6 óra az sok vagy kevés, ha horgászatról van szó? Bármelyik legyen is, nekünk ennyi volt, mert a horgászat mellett igen kedveljük barátommal az F1-et, így ennyi időt szántunk a halak kergetésére, hogy a rajtra tévé elé érhessünk.
Sok vagy kevés? Ha eszik a hal, megtaláljuk a halakat, akkor bőven elég, sőt még sok is, viszont ha csak a spicceket bámuljuk végig, akkor egy örökkévalóságnak tűnik. De folyóvízen nagyon igaz, hogy nincs két egyforma nap. Legutóbbi közös horgászatunkon nagyon nem akart semmi összejönni. Órák teltek el kapás nélkül, már a sokadik helyen próbálkoztunk hiába.
A csónakos horgászatnak megvan az az előnye, hogy „ha a hegy nem megy Mohamedhez” alapon, ha valahol nincs kapás, horgonyt fel és már tovább is állunk. Vannak kedvelt területeink, és általában valamelyiken megtaláljuk a keszegeket, így ezeket szoktuk sorba próbálni. Megtehetnénk azt is, hogy elkezdünk nagy mennyiségű etetőanyagot beszórni és várunk arra, hogy a halak találnak meg minket, de én inkább preferálom, hogy ott horgásszunk, ahol a halak vannak.
Én abban hiszek, hogy a természetes vízi horgászatoknál legalább 80%-ban a hely dönti el a peca sikerességét, legyen szó bármilyen halfajról. Ezen a napon végigpróbáltuk a jónak gondolt helyeinket, de sehol nem sikerült értékelhető halat kapásra bírni. Próbáltuk mélyben, sekélyben, lassú vízben, de a sodorvonalban is. Fel is tettük a költői kérdést: Hol a p…ban vannak a halak???
Legnagyobb valószínűsége annak volt, hogy a frontos idő miatt beálltak valahol vízközt, így próbálkozhattunk csalijainkkal a folyó fenekén… Egy 6-8, vagy akár 16 méter magas vízoszlopban bőven van lehetőségük „lebegni” valahol. Ezen a napon igazán a végletek voltak a főszereplők, ugyanis első szép, fotózásra méltó halra 4 (!!) órát kellett várni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem veszi el az ember kedvét a horgászattól a kapástalanság. De amelyik keszeg megjelent a meghirdetett fotózásra, az legalább másfél kilósra hízott előtte. Lehetett csipegetni halacskákat, de azokat volt, hogy csak nagy jóindulattal lehetett a tenyeres kategóriába sorolni. A tenyeres jelző csak úgy illet rájuk, hogy ha a tenyeredbe fekteted, garantáltan nem esik le onnan, sőt még csak le sem lóg róla egyik irányban sem :). Végül 2 darab értékelhető hallal zártuk ezt a napot, egyik másfél, másik 1 kiló 35 dekás súlyban mérlegelt.
Na, hogy eljussak végre a bevezetőben említett 6 órás pecához, ugrani kell pár napot. Semmin nem változtattunk az előző horgászathoz képest, ugyanott terveztük a halakat kergetni, mint tettük azt az előző horgászaton, bízva abban, hogy ránk mosolyog a szerencse és fogunk jó pár termetes dévért. A tervezés gépezetébe csúszott egy kis porszem, ugyanis sikeresen otthon hagytam az egyik feederbotom. Hogy ezt hogy sikerült kivitelezni, nem tudom, de az tény volt, hogy a kocsiba nem raktam be csak egyet, így Sanyi barátom segített ki egy light bottal, amire az állandó kellékemről, a pergető botomról vettem le az orsót. Mindig is szerettem volna finom bottal, vékony fonottal horgászni, na most kényszerből ez maradt. Utólag el kell ismernem, tök jó volt, eltekintve attól, hogy meg kellett szokni, hogy szinte a csontik mozgása is látszódott a spiccen.
Nem beszélve arról, hogy ha a hal csupán odacsípett a csontinak, akkora kapást produkált a light spiccen, mintha egy 3-as potyó húzná azt. Kajában nem bonyolítottam túl a kérdést, 1 kg Nagy Dévér etetőanyagot vittem ki magammal, hozzá az egyik nagy kedvencemet, a Sensas por aromáját, a Bremixet.
Folyékony kivitelben is szoktam használni (keszeges, rakós botos csávóval a címkén, mi csak így hívjuk), de épp nem volt készleten, így a por került bevetésre. Mivel nem etetek nagy mennyiséget, szeretném az aromával felhívni a halak figyelmét a kosárra, alatta a csalira, így hagyom, hogy a víz vigye a terített asztal hírét lefelé. Abban örök dilemma van köztünk cimborámmal, hogy ez vajon elaprózza-e a halat, vagy sem. Ugyanezt használtuk akkor is, amikor semmit se fogtunk szinte, kizárólag a 2 nagyot, és ezen a pecán is, amikor átlagos keszegekből fogtunk, ezúttal jóval többet.
