Elmesélek nektek egy régi históriát. Úgy 2010 környékén történt. Az apropója, hogy a napokban felidéztük a bravúros halfogás kalandját és azon röhögtünk nagyokat, hogy minden szemtanú, aki az esetet látta és elmesélte valakinek, kivétel nélkül a „nomennyéémáá” és hasonló reakciókat kapta válaszul. Valóban hihetetlenül hangzik a sztori, de ott voltam többedmagammal szemtanúként és elmesélem nektek, mert ez az a sztori, amit nem kell domborítani, fényezgetni, ugyanis a valóság túlszárnyalt minden nagyotmondó képzeletet.
Szóval, ücsörgök a parton, jó meleg nyári délután, motyó beélesítve az etetésen, minden a helyén. A helyszín most másodlagos, majd utószóként visszatérek rá. Ilyenkor szeretek megkushadni egy kicsit és figyelni a mindent. No, nem azért, mert akkora penge vagyok, hogy kiszúrjam, melyik hal merre mozog, de azért igyekszem ezt eltanulni a nagyoktól. Ez az elcsendesedés inkább az átlényegülési szertartás. A pörgő városi zizzentből átkapcsolok természetes, „emberi” üzemmódba. Időbe telik ez az átállás, valahogy így néz ki a koponyán belül: „Mit felejtettem el? Hm, telefon elintézve, csomag feladva, jaj, Zolit is fel kéne hívni!”. Csobbanás… „Mi volt ez? Valami rabol! …á, majd holnap felhívom. Tankolás megvan, kenyeret megvettem anyunak... Jaj, de jó ez a harsány csend a madarakkal, szóval mit is akartam még, mintha valami még lett volna… A fenébe is, horgászom, VILÁG ELNAPOLVA!” Csend.
... „Már másodszor rabol egy harcsa, balra, a púpon, úgy 15 méterre. Hát igen, jó kis dévéres hely, és még a pontyok is beiktatják a habzsoló ösvénybe. Ezt nagybajszú őkelme is tudja, vagyis ő tudja csak igazán. De most nincs nálam harcsának való felszerelés.” Bluggy ismét, majd két tölcsérecske kezdi páros táncát a felszínen. Közben befut Ádám. Nehezen jött össze a közös peca, mint mindig, no de most végre! Vad pakolásba kezd, mert elkésett. Ő még városi, zizzent üzemmódban van. Feederezést beszéltünk meg mai programnak, rutinosan pakol ki, minden felesleges tétovázás nélkül, mint a gép. Mondom neki, hogy épp ott garázdálkodik egy harcsa, mire megtorpan, elakad a mozdulat. Zavartan néz vissza rám és a gyakorlott, rutinos mozdulatok vegetatív hadonászásba omlanak össze. Megakasztottam a rendszert. :-)
„Mi? Hogy? Hol?” „Mondom, ott, a púpon, ahova dobálni akarsz.” „De komoly? Mióta? Hányszor?” „Hát…” „Biztos harcsa?” A választ meg sem várta. „Hazarohanok a harcsázó botokért! Félóra, itt vagyok.” „Várjáámáá, bakker! Megőrültél? Végre kijutunk együtt pecázni, oszt itt feszülsz a semmire. Már rég telezabálta magát. Nyugodj meg szépen, pakold csak össze a feedert, oszt horgásszunk! Hallod!?” „Nemnemnem, húsz perc alatt meg is járom”, mondja ködös tekintettel, teljesen bekattanva. No, az ezt követő mondataimat kisípolná a cenzor, de végül is meggyőztem. Leült.
Azt azért tudni kell Ádámról, hogy örökletesen fertőződött és teljes megszállottság jellemzi, ha a horgászatról van szó. Édesapja is nagy horgász hírében áll, így a gyermek Edőcs Ádámka a megszállottságon kívül kapott egy jó adag tudást és tapasztalatot is a horgászbatyujába, így felettébb nagy kedvvel - és sikerrel is - űzi ezt az elfoglaltságot. Vagyis magánvéleményem szerint a teljesen beteg kategória, mert minden egészséges horgász megjegyezte volna a helyet, az időszakot, időjárást és egyéb tényezőket, hogy legközelebb felkészülve a harcsafogásra becserkéssze azt a halat. Nem, Ádám azonnal ráhasalt, mint egy szagot fogott vadászkutya és a feederezésre is csak addig tudtam rábeszélni, míg nem fog néhány ideális csalihalat a bajszinak. Feltett szándéka maradt, hogy ha megvannak a csalihalak, akkor indul haza a harcsázó motyóért és kiüli a halat az éjszakában. Szóval, tök beteg. Jó beteg, de beteg. Kedvelem az ilyen megszállott, igazi kattantakat. Egy rugóra jár az agyunk. Vajon miért?!
