jó horgászatban még hazai pályán se emlékszem, mikor volt részem, nemhogy a DUNÁÁÁNNN???!!! A sztori picivel korábban kezdődött, ugyanis amint kiderült, hogy Kiskunhalasra kell mennem forgatni 2 napot, már elkezdtünk beszélgetni Pintér Zolival arról, hogy ki kellene menni a Dunára peccantani egyet, ha már ott vagyok. Ahogy közeledett a tervezett dátum, egyre többet nézegettem a dunai vízállást a kedvenc tiszai adataim mellett. Ajaj… komoly árhullám lépett be az országba.
Vajon a Dunán mennyi idő alatt ér ide? A fene se tudta, de Zoli megnyugtatott, hogy ez még pont jó lesz! Megcsípjük az áradást elejét, amit mi pezsdülésnek nevezünk. Megmondom őszintén, azt se tudom, hogy egy ilyen hosszabb folyócska bajai–paksi szakasza hogyan reagál az áradásra… Bezavarosodik egyáltalán, vagy az egyébként is gyors, erős víz még jobban száguld majd a medrében? Megtippelni se tudtam, de mivel a helyismeretem is 0 volt, csak abban bíztam, hogy Zoli majd olyan helyre visz, ahol tudunk halat fogni.
Az időjárás nem fogadott kegyeibe, így a halasi forgatás is elhúzódott, emiatt igen későn tudunk elindulni a Dunára. Tervek szerint lett volna egy csütörtök délutánunk, illetve egy péntek délelőtt a horgászatra. A folyamatos eső miatti csúszás következtében igen későn, csak 18 óra után tudunk a folyón elindulni hajóval.
Ráadásul az idő olyan szinten lehűlt, hogy a tervezett rövidnadrág-póló páros helyett mindent magunkra kellett mindkét nap venni, amink csak volt, ráadásul legfelülre többször felkerült az esőkabát is. Szerencsénkre Zolinak igaza lett, az árhullámból egy csepp se ért még oda csütörtökig, így legalább ez nem húzta keresztbe a számításainkat. „Na, merre?”, tette fel a kérdést nekem Zoli. „Tőlem kérdezed??? Bármerre, ahol van süllő!”
Átbeszéltük a lehetőségeket és a befolyókat, illetve a kőruganyokat kezdtük el sorban végiglátogatni hajóval. Hazai pályán, a Tiszán azt mondtam volna neki, hogy kövezésre menjünk, de az ottani Duna-szakaszon ez a válasz kb. annyi lett volna, mint az Üvegtigrisben az a kézmozdulat, ami a Hol lehet itt pisilni? kérdésre a válasz volt. Bármerre néztem, a part mentén kő volt, kő kő hátán, sőt a folyóban is igen hosszan benyúló ruganyok formájában. Ami viszont nagyon nem volt mindegy, az a sodrás kérdése. Ugyanis a Dunának olyan ereje van a Tiszához képest, hogy volt olyan terület, ahol már ránézésre meg lehetett mondani, hogy nincs esély a jigfejet, még a legvékonyabb főzsinórral se letenni a fenékre, annyira erős az áramlás.
A nagy kérdés számomra a csali volt. Mit tegyek fel a NAAAGGYY Dunán a süllőknek? Hallomásból tudtam, hogy itt azért a komolyabb méretű gumikat preferálják sokan, vittem is magammal ebből is egy kisebb kupacot, de én elsősorban halat szerettem volna fogni, bármit, bármekkorát, csak hal legyen. Éppen ezért elsőnek egy Fox Rage Spikey Shad 70 mm-es kis tüskés csaliját tettem fel a jigfejre. Furcsa alakja ellenére kedvelem ezt a csalit, mert sokszor előfordult már, hogy a süllők, kövesek igencsak ették a Tiszán. Ha abból indulok ki, hogy ugyanaz a halfaj, akkor miért ne enné meg itt? Meg is ette!!! Na, ugye! Süllőt fogtam, igaz, nem kapitálist, sőt még csak nagynak se nevezhető, de méretes süllőt fogtam pergetve a Dunán, az első este.
