A diákéveim alatt hamar beleszerettem a folyóba s vele együtt az éjszaka sötétjében vadászó nemes ragadozókba. Mondanom sem kell, mentem non-stop, minden egyes este, sokszor még szakadó esőben is. Akkor még nem a kényelmes autóban ülve, hanem bőrig ázva, két keréken. Elszántságomnak rendszerint beérett a gyümölcse, az ilyen kiruccanásokért előbb-utóbb kárpótolt szeretett folyóm.
Sokáig el sem tudtam képzelni másfajta pecát, pláne rablóhalak nélkül. Ami persze nem is csoda, hiszen roppant impozáns maga az élmény, amikor az éj sötétjében, a mély elbambulás közepette egy kőkemény ütés hoz vissza a jelenbe. Ezt követően halunk jókat pumpál és fekszik a folyásba – általában, ha le nem marad. A pálca karikában, majd hamarosan felsejlik előttünk ellenfelünk vörösen izzó szemekkel a fejlámpa-fényben. Gyakran éjjeleket pergettem végig, több-kevesebb sikerrel, és nem titok, szép számmal akadtak gyenge, nullázós esték is. A tavalyi őszt a feederezésnek, a termetes dunai keszegeknek és márnáknak szenteltem, ami természetesen rengeteg horgászidőmbe került, így a pergetés rovására ment. Valamit valamiért. Hébe-hóba azért pergető botot ragadtam és belevetettem magam az éjszakába, tüskéshátú kedvenceim nyomába eredve.
Július 7. – Munka után édes a pihenés
Az elmúlt napokban már rápróbáltam a helyre, volt is néhány akcióm, mi több, egy komolyabb halam is meglépett. Munka után, késő este indulok útnak. Valamivel éjfél előtt csordultig tettvággyal érkezem, egy bottal és két doboz wobblerrel vágok neki az éjszakának. Nem fogok sokat mozogni, csupán az említett helyet készülök megvallatni. Ami a fahalakat illeti, hoztam magammal többféle fazont is, más-más színben és méretben. Szeretem, ha változatos a repertoár. Óvatosan, csendben caplatok be a helyre, vigyázva, hogy ne koccanjanak össze lábam alatt a kövek. Így, az éjszaka kellős közepén a halak már valószínűleg a pályán tartózkodnak, ezért a jól sikerült helymegközelítés akár fél siker lehet. Végigpróbálom a klasszikus darabokat, ám a várt kapás elmarad. Folytatom a sort a kicsit extrábbakkal, húzok némát és csörgőset egyaránt. Egy óra tájékán már a derekasabb falatokat hajigálom, konkrétan egy ismert, harcsás wobbler került a kapocs végébe, ami felszín közelében táncol szép nagy kilengésekkel, termetes táplálékhalat imitálva ezzel. Nem éppen finom, snecire jellemző mozgással bír. Hamarosan egy éles koppanást érzek, amire bevágással kontrázok. Botom beleáll, majd lüktetni kezd, rövidesen kapom a jellegzetes fejrázásokat. Végre, süllőm van! Ahogy közelebb ér, morcosan dobálja magát előttem, azonban a nagy sodrásban hamar megszelídül, végül kis idő múltával már a merítőmben pihen az ifjú sárkány. Gyorsan készítek róla néhány képet és megmérem. Hossza bőven hatvan felett, súlyát pedig olyan kettőfélre saccolom. Egy ideig még dédelgetem, tartom a folyásban, amíg magához tér. Ha már így megszépítette az estém, igazán megérdemli, hogy elengedjem. Így is teszek. Nem dobok már többet, az élmény átélve, fotók a gépben, elégedetten indulok hazafelé.
Szeptember 18. – A bőség zavarában
A hét folyamán már több halat is fogtam – főleg márnákat és koncérokat feederrel, valamint könnyű pergetés közben „elesett” egy roppant szép, méter feletti csuka is – így az előző horgászatok eredményein felbuzdulva újabb bevetésre készülök. Úgy döntök, rápróbálok más fajokra is. A vízállás tökéletes, az időjárás is kegyes, ezért a süllőket veszem majd célba.
Hajnali háromkor szeretnék indulni, ám szokásomhoz híven a nagy izgalmak miatt nem tudok elaludni. A tervezettnél korábban reggelizem és veszem az irányt a víz felé. Három óra előtt érkezem, hosszú léptekkel ballagok le a sóderos parton. Egy szempár figyel rám, talán róka vagy egy nyest ólálkodik a kövek körül, de ahogy közeledem, őnagysága úgy távolodik. Tudja, ki az úr a „háznál”. A víz nagyon jó, izzik a levegő, érzem a halat, óvatosan cuccolok le, majd a lehető legnagyobb csendben nyitom ki wobbleres dobozaimat. Felkerül egy sokat látott, akarom mondani sokat rágott darab. Első dobásra szokta adni a halat, amikor szinte láb előtt vadászik a süllő – ilyenkor a hal lesben áll és teljes mértékben a szélvizet kémleli. Pontosabban az itt található snecikből szedi a vámot. Halkan dobom az elsőt, lassan, érzéssel vezetem fahalamat a folyásban, néha meg-megállítom. Egy ilyen újraindítás közben megtorpan pálcám a kezemben, már ütöm is a halat. Itt van, amiért jöttem. Lent tartja magát, dolgozik a bot, tücsök módjára pittyeg a precíz első fék. Érzem, ez most kicsivel formásabb lesz, mint legutóbb. Megérzésem nem csal, közel hármas tüskés töri át a felszínt, mérgesen rázza fejét, becsapta őt kedvenc kis fahalam. Nem kapkodok a fárasztással, a szakállmentes horgoknak hála nincs halvesztésem. Ami akad, az marad. Fáradni látszik, ekkor megmerítem a komát, amit mozdulatlanul tűr. Ha már ilyen nyugodt, kézzel bányászom ki halam szájából a fogós műcsalit, rest vagyok kotorni a fogóért, de nem úgy a mérőszalagért. Gyorsan megmérem a komát, az eredmény: hetven plusz két centiméter. Valahogy éreztem. Na, ezért nem tudtam aludni…
Szeptember 25. – Az az otromba déli szél
Újfent nagy reményekkel vágok neki szeretett folyómnak, a Dunának. Pont egy héttel ezelőtt sikerült becsapnom egy három feletti kékfarkút. Újra és újra szeretném átélni az élményt, minden egyes mozzanatot, a kemény ütéstől az utolsó fejrázásig. Sötétedés előtt érkezem a partra, az évszakhoz képest meglehetősen meleg van. Ahogy közelebb érek, látom, déli szél borzolja a vizet. Csóválom a fejem, sok jót nem várok, de ha már lejöttem, maradok és dobok párat. Hosszú csőrű, mélyre futó darabokkal kezdek. Jól ismerem a pályát, már rengetegszer húztam a csalikat itt, ezért úgy ismerem, akár a tenyeremet. Néha jókat mulatok, amikor jönnek egyesek csónakkal és fel-le járnak, közben hosszasan kémlelik a radar képernyőjét, majd végül elkezdenek horgászni. A sötétedésig tartó időszakot megúszom egy árva kapás nélkül, de kitartok. Várom a fényváltást, cserélgetem a wobblereket, dobálom a csalikat kitartóan. Eszembe jut, hogy az egyik évben még októberben is jól fogtam felszín közeléből a süllőket és az is, hogy mivel. Lecserélem az aktuális fahalat. Lassan, csendben, tudatosan vallatom a pályát, teljesen átadom magam az érzésnek, hogy horgászom, most minden figyelmem erre összpontosul. Amikor már teljes a sötétség, akkor is pontosan tudom, hogy hol jár műcsalim. A folyás jellegzetességei miatt máshogy veret wobblerem. Kicsit kihagy a veretése, majd rúg egyet valami a boton. Nem vagyok biztos a kapásban, ezért csak ráemelek egyet. Rögtön rázza a fejét, s már tudom, itt az est főszereplője. Azonnal be is kapcsolom a fejlámpát, szépen pumpál, meg-megrázza a fejét. Kivárok, míg csillapodik, majd amikor elkészült az erejével, megmerítem. Ahogy közelebb húzom, látom, nagy a baj, torokra vette a 7 centis törtcsőrűt. Ebből pucolás lesz. A hosszát lemérem, készítek néhány képet, majd felpányvázom és vízbe helyezem.
Most már rendesen rám sötétedett, fázni kezdek, ezért hamar fel is veszem a kabátot. Így már kellemesebb. Maradok még egy félórát, tartok egy rövid pihenőt, később folytatom a pecát. Egy kilenc centis, mélyre törő modellre váltok. Jól szeli a vizet, szépen dolgozik fahalam a folyásban. „Ilyenkor szeretik már ezt is”, tűnődöm épp magamban, mikor egy újabb rávágás zavarja meg gondolataimat. Kisebb lesz a társánál, ezt azonnal érzem, könnyebben jön. Kisebb test, ergo kisebb ellenállás a vízben. Egy másfeles forma tüskést ragadok nyakon, nem is nyúlok a merítőért. Szája szélében fityeg a hátsó horgom egyik ága, csupán ez tartotta, épphogy ráragadt. Ennek kutya baja. Természetesen az adatokat most is rögzítem, készülnek a fotók és húzom a centit. Ötvenkét centi, szinte még gyerek, a vízből nem tűnt még ennyinek sem. Még egy utolsó képet csinálok róla, ahogy tartom a vízben. A kép után elengedem. Egy vissza, egy pedig a családi asztalra, ismét kegyes volt hozzám a vén Duna, élményekkel gazdagon térek haza.
Az év végére hajlamos vagyok feledni a rengeteg nullázást, időt és energiát, amit ebbe a szenvedélybe fektetek, bár lassan már életstílusnak is nevezhetném. Számtalanszor térek haza késő este, alkalomadtán hajnalban, fáradtan horgászatból. Mint említettem, gyakran még munka után is képes vagyok nekivágni, amikor későre jár, csupán azért, hogy kint legyek a dunai vadregényben, kint a csillagos ég alatt. Szeretni kell, menni kell, dobni a műcsalikat, hinni bennük, kitartani, hallani, látni, érezni, tapasztalni – és az eredmények jönni fognak.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
