Életem hala…

Életem hala…

Az ember élete nagy eseményeire - amennyire csak lehetősége engedi - megpróbál illően felkészülni. Én is így tettem, mielőtt egy néhány napos, immár tizenegyedik éve rendszeresen ismétlődő nyári dévéres feederezésre indultam kedves rokonaimhoz, Gézához és feleségéhez. Mindenféle horgok, amik szóba jöhetnek, új damillal illően feltöltött orsódobok, aprócikkek sorakoztak a kocsim csomagtartójában. A szokásos dévéres túra egy darabig a megszokott forgatókönyv szerint zajlott, de aztán jött egy hal, ami… valószínűleg életem hala lesz.

Ahogyan arra a bevezetőben is utaltam, egy élményekkel teli, szép, kiló körüli dévérek fogásával és fárasztásával tűzdelt horgásznapoknak nézhettünk elébe. Minden ideális volt, a vízállás és vízminőség, nem voltak nagy hullámok, szóval bizakodással indultunk neki már az első napon. A helyismerettel sem volt gond, Géza negyedszázada húzza itt a gázkart a motorcsónakján, úgyhogy a legígéretesebb helyeket tudtuk felkeresni.

A nyugodt Tisza várt bennünket

Az első nap nem igazán adta azt, amire számítottunk, egy kiló körüli dévér és két félkilós kárász mellett csak aprócska, tenyér alatti dévérek jöttek. Igaz, az időjárás sem fogadott kegyeibe bennünket. Akkora szél kerekedett, hogy a finom feeder spiccek olyan heves himbálódzásba kezdtek a csónakban, hogy a finom kapásokat csak elvétve lehetett érzékelni és rájuk érdemben reagálni. Nem baj, van még idő, itt áll előttünk még néhány nap.

Új helyet látogattunk meg, ahol kicsit húzósabb a víz és a mélység a parttól tizenöt méterre több mint tíz méter. Ez a nap már jobban sikerült, a finom szereléken szép dévérek, karikák és laposkeszegek küzdöttek, egy-két méretes törpeharcsával fűszerezve. Ez már egy olyan nap volt, mint amire miden tiszai horgászat alkalmával szívesen gondol vissza az ember. Fejenként közel tíz kiló halat fogtunk. Elégedettség és megnyugvás töltött el bennünket. Vendéglátóm is elégedetten summázta a napot, amikor horgászat után bevonultunk a horgásztanyájukra. A napi számvetés és élménybeszámoló végeztével a másnapi horgászatra koncentráltunk. Semmi mást nem akartunk tenni, csupán az előző napi fogást legalább megismételni, ha lehet, egy-két bónuszhallal.

Ilyen mesés, kiló körüli halakért jöttünk

A következő horgásznap is a megszokott rutin szerint zajlott: bepakolás a csónakba és irány a víz! A tegnapi helyre mentünk. Ez a hirtelen mélyülő víz Géza szerint mindig nagy dévéreket rejtett, úgyhogy „Próbáljunk rá még egyszer a mai napon!”. Természetesen semmi ellenvetésem nem volt, hiszen csodálatos fogással örvendeztetett meg az előző nap.

Hiába a túlzott gondoskodás, porszem így is csúszhat a fogaskereke közé. A csónakba pakolás közben csörgött a telefonom: „Vajon ki kereshet hajnalban?”… Géza felesége volt egy költői kérdéssel: „A konyhában hagyott orsók nem kellenek?”. A válasz egyértelmű volt, de igen. Úgyhogy Géza visszaautózott a közeli házukhoz és felvette a hiányzó orsókat. Az orsók után a hiányzó etetőanyagra lettünk figyelmesek. Ezt viszont könnyen áthidaltuk, bár így nem tudtunk a szokásos anyaggal horgászni, hiszen az nincs itt. Hazamenni nem akartunk, inkább a nálam lapuló két kiló Magyar Betyárral indulunk a napnak. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Soha nem hagyok etetőanyagot ebben a horgásztáskában, az autóban és egyébként is, itt a Tiszán mindig a vendéglátóm etetőanyagával horgászunk, de ennek a két csomagnak ezek szerint küldetése volt. Nem az a tipikus folyóvízi etetőanyag, de nyugodt szívvel rábíztuk magunkat.