Fotó nem készült róla, mert ahogy felvettük a hal fárasztását, vissza is engedtem a süllőt anélkül hogy lefotóztuk volna, így a videóból mentettem ki az első hal képét. Ez van… majd jön másik, gondoltam. De aznap este már nem jött. Elindultunk még megnézni pár helyet, találkoztunk egy halőri csónakkal, ahol mint kiderült, Zolinak a jó ismerőse teljesített épp szolgálatot, velük beszélgettünk még egy kicsit a dunai helyzetről, majd ők elmotoroztak bele a sötét éjszakába, mi pedig visszaindultunk a házhoz. Reggel nem volt megbeszélt „hajnali” ébredés, mert igen sokáig beszélgettünk még este, így úgy döntöttünk, amikor felkelünk, majd indulunk ki a vízre. Azért így is sikerült mindkettőnknek reggel 5 óra után már a vízparton állnia és a vizet vizsgálni, áradt ez valamennyit? Szinte semmit még, nem ért még ide az árhullám – irány a víz!
A terv az volt másnap délelőtt, hogy új szakaszokat végignézünk kísérletezve a csalikkal, helyekkel. Hát, ez nem járt túl nagy sikerrel, mert bár látványos áradás még nem volt, az áramlás mintha már erősödött volna, nagyon nehezen lehetett több helyet meghorgászni.
Voltak úgynevezett kifolyó területek, ahol a víz kivételesen nem a Dunába folyt, hanem onnan elfele, hogy majd jóval lentebb visszatérjen a főágba, kis természetes, vagy épp mesterséges „szigeteket” létrehozva. Ezek azonban nem adtak számunkra halat, sőt a legtöbb meghorgászhatatlan lett az erősödő sodrás miatt.
Lehet, nem helytálló a magyarázatom, de úgy gondolom, hogy az ilyen „kifolyók” elvesznek a folyóból, így nincs semmi, ami ott tartaná a halat, míg akármilyen kis befolyó hozzátesz a vízhez. Legyen az egy esővízcsatorna mesterséges átemelője vagy egyéb csatorna, ha befele folyik a Dunába, akkor az hozzátesz valamit. Lehet csupán szennyeződést, de még inkább lehet, hogy új „ízt” ad a víznek, megváltoztatja a sodrást, a sebességet, a hőmérsékletet, az oxigénszintet vagy táplálékul szolgáló apró vízi élőlények mennyiségét, összetételét, amik ott tartják majd azokat a kisebb halakat, amikre odaáll a ragadozó.
A sok haltalan kísérlet helyett abban állapodtunk meg Zolival, hogy visszamegyünk oda, ahol előző este az egy darab süllőt megcsíptem, ha nem fogunk semmit, akkor pedig indulunk haza, mert igencsak fáztunk a télies 10 fokban, erős szélben, no és ráadásnak a szemerkélő esőben.
Ekkor 8:00-t mutatott az óra. Hideg volt és 0 kapást tudtunk addig a percig felmutatni, pedig 3 órája vizsgáltuk a vizet. Nem sok kedvünk volt a folytatáshoz, így mentsvár volt, hogy menjünk vissza oda, ahol előző nap a halat fogtam, és ha semmi, akkor irány haza.
8 óra 14 perckor azonban kapásom volt: egy szép süllő döntött úgy, hogy megtöri az addigi hallgatást és megeszi a neki felkínált csalit. Végre!!!!