Lassan, csak elkezdtünk végre pecázni. Ezekről a közös pecákról azért annyit még fontos tudni, hogy jelen történetünktől eltekintve két fontos jellemzővel lehet illetni őket. Nevezetesen: hatalmas traccsolások, valamint jelentéktelen, kisstílű zsákmány. Mit szépítsük, így van. Persze, hogy eldumáljuk a fogást. De azért jó kis pecák ezek is, és időről időre megismételjük őket a rend kedvéért.
No, pecázgatunk, traccsolunk, szívjuk egymás vérét, ahogy illik ezt jó társaságban. Ádám „harcsali” méretű dévérekre hajt, de bébi pontyokat fogdos és időnként egy-egy törpe is beesik azzal az idegesítő, cibálós, piszmogós kapással. A jófajta csalihal még elmarad. Nálam még csend, én nagyobb pontyokra hajtok, amennyire lehet kizárva a keszegeket, úgyhogy nem izgulok a csend miatt.
„Már megint egy kurta törpe!” mordul fel hirtelen Ádám. „Nem igaz, hogy nem birok egy normális csalidévért fogni!” A spicc azzal a felettébb bosszantó amplitúdóval rángatózik, amire igazából nem is lenne értelme bevágni, de hát az ember fia utál turkálni az utálatos, undormányos törpe gyomrában, így Ádám cifra szitkozódással odaver idegből a törpének. Kuncogok magamban a jó, ízes káromkodáson. Ilyen mívesen fűzni a káromló kifejezéstárt csak mi, magyarok tudjuk. Hihi, ezt is profin műveli.
No de aztán csak berágatott: „Mit szórakozol vele, bakker? Összehúzod a motyómat, hé!” „Nem szórakozom, viszi!” „Viszi a törpe az öreganyád …-ját! Húzd meg azt a féket te félnótás, oszt tekerd ki azt a nyamvadt halat. Hallod, ne szívass máá, bakker!” „Nem szívatlak, hallod! Már akkor elfüstölt a nyeletőfék, mielőtt bevágtam! Nullahatos fonott előkém van, érted? Nulla egész, nulla hat! Nem tudok a féken húzni, nem fogom beleszakítani a kedvedért sem! No, akkor már gyanús volt, hogy tényleg nem szívat. „Na, jó, kitekerem a szerkóimat. Mit akasztottál?” „Nagy ponty lesz, biztos 10+!” Ezt itt partról ki nem vesszük ezzel a cuccal, mert ha balra indul, gyorsan eléri az akadókat… Néztünk az egyre távolodó zsinór után, ami komótosan és egyenletesen pergett le a dobról - hál’ Istennek jobbra, a sima terep felé. Ekkor Ádám még nem kapott labdát a játékban. Csak állt, tartotta a botot, a fék pedig csak sírt-sírt kérlelhetetlenül. Aztán, úgy százhúsz méter letekert zsinór után egyszer csak egy sötét harcsafarok csapódott ki, a szinte tükörsima felszínre. „Asztakurtaharcsabakker!!! Ez harcsa! Rohanj a csónakért!”, üvölt, így ebben a pillanatban már az egész tó tudta, hogy Ádám harcsát akasztott. :-) Indulok a kikötő felé tétován, mivel a kulcscsomó méretéből már realizálódik esélytelenségem a csónak elkötést illetően. Közben hátulról: „Mennyééémááá, rohanj…” (itt hosszas sípszó következik). Így nem volt mit tennem, elrohantam a kikötőbe. Óriási szerencsémre - hogy a töketlenkedésem miatt nem lesz halvesztés - Béla épp a csónakjába pakol a kikötőben. No, ordítok is neki, hogy vegye fel Edőcsöt, mert egy harcsával küzd, partról.
