Egy héttel azután, hogy Döme Gábor barátommal megtámadtuk a Bősi vízi erőmű alvízcsatornáját, újra rápróbáltam a helyre. Kíváncsi voltam, hogy a "novemberi nyár" mennyire befolyásolja a dunai dévérek kapókedvét.
Reggel öt órakor indultam, hogy a napfelkelte előnyeit kihasználhassam. Ekkor látható legintenzívebben a halak mozgása, ami elárulja mire is számíthat a horgász igazán. Szokás szerint elsőként az etetőanyag bekeveréséhez láttam hozzá. Míg az kicsit összeérik, elkészítettem a horgászhelyet. A ládát kicsit magasabbra helyeztem a part menti kövezésen, hogy a közlekedő hajók által keltett hullámok nehogy elvigyék a felszerelést. Mikor minden a helyére került, jöhetett a várva-várt peca.
Alapozó etetést nem végeztem. Etetőanyagot kizárólag az etetőkosárban juttattam be. A bekevert etetőanyag TOP-MIX Extra River. Ezt fűszereztem meg darabokra metélt trágyagilisztával és csontival. A csali pedig egy szál giliszta és 4-5 szál szúnyoglárva szendvics.
A felszerelés 3,9 m hosszú Heavy feederbot volt, a leglágyabb spiccel ellátva. A szögletes feederkosár mérete 40 gr volt, amit még meg kellett toldani egy 22 gr-os tányérólommal. Ebbe nyomtam bele az etetőanyagot. A könnyűnek éppen nem nevezhető végszerelék együttes súly megközelíthette a 80 gr-ot, de ez garantáltan megállt a lassan sodró mély vízben, a parttól mintegy 25-30 méterre. Azért kellett ebbe a távolságba bedobni a felcsalizott horgot, mert itt tapasztaltam hajnalban a legtöbb mozgást. Kintebb elvétve ugrott 1-2 hal.
Nem kellett sokat várnom az első kapásra. Alig telt el negyed óra az első bedobás után, mikor a bot spicce megmozdult. Bevágáskor azonban a hal nem akadt meg. Így ment ez egy darabig. A hal vagy lemaradt, vagy csak egy aprócska keszeg vergődött a horgon. Féltem tőle, hogy ez így marad. Szerencsére - hamarosan - a halak rácáfoltak félelmemre. Egy szép húzós kapásra lettem figyelmes. A második húzásba már belerántottam. Azonnal éreztem, hogy megérkezett az első szebb példány. Rövid küzdelem után bevezettem a merítőbe: a "kicsikét".
Innentől számítva kisebb nagyobb időközönként jöttek az itt átlagméretnek számító 35-40 centis példányok. Nem ritkák errefelé a kettő, esetleg a három-négy kilós dévérkeszegek sem. Ha ezek közül a horgászember megakaszt egyet, az már keményebben küzd az életéért, dévér módra. Nagy öröm, mikor az ember kezében rángatózik a bot. Bár fárasztásuk nem tart túl soká. A darabosabbja is pár perc alatt feladja a harcot. Így volt ezzel az általam partra segített jó 2,5 kilós is. Két kisebb rándulás a bot spiccén, és már be is vágtam. Ezután két-három perc fárasztás. Ahogy közeledett a parthoz, folyamatosan csökkent az ereje. A part szélén még került egyet, majd szépen megadta magát és felfeküdt. Öröm volt kézbe venni.
Néha előfordul természetesen, hogy kisebb-nagyobb kapásszünet is beáll. Ez jó alkalom egy kis reggeli, vagy egy pohár forró tea elfogyasztására. Ez, és a halak fárasztása kellemesen fel tudja melegíteni az ember testét, lelkét. Közben azon gondolkodtam, hogy mennyire működhet itt egy jó kis peca, mikor beáll a tél. Nem hiszem, hogy a halak eltűnnek nyomtalanul. Csupán a legfogósabb csali: a szúnyoglárva pótlása nem lesz egyszerű. Úgy döntöttem, hogy beszerzek egy doboz műszúnyogot, és rápróbálok. Jó alkalom lesz ez arra, hogy megtapasztaljam, mennyire működőképes ez a darab "műanyag". Ígérem, amint megejtek egy ilyen horgászatot, jó szokásomhoz hűen, részletesek beszámolok róla a kedves olvasóknak.
