Az oldal sütiket használ a megfelelő működés érdekében.
Mai rohanó világunkban sok embernek nincs ideje napokig kiülni a vízpartra és kedvenc szenvedélyének hódolni. Azonban a megfelelően összeállított felszereléssel, etetőanyaggal és csalival a rövid, félnapos horgászat alatt is sikerülhet megfogni a hőn áhított zsákmányt. Egyik kedvenc tavamra, az ácsi Öntöző-tóra látogattam el és töltöttem el egy napot horgászbottal a kezemben.
Egész télen arra vártam, hogy végre jöjjön a jó idő, és kiszabadulhassak a szoba fogságából, hogy végre ne kelljen nagykabátban töltenem a vízparton töltött órákat. Hát, eljött ez az idő. A tavasz első olyan napja, amikor már éreztem a napsütés erejét a hátamon, és nem fújt a szél. Tökéletes idő egy jó horgászatra. De ami a horgászat alatt történt, arra még én sem számítottam…
Nehezen ébredek, hosszú volt a hét, és a szombati napon buckalakók, Jedik és Sith lovagok közt bolyongtam a gyerkőccel. Star Wars találkozó volt, ahol rádöbbentem, a horgászat mint hobbi, mégsem olyan kirívó szórakozás. Ha már jelmezes buli, akkor bár gyerekkoromban Han Solo szerettem volna lenni, maximum Jabbának öltözhettem volna. A galaktikus mese fő gengsztere mint egy nagyra nőtt csontkukac maradt meg emlékezetemben. Az erkélyre kilépve, hideg eső csap az arcomba. A pénteken vásárolt liternyi apró kis Jabbák egy vödörben már életre keltek. Főszerepet szánok nekik a mai napon, mert már nem bírok magammal, ha ez így halad, átállok a sötét oldalra. Horgásznom kell!
A horgászlegény fogásai egyre rövidültek. Se egy kapitális jószág, se egy dézsányi hal, de még egy teknős sem akadt a horgára hosszú ideje. Rontás lehet rajta bizonyosan! A rontás ellen pedig tenni kell. Az átkot vagy a füves ember tudja levenni, vagy ha már ő sem, akkor csak a piócás ember segíthet. Régi kalendáriumokban olvasott a legényke valami csodaszerű állatról, akitől hármat is lehet kívánni…
Egy hétvége alkalmával rakós botos horgászatot terveztem, amelynek helyszínéül a festői szépségű tószegi csónakázó tavat vettem célba. Ez a kis tavacska nagyon közel áll a szívemhez, mert itt kezdtem el hosszú bottal horgászni. A helyi egyesület sokat tesz a versenyhorgászatért, hiszen gyakran szerveznek versenyeket és az esélyegyenlőség végett mindig két kategóriát hirdetnek, ahol mind az amatőrök, mind a „profik” összemérhetik tudásukat szinte hónapról hónapra. A versenyekre egy már-már összeszokott baráti társaság érkezik, de mindenki maximálisan felkészülve. Ezért érkeztem én is, hogy kiderítsem, hogyan tudom a vízben rejlő kárászokat horogra csalni ezen a technikás vízen.
Régen találkoztunk már. A régi és új ismerősöket üdvözlöm, sokan biztosan emlékeznek még az írásaimra, akiknek pedig még nem vagyok ismerős, itt az újabb alkalom, hogy megismerkedjünk. Barátaim szerint „grafomán” vagyok, akinek állandó írási kényszere van. Több mint tíz évvel ezelőtt első publikációim itt jelentek meg, majd a nyomtatott sajtóban is felbukkantam, egyszóval életem lassan, de biztosan a horgászat körül kezdett forogni, és ahogy egy korábbi írásomban is már szóltam erről, vannak válaszutak életünkben, amelyeken vagy elindulunk, vagy sem...
Írásom ihletét a Haldorádó horgászportál rendszeres olvasása adta, mégpedig olyan okból, hogy sajnos a finomszerelékes írások között jó ideje nem találkoztam kedvenc módszeremről, a rakós botos horgászatról szóló írással. Az oldalt visszanézve az utolsó e műfajban íródott szerzemény is több mint egy éve született, így szeretnék a cikkemmel mások számára is buzdítást adni hasonló élményeik publikálására. Tudom, hogy nem olcsó e technika művelése, elég időigényes az előkészület is, számomra mégis az egyik legsportszerűbb és legszebb változata ennek a szenvedélynek.
Mikor beköszöntenek a tartós hidegek, később a mínuszok, vizeink szunnyadni kezdenek. A vízi növényzet elsatnyul, lesüllyed a fenékre, a bennük megbúvó élőlények szintén elbújnak, így az őket követő halak is. A legtöbb esetben a part menti zóna kiürül, és az itt maradt halak nagyon finnyásan táplálkoznak. Ilyenkor vethető be a matchbot, a pickerbot, ám bizonyos esetekben még a rakós botnak is van létjogosultsága. A szereléknek pedig a körülményekhez mérten a legfinomabbnak kell lennie. Négyrészesre tervezett cikksorozatom első állomásában a rakósé a főszerep.
A horgászat rögös útján sok mindenre magától is rájön az ember, ahogy tapasztal. Így van ez, ha dönteni kell, hogy melyik vízen vagy épp melyik módszerrel horgásszon az emberfia. Tény, hogy ha pontyról van szó, a finomszerelékes módszerek közül a feeder a legtöbb esetben felülmúlhatatlan. No de mi van akkor, ha én arra vágyom, hogy a nyúló gumi és a petrencés rúd legyen az eszközöm a pontyokkal vívott harcban?
Egy korábbi írásomban csupán amolyan hobbi rakós botos horgászatot mutattam be, most azonban olyat részletezek, ami akár versenyen is megállja a helyét. A technika ugyanaz, csupán a szerelék és az etetőanyag változik, és a tempó is felgyorsul. Bár értek a horgászathoz, akár verseny szinten is, nem mondhatnám, hogy egy válogatott kerettag vagy egy profi versenyző szintjén vagyok, ezért ez az írás inkább azoknak szól, akik bele szeretnének kóstolni a versenyhorgászatba vagy ismerkednek a témával. A cikkben bemutatott szituáció valós versenykörülmények között zajlott, etetett pályán, vetélytársakkal.
Üdvözöllek titeket, kedves Olvasók! Szentes Istvánnak hívnak és Románia nyugati szélén lakom, pontosabban Nagyváradon. Nemrég figyeltem fel egy Haldorádón megjelent cikkre, amely szerint a vezetőség nagy szeretettel várja az olvasók által fogalmazott írásokat. Annyi volt a kritérium, hogy a horgászat során valamilyen Haldorádó terméket használjak. Én a Ponty Piros etetőanyag és a hozzá illő „Vörös Démon” folyékony aroma mellett tettem le a voksomat. Ha kíváncsiak vagytok, hogy mi lett az eredménye, akkor tartsatok velem!
November első napja az emlékezésé. Mindenkiért, akik már nem lehetnek közöttünk, egy láng lobog a temetőkben. Megannyi imbolygó kis fény az éjszakában. Meghitt, csendes együttérzés, emlékek, villanások. Az idő vagy talán a divat hozta magával a külföldi módit, egyre több vigyorgó tökfej világít a házak portáján. Nem kedvelem, számomra idegen hóbort, időnként mégis megmosolyogtatnak ezek a töklámpások. A gyertyák fényei azonban másnapra elhalványulnak, ellobbannak az utolsó lángok is, és az emlékek helyére újból a jelen átélhetőbb pillanatai tolakodnak.