Mire visszaértem, Ádám már tökig gázol a vízben. Meglát, hogy a parton slattyogok és csupa finom, szép szóval, agyvérzés közeli állapotban von kérdőre, hogy hol a megrendelt vízi jármű. Na, jó, ebben a pillanatban nem tudtam kellően átérezni a helyzet komolyságát. Csak röhögtem Ádámon, ahogy botladozik a vízben, harcol a jószággal, közben füstöl a fék, a szavai és a vörösen izzó burája meg az idegtől. Ilyen helyzetben persze elkerülhetetlen a már-már az aljasság határát súroló vérszívás: „Élvezd, Ádám, hisz ezért jöttél! Itt fárasztod álmaid halát és azzal szúrod el az élményt, hogy azon durrogsz, én mit bénázok? Hé?!” Ezzel a kis pszichológiai monológgal megsemmisítő csapást mértem túlhevült idegrendszerre. Ha megfékezni nem tudjuk, akkor dobjunk még a tűzre alapon. :-) Bejött. Annyira lesokkoltam, hogy egyszerűen kizárt a valóságból, így csak ő maradt, a harcsa és a harc. Aztán persze kegyelemből elmondtam neki, hogy Béla már úton van, de nem mutatta jelét, hogy eljutott hozzá a korábban oly fontosnak tűnő infó.
Jött is Béla, jött is - no, nem úgy, mint egy gyorsvonat, csak úgy ímmel-ámmal, mint egy kapkodó tavi kagyló. Mire odaért, Ádám már úgy ötven méterre visszatornázta a harcsát, de azért az sejthető volt, hogy a halacska még nem fejezte ki igazán rosszallását az ügyben, és ez még csak a bemelegítő fázisa a küzdelemnek. Innen még úgy háromnegyed órát ücsörögtem a parton és figyeltem a szilajnak nem mondható küzdelmet.
Közben Matula, a halőr is befutott „árkon-bokron” Simsonjával, így már ketten szakérthettünk kibicnek semmi sem drága alapon. Persze az ilyen fárasztás nem igazán látványos, hanem inkább idegölő. Mi a parton, nagyjából így: „Jól akadt?” „Hova akadt?” „Mittomén” „Mi az, te, feederbot?” „Ja.” „Akkor nem harcsázó.” „Nem. Feederbot, húszas monofíl, 0,06-os fonott előke.” „Pfúú, az elég karcsú! Horog?” „Nyolcas vékonyhúsú. Szerinted...?!” „Esélytelen. Talál egy akadót, oszt vége.” „Arra nincsen.” „Akkor is esélytelen.” „Hát, azért lennék most a helyében, akármilyen esélytelen. Elfárasztgatnék ott ahelyett, hogy itt, a parton szakértek.” „El fog az a hal egyáltalán ilyen könnyű fékkel fáradni? A horgocskának is ki kéne bírni valahogy.” „Juj, befordult a csónak alá, evezz Béla, ne bénázz...!”
De Ádám elképesztő türelemmel és magabiztossággal kalibrálta azt a minimális játékteret, amit a 0,06 mm-es előke szabott hajszálnyi esélyként a sikerhez vezető úton. És láss csodát, a végtelennek tűnő huzavonában egyszer csak elfáradt a hal. „Nézd már, a végén még kiveszi!”, hördültünk fel a parton.
No, persze itt még közel sem volt vége. Kobakpacskolás, kirohanás… kobakpacskolás, kirohanás… vagy négyszer, hosszúnak tűnő perceken keresztül. No de aztán csak tűrte a kezet a kimerült ellenfél. Ezt a jelenetet azért szeretném illusztrálni, hogy nézett ki a partról. :-) Ádám a hosszú botot nyújtott kézzel maga mögé tartva próbálja eltartani annyira, hogy a másik kezével el tudja érni a halat, de ahogy előre hajol, az minduntalan elmerül. Kapaszkodásra nyilván nem maradt keze a billegő csónakban. Vicces kis csónak-balett kerekedett, azt vártuk, mikor fordul bele a vízbe, emellett úgy tűnt, a bot is most fog eltörni. Ekkor Béla már be akart ugrani a halért (?? ezt én nem is értettem), de aztán Ádám végre a kezébe nyomta a botot és belenyúlt a harcsa szájába. Egy kézzel… aztán két kézzel… aztán be is támasztott a térdével, hogy végre emelni tudja. No, akkor tágra nyílt szemmel összenéztünk Matulával, ahogy Ádám csak húzza, húzza és még mindig csak húzza a hosszú testet a csónakba.
Hát, úgy a fele méretet tartottuk nagy bravúrral reálisnak, ismerve a felszerelés határait. Matula csak ennyit dünnyögött. „No, Edőcs, máá megin' egy hihetetlen történet. Fene a mákodat, te gyerek!”
