Egy régi, kedves módszer: spiccbottal a csatornán

Egy régi, kedves módszer: spiccbottal a csatornán

A horgászatot sokan kezdjük a spiccbotokkal. Kezdetben egy kis rövid, 4 méteres pálcával horgászunk, majd a módszer feledésbe merül, mielőtt kiteljesedhetne. A spiccbotot többnyire csalihal fogásakor veszi elő a horgász, pedig ha tudná, hogy milyen remek szórakozást nyújthat! Bevallom, az utóbbi időkben én is mostohán bántam ezzel a módszerrel. A botzsákomban mindig ott lapulnak szépen nagyság szerint, de versenyeken ritkán kell elővenni őket, máskor pedig többnyire matchbottal üldözöm a halakat. Egy hétvégén azonban úgy gondoltam, előveszem régi kedves spiccbotomat, és pár órácska erejéig visszarepülök segítségével az időben.

Hogyan jön ide az időutazás? A hétvégét szüleimhez terveztük, ahol még gyerekként kezdtem a horgászatot. A kezdeti mogyoróvesszőt egy 4 méteres spiccbot követte, „Сделано в СССР”.

A legtöbb ilyen spiccbot a közeli orosz laktanyából származott, ahol a szemfüles katonatisztek az eltávozásról mindig hoztak pár darab „hazai” horgászcikket. Villantót, damilt, botot, orsót, kinek mi fért a málhazsákjába. Az enyémnek is kalandos útja lehetett, de a záródugón dombornyomott csillag is bizonyította eredetiségét. Az öreg kis „ruszki” spiccbottal riogattam a környék halait. Korosztályomból sokan kezdték ezzel a nem túl könnyű, de annál strapabíróbb bottal a horgászatot. Gyerekszemmel kétkezes botnak számított, én legalábbis két kézzel suhogtattam. Egy kézzel csak a nagyobbak tudtak vele horgászni. Bírta a mostoha bánásmódot is, ha a szerelék a fán landolt, és erőszakosan cibáltuk le az ágak közül, nem törött el, de ha a kövekre dobtuk, még az sem ártott neki. Rengeteg kedves emlék fűződött a bothoz, de idővel a hossza korlátokat szabott. A következő spiccbot egy 7 méteres Silstar Put in Pole volt. Vastag, erős, és szintén strapabíró pálca volt. Ezzel a bottal kezdődött igazán a finomszerelékes horgászathoz fűződő kapcsolatom. A Nagykunságira jártunk a barátaimmal, és ezzel a - mai szemmel - nehéz, kezdetleges bottal rengeteg szép halat fogtunk.

Kedves horgászatokat idéző

Természetesen a versenyeken is főszerepet kaptak akkoriban a spiccbotok: volt, aki begumizta, mások külföldi kapcsolataik révén hozzájuthattak 8-9 méteres csúcskategóriás spiccbotokhoz is. Ezek a hosszú spiccbotok a maguk idejében uralták a pályákat, és egy „könnyebb” darabért súlyos pénzeket kellett fizetni. Mikor én is a keresőképes felnőttek sorába léptem és újrakezdtem a versenyzést, első dolgom volt egy spiccbot sor beszerzése. A megyei versenyeken is sokszor jutottak szóhoz, hiszen sokszor gyorsabban lehetett vele „húzni” a halat, mint egy rakóssal. Először a rövidebb, 5-6-7 méteres spicceket szereztem be. Ezek mindegyike az első Shimano Catana sorozat tagjai közül került ki. Ebben a mérettartományban kitűnő kis pálcák. A 8 és 9 méteres botoknál azonban már kicsit mélyebben kellett a zsebembe nyúlni, de fontos volt, hogy a hosszú spiccek karcsúak, könnyűek, de ugyanakkor erősek is legyenek. Én a Technium családból választottam két 2-es erősségű spiccbotot. Kimondottan a keszegezés miatt.

