Hosszú évek óta próbálok kapitális méretű amurt fogni a szegedi BABOHE Horgásztó úgynevezett „kis taván”. Az elmúlt évek során jó néhány próbát tettem, de az eredmény mindig ugyanaz volt, az amurok győztek. Idén eldöntöttem, hogy, ha törik, ha szakad, mindenképpen horogra csalom a hőn áhított „ezüst torpedót”. Szisztematikusan, lépésről lépésre haladva igyekeztem megfejteni e remek, ám annál szeszélyesebb tó titkát. A sikerhez vezető út rendkívül rögös és göröngyös volt, ám a siker annál édesebb!
Több mint 10 éve járok az említett tórendszere horgászni közelsége és rendkívül jó halállománya miatt. Akik követik munkáimat, olvassák cikkeimet és figyelemmel kísérik a közösségi oldalakon megjelenő posztjaimat, azok gyakran találkozhatnak az itteni horgászataim beszámolóival. Ezek viszont eddig elsősorban a „nagy tóról” szóltak. Ez a tó intenzíven telepített, nagyon sok nagytestű ponty és amur él itt, igazi horgászparadicsom. A „kis tó” viszont teljesen más jellegű… Méretét tekintve hozzávetőlegesen 3 hektár alapterületű, amelynek bő egyharmadát nádas borítja. Ez a nádas viszont nem teljesen összefüggő, több kisebb-nagyobb tisztás található benne. Ez remek búvóhely a halak számára, többnyire itt időznek, ennek egyértelmű jelei is vannak. A mederszerkezet rendkívül változatos, sok helyen akadókkal tarkított, viszont gyakorlatilag iszapmentes. Sok kapitális méretű amur otthona ez a tó, de a nagytestű pontyok is szép számmal megtalálhatók itt. Emellett említésre méltó a ragadozóhal állomány is, amelyet elsősorban termetes csukák, süllők és nagytestű harcsák tesznek ki.
Július és augusztus hónapban 5 horgásznapot töltöttem el itt. Az első alkalommal a tó középső részén próbálkoztam. Az egész napot megúsztam egyetlen árva mozdítás nélkül. Tudtam, hogy nem fog ez könnyen menni, ettől függetlenül rendkívül lehangoló érzés volt. Második alkalommal néhány állással odébb próbálkoztam. A szemközti nádas előtt kialakítottam egy nagyobb alapozó etetést, majd ezt horgásztam meg. Az etetésre tökéletesen ráálltak a keszegek és a kárászok, de az amurok vagy a pontyok ügyet sem vetettek rám. A nap végén egy érdekes és szokatlan kapásnak ránthattam be, a horog tökéletesen „ült” a hal szájában, az enyém pedig tátva maradt, amikor szákolás előtt megpillantottam a halat. Ez bizony egy gyönyörű süllő volt. Nyilvánvalóan nem ő volt a célhal, nem is volt tudatos fogás, de szabályos akadással sikerült megfognom, és egyből új süllőrekordomat is jelentette.
Két egymást követő sikertelen horgászat után egyre több kérdés és kétség merült fel bennem, egyre frusztráltabb lettem. Mit csinálhatok rosszul, min kellene változtatnom?! Egyszerűen nem akartam elhinni és elfogadni, hogy én ebben a tóban nem tudok nagy amurt fogni. Figyeltem a körülöttem horgászókat is, akik mindkét alkalommal fogtak szép amurokat. Egy közös volt bennük, mindannyian etetőhajó segítségével horgásztak. Egyszerre nagyobb mennyiségű magos etetést jutattak be a kiszemelt helyre, ám ezenkívül semmi különlegeset nem vettem észre. Lehet, ez pont elég is volt?! Nos, nálam az etetőhajó használata egyáltalán nem jöhetett szóba, én a saját módszeremmel, feederbotos technikával akartam mindezt megoldani. Olyan horgásszal viszont nem találkoztam, aki hozzám hasonló módon horgászott volna. A tavat nálam sokkal jobban ismerő két horgászbarátom segítségét és tanácsát kértem ki az újabb horgászatom előtt. Bár ők is az említett etetőhajós módszerrel fogták a halaikat, ettől függetlenül néhány érdekes dolog megütötte a fülemet. Az ő tanácsaikat figyelembe véve, új stratégiát kialakítva vágtam neki az újabb horgászatnak.
Ezúttal a tó első harmadán, a nádas részen alakítottam ki a horgászhelyemet. Egy olyan helyet választottam, ahol a nádas nem teljesen összefüggő, hanem egy nyiladék, egy „átjáró” található. Ezt az „átjárót” és környékét térképeztem fel, majd itt alakítottam ki az etetésemet is. A nádnyiladékban kb. 50 cm-es a vízmélység, majd hirtelen „letörik” a meder bő 1, majd 2,5 m körüli mélységre. Segítőim szerint ezt a részt előszeretettel járják a halak és az „átjárón” keresztül gyakran közlekednek. Ez szabad szemmel is jól látható a sekély víz miatt.