A Magyar Betyár kisegített bennünket, küldetés teljesítve

Na, végre indulhatunk. Kicsónakáztunk a helyre és előkészítettük a feederbotokat. Elő a szerelékekkel és keverjük be az etetőanyagot! Szerelés előtt az etetőanyagot készítettük elő, hogy a szemcséknek legyen ideje megszívni magukat vízzel, elérve ezzel a kívánt állagot. A „betyáros” anyagot csak magában használtuk. Egy kilónyi ment be alapnak narancs méretű gombócok formájában. A másik kilónyi a kis, 25 grammos szárnyas kosarak töltésére várt. Ezen a helyen nem igazán horgásznak, nincs agyonetetve a hely, sőt. Ez nem tipikus harcsát rejtő vízszakasz, márpedig a legtöbben a folyó e szakaszán nem a dévéreket üldözik, főleg nem finom szerelékkel. Csalinak csonticsokrot használtunk, ez vált be a legjobban. A kukoricára csak elvétve volt kapás, és azokat sem lehetett megfogni, nagyon finnyásan húzogatták.

Szerelékünk megalázóan egyszerű, de hatásos volt

Szerelékünk a lehető legegyszerűbb volt. Egy szárnyas etetőkosár - nekem csúszóra, Gézának Butterfly fülbe fixre szerelve - és egy 30-35 centiméteres 18-as előke 12-es horoggal. A kissé nagyobb méretű horogra a több szemből álló csonticsokor feltűzése miatt volt szükség. Én egy szuper finom anyagú Gamakatsu 1810 B-vel, társam egy vastaghúsú Mustaddal szerelt. Nem láttam indokoltnak a nehéz horgok használatát.

Bedobáltunk tőlünk tíz-tizenkét méterre és vártuk a kapást, ami hamarosan jelentkezett is. Géza már vagy a negyedik szép dévért húzta szákba, amikor nekem is megérkezett az első kilós. De a továbbiakban is ő fogott, csak minden harmadik halára tudtam válaszolni egy-egy dévérrel, lapossal. Nem bántam, hogy ilyen szépen fogja a halat, mert más sikerének is szívből tudok örülni. Persze közben járt az agyam, mit is lehetne módosítani. Fixre szereltem, változatlan eredménnyel. Rövidebb előke, semmi változás. Gézát is nyugtalanította a viszonylagos sikertelenségen, mert máskor mindig fej-fej mellett haladunk. Felajánlotta, hogy cseréljünk helyet a csónakban, mert már minden másban szinte megegyezik a szerelék és azonos távolságot is horgászunk. Talán életemben most cseréltem először helyet horgászat során valakivel. Hát, jól tettem! Első dobásra nekem is jött egy szép dévér, majd még jó néhány bronzos árnyalatú követte. Ezek szerint az a 2-3 méter a szerelékeink között döntő volt.

A helycsere eredményes volt

Géza elkezdett horgászni a körülöttünk igen aktív rablóhalakra. Átnyújtotta az ő feederét, hogy kezeljem azt is. Egy kettős kapás és fogás után mindkét feederes szerelék a parton volt. Bedobtam az enyémet, ő a sajátját és átnyújtotta, hogy kezeljem. Ahogyan az ő szereléke leért, máris hajlott a spicc, méghozzá ellentmondást nem tűrően. Bevágásom után a bot hajlásából Géza konstatálta, „akadó vagy valamit idesodort a víz a megnyitott zsilip miatt”. Szerencsére nem így volt. „HAL”, ennyit tudtam mondani, és úgy néztünk egymásra, mintha ma horgásznánk először. Pedig nem, már legalább a hatvanadik közös horgásznapunk ez itt a több mint tíz év alatt, de ekkora halat még sohasem fogtunk ez idő alatt, sőt keszegféléken és kárászon, törpéken kívül mást sem. El sem tudtuk képzelni, mi lehet. Ponty vagy netán harcsa? Esetleg kabátba akasztottam valamit. Ezekre a kérdésekre nem kaptunk biztos választ tizenöt percig.