„Az volt a szerencse”, mondta Ádám, „hogy végig a felszín közelben, vízközt maradt, nem tört a mélybe, akadók közé. Csak úgy méltatlankodva forgolódott, nem kezdett vad csatába.” Hát, nem tudom. Talán mák, talán van magyarázata. Több UL pergetőről hallottam, akik a felszerelés erejéhez mérve kapitális halakat tudtak megfogni, mert a halak nem kezdtek eszeveszett harcba az életükért, hanem egyszerűen kifáradtak abban, hogy megpróbáltak megszabadulni a kellemetlen kolonctól. Így, vagy úgy, a lényeg, hogy egy 32 kg-os harcsát fogott Ádám feederbottal, 20-as monofíllel, 0,06 mm-es fonott előkével és egy nyolcas, vékonyhúsú horoggal. Márpedig ez akárhonnan is nézzük, bizony bravúros teljesítmény. Nyilván sok tényezőnek kellett együttállni, hogy sikeres legyen ez a fárasztás, és sokan csak legyintenek, hogy szerencséje volt. De azért ez nem ennyire egyszerű. Egy másik sport, a repülés tanította meg nekem, hogy a szerencse nem vakon csapkod, amerre lát. Valahogy mindig ugyanazok az emberek a szerencsések, és amikor már én is bekukkanthattam néha a „mindig mákja van” kategóriába, akkor ismertem fel, hogy a szerencséseket összeköti néhány fontos tulajdonság: az alapos ismeret és tudás, a precizitás, a kitartás, a változó körülmények felismerése és gyors alkalmazkodás, a veszett helyzetben is fegyelmezett kitartás, valamint egyfajta hit faktor, bárhogyan is fogalmazódjék ez meg. Amolyan „meg tudom csinálni!” attitűd. E képességek nélkül akaszthat a jónép mákból a szép halat, az még nem fog partra úszni Fortuna kedvéért sem.
Szóval, mi csak álltunk a gyönyörű jószág fölött és bámultunk bután, ahogy a vékonyka horog ott fityegett a szája szegletében azon a cérnán. Szürreális látvány volt, és ha őszinte akarok lenni, a mai napig nem értem, hogy tudta kikormányozni Ádám ezt az impozáns jószágot. Az agyamban körülbelül ez zajlott: „Bakker, mekkora! Már megint milyen mákja van ennek a galádnak! De hogy csinálta? Mondjuk, szerencsésen akadt… no de ez a horog is hogyan bírta ki? Pfuj, de irigylem… hogy vigyorog a tökszár, még mindig be van tépve a kiadós adrenalin-fröccstől! Üvölt, mint az állat, az egész tó együtt örülhet vele… hogy szerethetik!? No de már fogtunk végre együtt egy valamirevaló halat. Megismételhetné néhányszor, hátha elleshetném tőle. Mekkora szája van, egy másfeles pontyot simán becuppantana! Mondjuk, ezután Ádámnak is lehet nagy szája… nem hiszem el, hogy vele mindig ilyen sztorik esnek meg! Miért nem hoztam magammal harcsázó cuccot? Simán ráülhettem volna, mert tudtam, hogy ott van. Persze, ha meg akartam volna fogni, biztos, hogy elhúzott volna. Na, mit mondtam, öcskös, ugye, hogy ott volt a harcsa!?” Szóval, valami ilyesmi gondolatforgatag zubogott a fejemben és csak néztem bután. Mert mit mondhat ilyenkor az ember? Így történt, aki nem hiszi, járjon utána, mert ez a történet szemtanúk előtt zajlott, és dokumentálták is, így ez csak egy tanulságos mese, hogy bármelyik dobásodra beeshet életed legbüszkébb hala. Úgyhogy minden egyes csomó kötésénél ez jusson eszedbe, kedves olvasó!
Nem fűztem a történetbe a helyszínt, mert ilyen harcsákkal szinte bármelyik vízben találkozhatunk. Történetünk helyszíne az Egerszalóki-víztározó, azaz a Laskóvölgyi-tározó. Mesélek róla röviden, mert nem sokan ismerik. Nem egy öreg tó, 1982-ben hozták létre a Laskó-patak felduzzasztásával. 120 hektáros vízfelület lett az eredménye, átlag 2,3-3 méteres mélységgel. A legmélyebb pont úgy 7 méter. Az elárasztott terület szántó volt, valamint az eredeti patakmeder, amiket bokorsorok tagoltak és ezek nagy örömünkre bent is maradtak, így nem egy lavórról beszélhetünk. Kitűnően meghorgászható, mégis valamelyest tagolt meder biztosítja, hogy lakói jól érezzék magukat és jól fejlődjenek benne. Állomány: ponty, amur, keszegfélék, törpeharcsa, harcsa, süllő, csuka, balin, ami a horgásznépet érdekli, valamint komoly madárvilágot is megfigyelhet az ember fia. Pontyból az 5 kg felettieket kötelező szabadon engedni, így szépen gyarapodik a nagyhalas állomány. Én 22 kg-os legnagyobb pontyról hallottam, de ez akár már meg is dőlhetett. Negatívumként természetesen a törpeharcsát kell megemlíteni, de a vízgazda ezen évek óta kitartóan dolgozik, aminek szerencsére meg is van az eredménye. Jómagam az utóbbi években - bár évente egy-két alkalommal jutottam csak el - egyáltalán nem találkoztam a kis átkozottakkal.