Ezen a napon, bár csak pár órát horgásztunk, meglepően sok keszeget sikerült vagy ideiglenesen, vagy végérvényesen fogságra kényszeríteni. Persze nem lehet összehasonlítani egy jó, pörgős állóvízi folyamatos keszeghorgászattal, de ha azt vesszük alapul, hogy bedobunk a vak semmibe egy kosárka etetőanyagot és ez ismételgetjük kb. azonos területre, akkor nem volt rossz az eredményünk. Amelyik területen hamarabb jött jelentkező, azt erőltettük. Egyik bottal folyamatosan próbáltunk nagyjából egy területre horgászni, a másikkal a jól bevált összevissza dobás volt a stratégia. Aztán jött a „honnan fogtad?” kérdés, amelyre a legpontosabb válasz a „Háááát, valamerre arról…” volt :).
Ahogy a fenti képen is látszik, csöppet elegem lett abból, hogy kuporgok egy csónakdeszkán összegörnyedve, így előbányásztam a régi „bojlis” fotelem, ami széltében épp elfér a csónakban, és az utóbbi időben erről kergetem a halakat a csónakban is. Sokkal több hátránya van, mint előnye, de nem érdekel, ugyanis az egyetlen előnye, hogy kényelmes. Hátránya, hogy nem férek el mellette, tehát ha hátra akarnék menni a csónakban, akkor át kell rajta vagy mellette mászni, ami azért nem kockázatmentes, hiába van már sok éves csónakos rutinom. Hátránya továbbá, hogy nagy, nehéz, újabb lom, amit le kell cipelni a töltés oldalban a csónakig indulásakor, majd vissza, ráadásul a kocsiban is alig fér el, a komplett hátsó ülést lefoglalja magának… de mint írtam, nem érdekel, mert kényelmes! Egyetlen dolog zavar csupán, hogy így háttal vagyok jó barátomnak peca közben, mert mindketten a csónak vége felé nézünk, így a beszélgetésünk igen vicces szokott lenni.
Elnézést, hogy csak ilyen kézbentartós fotókat készítettem a halakról, de a fotelnak, mint mondtam, hátránya, hogy egy falat képezett köztem és Sanyi között, így nem akartam minden szebbecske halnál átmászni hozzá. Már csak azért sem, mert nemegyszer előfordult, hogy a hal nem kívánta megvárni a fotózást, inkább egy huszáros mozdulattal kiugrott a kezemből és lelépett oda, ahonnan jött.
Pont egy ilyen átmászás közben lelépett hal miatt bosszankodtam, amikor a még benn lévő botom komoly csörömpöléssel elkezdett a csónak hátsó területébe vándorolni. A kis szuzkó motorról, aminek nekitámasztottam, átborult a csónak bal hátsó sarkába, és a zsinór igen határozottan vágtatott befelé a folyóba. Bevágtam (bár nem igazán volt minek, mert a hal már bőven rajta volt, így leginkább csupán felvettem vele a kontaktust), és elindult a fárasztás. Egy meglehetősen hosszú, akkor még hosszabbnak tűnő csata kezdődött az ismeretlennel, mert egy percre nem láttam, de éreztem folyamatosan, hogy jól húz. Pár perc után sikerült a csónak környékére vontatnom, de talált valami akadót vagy valami lomot, ami egyszerűen elcsapta a vékony előkémet.
Gondolom, szinte valamennyi horgász hasonló gondolatokat engedett szabadjára ilyen helyzetben, mint én, és abból csak a legfinomabb volt az, hogy mindjárt bevágom az egész cuccot a Tiszába :). Szokás mondani, mindig az a legnagyobb hal, ami elmegy. Ez a nap legnagyobb hala volt, ez kétségtelen, mert a kiló alatti keszegnépet nem volt nehéz überelni, valamint látva hogy húzta a heavy botot… ááááá… mindegy is, ennek annyi.
Ez a hely aztán valamiért elhallgatott, kínkeservesen lehetett kapást kicsikarni, így továbbálltunk egy más jellegű területre.
Ezen a napon azt vettük észre, hogy a finom, kis horgok és a hosszú előkék az eredményesek. A horogtípust nem tudom megmondani, amivel horgásztam, ugyanis előkerült a régi rakós botos horgászatnál használt horgos dobozkám, amiben ott figyelt pár száz vadi új horog, amiből egy vékony, kicsi feketét kötöttem fel. Ennek fachjában egy „extra” feliratú címke volt téve, tehát bármi is volt, egy extra is szerepelt a megnevezésben. :)
Utolsó hal megvolt, mert mindig van még egy dobás… na, akkor most az utolsó… de az idő vészesen fogyott, és még fel kellett motoroznunk a parti büféig, ahol a grill sütödében várt már minket a roston tarja, illetve a tévén a Forma 1. A tarja finom volt, az F1 dög unalom. Ezért kár volt sietni.