Bíztam magamban, bíztam a stratégiámban, de annyi kudarcélményem volt már ezen a tavon, hogy egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha ez a horgászat is úgy végződik, ahogy a többi. Órák teltek el az alapozó etetéstől számítva, majd egyszer csak figyelmes lettem rá, hogy nagy buborékok és tolóhullámok jelennek meg az „átjáróban”, majd az etetés, egy pillanat alatt felbolydult méhkassá változott. Megjöttek az amurok. Időm nem volt arra, hogy elkezdjek abban bizakodni, hogy hátha felveszi valamelyik hal a felkínált csalimat, olyan gyorsan történt minden. A kapás pillanatában tudtam, hogy amur az elkövető, a zsigereimben éreztem, és a kapása is árulkodó volt.
A fárasztás közben természetesen minden hal szétrebbent az etetésen, így újabb Spombolás következett. Gyors csalifrissítés után, most már sokkal bizakodóbban, csillogó szemekkel vártam a folytatást…
Újfent elég sok idő telt el, de még a délelőtti órákban megérkezett az újabb kapás. Mesébe illő volt ez a horgászat, hiszen bő két óra hossza alatt kétszer is sikerült megdöntenem egyéni amur rekordomat.
Ezen a horgászaton több érdemi akció már nem történt. Egész pontosan egy pontykapásom volt még a délután folyamán, de az a hal sikeresen megtalálta az egyik akadót és meglépett. Ez bármikor máskor rossz érzéssel töltött volna el, de ezen a napon egy cseppet sem érdekelt. Megcsináltam, megtört a jég, megfogtam végre a hőn áhított amurt, és rögtön kettőt is! E horgászat után jóleső érzés lett volna azt hinni és azt gondolni, hogy sikerült megfejtenem a tó „titkát”, de ez közel sem lett volna igaz. Erre tökéletesen rávilágított a következő horgászatom, ahol mindent teljesen úgy csináltam, ahogy bemutattam, mégis kapás nélkül úsztam meg a napot. Hogy lehetséges ez?! A válasz egyszerű, ezek a kapitális méretű amurok nagyon óvatosak. A nádas biztonságában rejtőznek, azt csak nagyon ritkán hagyják el. Igazán kis amur talán nem is él a tóban, hiszen minden fogás, amit látni lehet, 15 kg körüli. E kapitális példányok jól ismernek már minden trükköt, nehéz túljárni az eszükön. Ezen az említett horgászaton egész nap egyetlen hal sem volt az etetésemen, csak a nap végén, már pakolás közben érkezett meg az amurcsapat. Ekkor már egyik végszerelékem sem volt a vízben. Mire végeztem a pakolással, az amurok is felették a finom falatokat és továbbálltak. Ezen a horgászhelyen ez tökéletesen, szabad szemmel is nyomon követhető. Mi lett volna, ha még van egy órám a horgászatból?! Nos, ez már soha nem fog kiderülni. Lehet, egy újabb gyönyörű torpedót tarthattam volna a kezemben, de az is lehet, hogy kapás nélkül ugyanúgy továbbúsztak volna… Ettől is szép a horgászat.
Ötödik és egyben e projektet záró horgászatomon, már nem a méretes „nádrágók” voltak a célhalaim, hanem a pontyok. Egész pontosan nagytestű, darabosabb pontyokat szerettem volna fogni. A bevált horgászhelyre ültem, de alapozó etetést ezúttal nem végeztem. A csalogatóanyagokat is a pontyhorgászathoz hangoltam.
Úgy vélem nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez az 5 horgászat és ez a nyári „misszió” életre szóló élményt nyújtott számomra. Gyönyörű halakat sikerült fognom, megdöntöttem egyéni süllő- és amurrekordomat, megfogtam első nagy pontyaimat ebben a rendkívül szeszélyes és kiszámíthatatlan tóban. Viszont minden bizonnyal talán még ennél is fontosabb, hogy nagyon sokat tanultam és tapasztaltam ezeken a horgászatokon. Ez a tó és ezek a körülmények kidomborították gyengeségeimet és rávilágítottak arra, hogy 26 év horgászat után is mennyire keveset tudok még erről a sportról. Az embernek a saját határait a legnehezebb átlépni, ám, ha ez sikerül, a határ a csillagos ég. „A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt!”
Írta: Borbiró Ádám
Fotók: Libor Erika
