Válogatós kárászok

Válogatós kárászok

A szívemhez oly közel álló rakós botos technikával akartam kárászt és - ha lehet - egy-két bónusz pontyot fogni a lakóhelyem peremén található kis tavacskán. A vízben hemzsegő kárászok horogra csalása nem is volt olyan egyszerű, mert igencsak válogatós kedvükben voltak. A csontit, a szép egészséges kukoricaszemekhez hasonlóan csak nézegették, így nem volt túl egyszerű szákba terelni az egyébként mindig viszonylag jól kapó kárászokat.

A nád mellett állítottam fel a ládát

A kezdő horgászok hibájába estem, mindig a lehető legtávolabb szerettem volna eljutni, hogy újabb és újabb vizeket ismerjek meg. Teljesen elhanyagoltam a városom szélén, a benzinkút mögött fekvő kis tavacskát, ami - a horgászat végeztével bebizonyosodott - hiba volt. Nagyon kellemesen töltöttük itt el a horgászatra szánt időt Bandi barátommal.

Tíz méterben

Az etetőanyag bekeverése után, egy kis ideig állni hagytam az anyagot, hogy a szemcsék kellőképpen felvegyék a hozzáadott vizet. Aztán jöhet a szükséges utánvizezés és begombócolás.

Mindig a mederalakulatok feltérképezésével szoktam kezdeni a horgászatot. Számomra ez az egyik legfontosabb információ a vízről szerzett pillanatnyi benyomás után. Tíz méterben kényelmesen meg tudtam horgászni a kívánt helyet, ezért fölöslegesnek tartottam a hosszabb bottal való horgászatot, hiszen minden nélkülözhető taggal kényelmesebb a horgászat. Jöhetnek az alapozó gombócok! Öt nagy keményet tettem le a fenékre és öt lazábbal, víz között nyílóval zártam az alapozást.

Akcióban

A gombócok vízbe érése után nem sokat kellett várni a halak megjelenésére. Azonnal megindult a mozgolódás az etetésen. Olyan sok apróhal volt vízközt, hogy amikor oldalra mozdítottam a rakóssal a szereléket, éreztem, hogy az apróságokon meg-megakad a zsinór. A szerelékemen hat összehúzott sörét képezte a főólmozást és egy kis jelző volt az előkefül fölé csíptetve. Ez a szerelék nem igazán volt nyerő, mert a vízközt érdeklődő halak nem hagyták beállni az úszót. Mire beállt a szerelék, már csak csontikabát volt a horgon.

Az átlagméret

A dolog érdekessége az volt, hogy a vízközti kapásoknak hiába vágtam be, nem tudtam megakasztani a halakat. Ekkor eggyel nagyobb méretre váltottam, a 0,5 g-os Spirit helyett 0,75-ös került fel.

A söréteket felváltotta a stopper

A szerelékváltás jó ötletnek bizonyult, a 0,75-ös stopper a No. 10-es jelzővel már gyorsan át tudott hatolni a szerelék a vízközti invázión. A halbőség ellenére nem táplálkoztak nagy hévvel a halak, csak finnyásan vették fel csontit. Elkezdtem kukoricával csalizni, az apróbb szemeket válogatva. Erre furamód nagyobb hajlandóságot mutattak, mint az élő anyagra.

A szétnyomott kukoricát szívesen fogadták

Az kukoricával fogott első néhány hal szájában szinte sértetlen volt a csali. Ekkor ujjaim között felpuhítottam nekik a nagyobb szemeket, szinte kinyomva a belsejüket és úgy tűztem fel a horogra. Nagy sikere volt. Szinte minden betoláson kapásom és halam volt, így maradtam ennél a csalizási módnál.

Az etetőgombócokba is kukorica került

Az etetőanyagomba csonti helyett kukoricát tettem. Gyakran dobott egykezes gombócokkal - amelyekbe jelentős mennyiségű kukorica került - próbáltam fenntartani a halak folyamatos érdeklődését a horgon felkínált csali iránt. Úgy tűnt, sikerrel.

Éppen szájszélben

A gombócok miatti folyamatos csobogtatással felkelthettem egy ponty figyelmét is, de sajnos nem sikerült horgon tartani, a fárasztás elején meglépett. A kárászok viszont kárpótoltak, hiszen folyamatos, szinte ütemesnek mondható halfogást tettek lehetővé. Továbbra is csak a fenék közelében tudtam fogni őket, de a kis vízmélység miatt ez egyáltalán nem volt időveszteség. A folyamatos érdeklődés ellenére a horog a hetven hal esetében talán csak egy-két alkalommal volt mélyen, nem pedig szájszélben.

A mai nap összegzése
Újra találkozunk!

A fotózkodás után mindenki visszatért - a halak és mi is - a saját környezetébe, és folytatódott a nyár. Nem fogtam nagy halakat, de maradéktalanul boldog voltam. A tavacska csodás, kár, hogy eddig nem látogattam. Még visszatérünk!

Balogh Róbert
Fotók: Pirint András és a szerző