Megvolt az első hal aznap! Majd amilyen gyorsan ez jött, olyan nagy csend következett utána. A helyről tudni kell, hogy igen akadós, így azért 8-10 dobásonként sikerült beszakadni, így meglehetősen sok idő telt el az újra fluorocarbon előke, kapocs kötéssel, jig csalizással. Ahogy telt az idő, lelkesedésünk is kezdett alábbhagyni, mert az az 1 kapás / 1 hal volt addig a mérlegünk. Épp újrakötöttem a cuccomat, amikor Zoli is beszakadt saját felszerelésével, így mondtam, hogy hagyja a fenébe, odaadom az egyik botom és én megkötöm magamnak a másikat. Csak arra már fel is raktam egy olyan csalit, ami otthon már sokszor adott halat nagyon nyűgös helyzetben. Amikor Zoli meglátta a kis, 1”-os neonzöld csalikát, felröhögött, hogy ezzel a kis bizb@sszal mit akarok a Dunán??? Mire mondtam neki, hogy süllő van odahaza is, és meg szokta enni… próbálja ki, mert ugyanaz a halfaj, csak a víz más. Közben kötögettem felfele a saját második botomat, Zoli csak bedobott vele és elkezdte visszaléptetni a csalit. Pont azt ecsetelte, hogy milyen bitang feszes ez a bot, illetve hogy nem hiszi el, hogy bármi is rámozdulna arra a kis bigyuszra ott a jigre téve, amikor felkiáltott: „KAPÁSOM VOLT!!!!! NEM HISZEM EL!!! KAPÁSOM VOLT!!!!”
„Mondtam…” :D
Ekkora felszereltem és már egyszerre dobtunk be mindketten ugyanarra az örvényes területre. Mivel mindkét orsón PE #0,06-os zsinór volt, ugyanolyan jigfejet tettem fel magamnak is, ugyanazzal a csalival, szinte párhuzamosan mozogtak egymás mellett a botspicceink, miközben léptettük vissza a csalit.
„Hülyét kapok, ha ezzel megfogod!”, mondta Zoli.
„Kezdheted…” és bevágtam, mert abban a pillanatban hatalmas ütéssel jelezte valaki, hogy meg szeretné enni a műcsalit!
9 óra 10 perc volt ekkor. Torokra vette az a hal a csalit, ami előtte szerintem végignézte 40x, ahogy a nagyobbakat elhúzgáljuk mellette.
Alig fotóztuk le a halat és dobtunk újat, Zoli is kapásra vághatott be és mosolyoghatott a kilósforma süllőjével, 9:14-kor.
10 perccel később én vigyoroghattam újra süllővel, majd újabbal… majd újabbal, amit már le sem fotóztunk. Aztán jött a kísérlet, hogy vajon megeszik-e másik csalit, ami ugyanaz a szín, intenzív mozgással? A választ hamar megadták a halak, mert már hozták is vissza a mélybe dobott gumihalakat.
A trükk annyi volt, hogy a 15 grammos fejre úgy tűztem fel a Nevis Longer 7 cm-es gumihalat, hogy annak fejrészéből 2 cm-t letéptem. Így került fel az 1-es horogra, vagy a 9 cm-es Nevis Longer kivitel a 3/0-s horoggal ellátott Haldorádó jigfejre. Így egy nagyon intenzív mozgású, de kisméretű, feltűnő színű csalit kaptam.
Roppant mód szerették a süllők, meg én is, vigyorogtunk az következő 2 órában, mert volt, ami elfeledtette a hideget, az erős szelet és a szemerkélő esőt.
Mi volt talán a titka a pecának?
- A hely, vadvízen ez döntő.
- A feszes bot, vékony zsinór, amivel a kis csalit is úgy oda lehetett tenni, hogy érezzük vele annak minden mozdulását, mikor ért le, mert minél többet a „levegőben” kellett tartani, hogy legyen támadási ideje a halnak. Buta cuccal már itt megbukott volna a mutatvány.
- Feltűnő színű, baromi intenzív mozgású, kis csali.
- Mázli faktor.
Az alábbi kisfilm, remélem, visszaadja ennek az örömpecának az élményét!