Hadd térjek el a témától kicsit! Remélem, mindenki elviszi a törpéket, még a bigott C&R fanatikusok is! Ez nem egy állat életének a megkíméléséről szól, hanem a vizeink, őshonos halaink életterének meggyógyításáról! Olyan, mintha egy PET-palackot vennénk ki a vízből. Tudom, hogy élőlény, de ez az az eset, mikor egy élet áll szemben egy komplett ökoszisztéma életével, ezt ne feledjük!
No de térjünk vissza a témánkhoz! A vízterület tényszerű leírása csak az érem egyik oldala. A másik, talán a fontosabbik tényező a „fílingfaktor”, azaz hogy miért is szeretem.
Fekvés. A tó a Mátra és a Bükk hegységek között fekszik, így horgászhelyünk háttérképén az egri oldalon ülve a Mátra büszkélkedik országunk legmagasabb csúcsával, a Kékessel, a szemközti parton ülve pedig a part menti kies lankák mögött az Eged heggyel indulva a Bükk vonulataiban gyönyörködhet az ember. Háttérben a Peskő, Tarkő, Háromkő mészkőpárkányaival. Sokat dobnak a komfortérzeten az ilyen díszletek.
Ami még számomra fontos, hogy nem egy kockatóról beszélünk. Hatalmas vízfelület, a partvonalat tagolt szakaszok is tarkítják és a horgászhelyek között kedvünkre válogathatunk, akár elszeparált magányos horgászatra vágyunk, akár horgászcimborákkal tervezünk többnapos monstre horgászatot egy több férőhelyes partszakaszon. Kiváló pálya bojlisoknak is, de a partközelben ugyanolyan eséllyel horgászhatunk szép pontyokra hagyományos fenekező vagy feeder felszereléssel. Én feederezni szoktam itt és még soha nem éreztem, hogy a bojlisok távoli etetései miatt ne lenne a magam 25-70 méteres távján esélyem. Volt olyan nyári éjszakám, amikor több bojlis csapat benullázott körülöttem, én meg a parttól 25 méterre fogtam 7,5 kilós pontyot. Szóval, sokféle módszert lehet eredményesen alkalmazni. Csónakból is horgászhatunk a part menti 100 méteres sávon túl, így vallathatjuk a süllőtanyákat, de akár úszóval is pontyozhatunk. Valamint meg kell említenünk egy nagyon „európai” szolgáltatást is, külön kialakított és fenntartott horgászhely várja a kerekesszékes sporttársakat. Tehát változatos, természetes, halban gazdag víz gyönyörű környezetben, ahol nem kell úgy horgásznunk, mintha strandon tülekednénk egy törölközőnyi helyért.
Egy héttel később épp Ádám autójában utazunk, mikor csörög a kihangosító, a kijelzőn pedig a Matula név jelenik meg. Ádám fogadja a hívást, mire a beköszönés így hangzott: „bzzzz+, gyerek, a harcsádat!”… Ádám kérdi, mi a baj… Erre a válasz, hogy ő bizony soha az életben nem meséli el senkinek ezt a történetet, ha kérik, ha nem, mert őt mindenki lököttnek nézi, és egy szava nem sok, annyit sem hisznek el.
Így kedves hitetlen mindenki, hadd védjem meg Matula és a többiek szavahihetőségét, ugyanis a történet igaz, ez az átkozottul szerencsés fickó tényleg kivette azt a szép harcsát a feederbotjával. De itt szeretném megjegyezni, hogy ha nem a feederrel fogja meg, akkor is nagy eséllyel becserkészte volna azt a halat azon az éjszakán, mert erről a szándékáról egyetlen pillanatra sem mondott le, és ha ő egyszer a fejébe vesz valamit…
Írta: Merényi Kocka István
Fotók: egerszalokihorgaszto.hu, Merényi Kocka István