A dobósúly-tartomány is jelzi, hogy a bot nem ilyen halakra van méretezve

A hal csak a mélybe tört és nem akart a felszínre bukkanni. Amikor negyed óra után a csónak közelébe került, attól tartottam, hogy a medium feeder és a vékony előke nem fogja bírni a megpróbáltatásokat. A meder nem lehetett túl akadós, mert nem veszítettünk a horgászat során szereléket, viszont rengeteg kagyló lakta a feneket. Bevágás után gyakran egyszerűen elvágták a szereléket, és többször is kagyló volt a horgon vagy a damilon, úgyhogy volt mitől tartani.

A fárasztás kezdetén is erőteljes görbében a bot
A megpróbáltatások tovább folytatódtak
A fárasztás legizgalmasabb pillanati voltak, mikor szinte vízig hajlott a spicc

A fárasztás rendkívül lágyra állított fékkel zajlott és megpróbáltam a hal minden rezdülését lekövetni. Vagy a fék engedett, vagy a bot megfelelő szögben tartásával korrigáltam. A körülbelül két méter magasan tartott spiccet néhány alkalommal a hal egyetlen határozott elindulással a vízig hajtotta. Ezek a kirohanások nem fokozták az önbizalmam, de aztán - mintegy húsz perc után - csodálatos látvány tárult a szemem elé. Egy kéttenyérnyi narancssárga farok fordult ki lassan a burványló víztükörből. „Úristen, ez nagyon nagy”, mondta Géza. Ezt az állítást nem lehetett megcáfolni. Hamarosan az óriási pikkelyes test egy része és a fej is felemelkedett a felszínre. A lábamból igencsak kiment az erő, még jobban úrrá lett rajtam a harctéri idegesség… már csak pár pillanatra, mintegy két karnyújtásnyira vagyok a Mennyország kapujában, hogy szákba kerüljön az óriás. És… igen, Géza alátolta a merítőt és beemelte.

Határtalan boldogság

Ködös tekintettel öleltük meg egymást és meg sem tudtunk szólalni. Aztán, mikor felocsúdtunk, Géza gyorsan csinált egy képet a halról. Majd még egyet nyugodtabb körülmények között ölbe véve a parton és a fényképező akkumulátora ekkor le is merült. Nem cikkírós túrának csak egy nagyszerű örömhorgászatnak indult ez a pár nap, úgyhogy nem is törődtem túlzottan a fényképezővel. Újabb tanulság, a feltöltött pótakku jobb, ha nem százhúsz kilométerre a szekrényben pihen…

Életem hala: 17,82 kg-os ponty, finom szerelékkel

Ez éltem hala, minden kétséget kizárva! 17,82 kg volt a súlya. Soha sem horgásztam nagy halakra, mindig az apróhalas, finomszerelékes horgászat rabja voltam és maradok is. Eddigi legnagyobb halam egy rakós bottal fogott 3,15 kg-os amur volt. Ez majdnem hatszor akkora súlyú, hihetetlen! A hal a gyors fotózás és mérlegelés után visszakerült éltető elemébe, ám ezt a lemerült fényképezőgép-akku miatt már sajnos nem tudtuk megörökíteni.

Jobban tudtam eddig örülni a rendszeresen szákba terelt tenyeres dévéreknek, mint a ritkán fogott pontyoknak. De egy ilyen bónuszhal, főleg ilyen finomszereléken, megkoronázta három évtizedes horgász pályafutásom. Nagyon boldog vagyok és hálás Gézának. Köszönöm! Lehet, a nyáron nemcsak egy, hanem több, néhány napos túrát is betervezek. Mindenkinek hasonlóan szép élményeket kívánok!

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: