A klasszikus módszer a legtöbb állóvízen háttérbe szorul a methoddal szemben, ám folyóvízen ez pont fordítva van. A gyorsan áramló vízben a hosszú előke sokkal eredményesebb, elsősorban a keszegfélék és a márna horgászatához. Ebben az epizódban a Duna szilaj halait veszem üldözőbe és mutatom be a folyami horgászat alapjait. Egy biztos, az előzőekben tapasztalt finomszerelékes horgászat ennél a módszernél egy kicsit „keményebb” lesz!
No de mitől is keményebb ez a fajta technika? Ahhoz, hogy ezt megértsük, először az áramló vízben történő horgászat alapját kell elsajátítani. Ennél ugyanis az a legfontosabb, hogy a végszerelékünket stabil helyzetbe tudjuk hozni és a csalit úgy felkínálni, hogy az megálljon. Annak érdekében, hogy ez megtörténjen, először is akkora, olyan nehéz kosarat kell választani, amely az éppen aktuális sodrásban elégnek bizonyul. A meghorgászandó távolságot is elsősorban ez határozza meg, hiszen a mederben jóval nagyobb a sodrás, mint a partszélben, ráadásul minél messzebb horgászunk, annál nagyobb zsinórszakaszba kapaszkodik bele az áramlás, és elsősorban ez az erő vonszolná el a végszereléket. Általában elsőre 30-40 méteres távolságnál többet nem is érdemes választani.
A bevezetőben már említettem, hogy ez hiába classic feeder technika, nem a finom szerelékről szól. Ennek oka, hogy itt mindent alá kell rendelni annak, hogy bevethető legyen a kívánt tömegű etetőkosár. Így aztán, ha a bot erős, akkor ahhoz kell igazítani mindent. No de lássuk lépésről lépésre, hogyan épül fel ez a rendszer!
Felszerelés
A horgászbot, amelyet előszeretettel használok folyóvízi horgászataim során, az a By Döme TEAM FEEDER Master River 395RXH. Ez egy brutál erős horgászbot, amellyel akár a 350 gramm össztömegű végszereléket is be lehet vetni. Sőt, mivel a folyami peca általában partszéli horgászatról szól, ennél nehezebb kosár is eldobható vele. A bot dobósúly-tartománya miatt teljesen érthető, hogy fárasztás közben sem fog karikába hajolni a halak alatt, mégis kellően rugalmas ahhoz, hogy a harmonikusan összeállított végszerelékkel könnyedén megfoghatók legyenek a halak. Orsó tekintetében nem válogatós ez a műfaj, a lényeg, hogy mi komfortosnak érezzük. Nekem egy Master Long Cast került ebben az esetben a botra, elsősorban azért, mert gyorsfékjét nagyon kedvelem, és nem vagyok a nagyméretű orsók ellen sem. A főzsinór viszont áramló vízben történő horgászat esetén nem szabad, hogy vastag legyen, 0,20 mm-es a javasolt, de a gyakorlatlanabb vagy erősebb kezű pecások inkább válasszák a 0,22 mm-es változatokat. Én is így tettem!
Kosarak
A bevetendő végszerelék lelke ebben az esetben is az etetőkosár. Számos folyóvízi modell érhető el a kínálatunkban, melyek mindegyike más-más szituációra való. Abban azonban megegyeznek, hogy a talpukon kapaszkodók vannak elhelyezve, amelyek segítenek stabilizálni az aljzaton a végszereléket. Elsősorban a Barbel River és a Big River modelleket kedvelem, melyek alagút formája szépen belesimul az aljzatba, és befogadóképességüknek hála komoly mennyiségű eledelt lehet egy dobással is bejuttatni. Ezek elsősorban a pörgős, ütemes pecákra valók, míg a statikusabb, lassabb horgászatokhoz az Alcatraz nevű változatot javaslom, amely tulajdonképpen egy folyóvízi „window” kosár, melyből csak lassan tud kiszabadulni a ragasztott csonti vagy az etetőanyag.
Végszerelék
A végszerelék kicsit eltér a megszokott hosszú előkéstől, de maga az alapelv ugyanaz. Ennél a technikánál ugyanis a teherbírás mindennél fontosabb. Éppen ezért szükségeltetik a 0,20 mm-es fonott dobóelőke, amelyre egy erősített, nagyon masszív karabinert érdemes tenni, amely bírja a nehéz kosár következtében ránehezedő terhelést. Ezt követi az ütköző, majd egy erős forgó, amelybe az erőgumi került bekötésre. Ez utóbbinak is erősebbnek kell lennie, mint amit a halak mérete megkívánna, ám fontos, hogy rugalmas legyen. Egyrészt az erős botot kell kompenzálnia, másrészt a nehéz kosár himbálózása miatti rángatózást is csökkentenie kell!
A gumi végére egy csomó van kötve, melyre vagy a toldót kell hurkolni, vagy egyből a horogelőkét. Ezt a helyzet határozza meg. Van, amikor kell akár 1,5 méteres előkét is bevetni, de előfordulhat, hogy a 70-80 cm is elegendő.
Etetőanyag
Az etetőanyag kiválasztását mindenképp a helyi viszonyokhoz kell igazítani. A mélyebb, lassabb folyású területeken, ahol dévérkeszegek is élnek, jó lehet a Nagy Dévér kaja, míg a gyors, húzós, kavicsos aljzatú helyeken, ahol paduc, szilvaorrú keszeg és márna a domináns lakó, ott inkább a sós ízű, sajtos aromájú etetőanyagokat érdemes preferálni, mint például a Sajtos Bajszos. Bármelyiket is választjuk, mindenképp lehet bele tenni bőségesen aromát, mert folyóvízen messziről kell az etetésünkre csalogatni a pikkelyeseket.
A kaját némi főtt búzával is érdemes dúsítani, mert az apró és nehéz magvak jobban megmaradnak a kavicsok közt, mint a csemegekukorica.
Élő csali
Ennek megválasztása is a megfogható halakhoz igazítandó. A dévérkeszeg szereti a nagy mennyiségű gilisztát, míg a „pirosabb úszójú” halak a csontkukacért rajonganak. Ebből egy komolyabb horgászatra akár 2-3 litert is érdemes beszerezni. Ezt ragasztva kell az etetőkosárba tölteni. A kimosódó csontik elkapkodása közben ugyanis a halak a horgon lévő csonticsokrot is bátran behabzsolják.
A ragasztás folyamata olyan művelet, amire nagyon oda kell figyelni, mert ennek kulcsszerepe van az eredményes folyami horgászatok során. A következő képsorozat lépésről lépésre mutatja be a csonti előkészítését, és ragasztását.
Horgászat menete
A horgászat első lépése, hogy üres kosárral bedobunk arra a távra, amit szeretnénk meghorgászni, majd kiakasztjuk a zsinórt a klipszbe. Ezt követően addig kell variálni az etetőkosár méretével, míg meg nem találjuk azt, amely bedobva szépen leér a fenékre, ott megáll, és nem csúszik tovább. Ezt a spicc mozgásából lehet érzékelni. Ha be-belazul a spicc, akkor a kosarunk mozog, így érdemes egy számmal nehezebbet feltenni. A túlságosan nehéz kosár sem jó, ugyanis minden egyes plusz gramm tovább növeli a halvesztés veszélyét. Én akkor szoktam jónak vélni a kosár tömegét, ha mozdulatlanul áll, ám kicsit meghúzva a spiccet azonnal elmozdul a helyéről és továbbcsúszik.
A stabilitás nemcsak az eredményes horgászatot és a pontosságot biztosítja be számunkra, de csökkenti az elakadás veszélyét is. Minél instabilabb a végszerelék, annál könnyebben vonszolódik be a kövek közé vagy az aljzat egyenetlenségeibe, ahonnan sajnos nem mindig van kiút.
A horgászat elején elsősorban etetőanyag és csak kevés ragasztott csonti kerül a kosárba, ám ahogy épül a peca, és érezhetően már sok hal van előttünk, úgy lehet emelni a csontkukac arányát. Ahogy megfogjuk az első márnát, onnantól kezdve pedig az sem baj, ha kizárólag ragasztott légylárvát dobunk.
Rendkívül szórakoztató és mozgalmas horgászat ez, ha jókor vagyunk jó helyen, maradandó élményeket tud szerezni. És itt nemcsak a kapásokról, hanem a sokféle halról, a bizonytalanságról és a természeti adottságokról is beszélek! Remek érzés, ha a látótávolságon belül az egyetlen horgász te magad vagy, és csak a Duna „lötyögése”, valamint a hajók zúgása zökkent ki a horgászat monotonitásából. Próbáljátok ki, nem fogjátok megbánni!
Írta: Sipos Gábor
Fotó, videó: Bank Bálint