Egy kimondottan keszeges pálca

Mikor a hétvégét tervezgettem, eszembe jutottak ezek a pálcák. Ideje leporolni őket, és kilátogatni a régi csatorna partjára, ahol régen, a jó öreg kis Silstarral degeszre fogtam magam. Más érvem is volt még a spiccbotok mellett. Nem kell hozzá sok cucc. Pár szerelékes létra, sörétólmok, zsinórok, horgok, úszók, egyéb apróságok, magyarul minden, ami a horgászládámban egyébként is megtalálható. A versenyládám egyébként is elfoglalja a fél csomagtartót, mellé csak egy vászon keverőt tettem be. (Mondanom sem kell, hogy azért a versenyláda sem létszükséglet. A teljes motyó egy oldaltáskába is elférne, de ha már megvan a láda, szívesen üldögélek rajta.) Az etetőanyag kiválasztásán nem kellett sokat gondolkodnom, a Haldorádó etetőanyagok mindegyike alkalmas keszegezésre is. Mivel csupán egy könnyed, szórakoztató horgászatot terveztem, 2 kg sárga pontyos kaját szitáltam le. A darabos, nagy szemcséket félretettem - jól jönnek majd, ha pontyozni indulok! - és a már korábban bemutatott Haldorádó Nagy dévér aromát tettem még a száraz etetőanyag mellé. (Kíváncsi voltam, illenek-e egymáshoz.)

Keszegezésre is tökéletes etetőanyag

Ha dévérekre számíthatok, én mindig teszek földet a kajához, így most is bekészítettem egy zacskó Timár Löszös agyagot. Lassan csak kezdett megtelni a csomagtartó. Igaz, már a gyerkőc cuccai is bezsúfolódtak. A spiccbotok közül a 8 métereset tettem be. Ennek csupán az a magyarázata, hogy nem tudtam még eldönteni, hogy a tavon vagy a csatornán fogok horgászni. Ez a hossz ide is, oda is megfelelő. A horgászatot megelőző napon kimentem „felderíteni” a terepet. A tavon szállt a nyárfapihe fehér paplant vonva a vízre. Ilyenkor minden gyűrűsbotos módszer kilőve. (Kivétel a nehéz fenekezők.) A tó partját sajnos már olyan méretekben felverte a gaz, iszalag, gyalogakác triumvirátusa, hogy egy 8 méteres spiccbottal hadonászni egyenlő a biztos bottöréssel. A vízen ringatózó szösz, a partok elhanyagoltsága miatt végül a csatornát jelöltem ki a másnapi horgászat helyszínéül. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már a csatorna sem emlékeztetett a gyerekkoromból megmaradt képre. Akkor a teljes partszakasz kényelmesen meghorgászható volt, egy-két nádfal szeplőzte csak a partoldalt. Ma már itt is az iszalag, gyalogakác az úr. A partokat benőtte a sűrű nádas egyre jobban szűkítve ezzel a meder széltét és csökkentve a horgászhelyek számát. Sajnos itt is az elhanyagoltság, nemtörődömség jelei mutatkoznak. Egyedüli reménysugár a horgászhelyeken elhelyezett szemeteszsák. Bízom benne, hogy eljön még az idő, amikor rendbe teszik a partokat is, ha már súlyos pénzeket kérnek a napijegyes horgászoktól.

Hasznos kezdeményezés, valami elindult

A zsilipeken áramlott a víz, de első ránézésre nem kellett nagyméretű úszóval készülnöm. Otthon, szüleim kertjében kevertem be az etetőanyagot. A Haldorádó etetőanyagokról már többször is elhangzott: „Érdemes előző este bekeverni, de minimum a horgászat megkezdése előtt 2-3 órával.” Igaz, hogy a darabosabb összetevőket kiszitáltam, de a keszeges kajákhoz mérten még így is durva őrlésűnek számít, amelynek idő kell az átnedvesedéshez. Ellenkező esetben oldódás közben a felszálló szemcsék elsodródhatnak, és ezzel könnyen magukkal vihetik a halakat is. Mielőtt a szükséges vizet egyben ráöntöttem volna a kajára, az aromával meglocsoltam a száraz etetőanyagot. (Általában a vízzel elkeverve szoktam az aromákat a száraz kajával elkeverni, de most kivételt tettem.) Első átkeverést követően egy ragacsos, tapadós mixet kaptam. Tudtam, hogy ez a túlzott nedvesség idővel felszívódik, ráadásul még a lösz is sokat fog „szárítani” a kaján.

A pontyos etetőanyagot átszitálva…
… a darabosabb összetevőket félretéve…
… keszegeknek is kedvező etetőt nyerhetünk…
… amit kedvünkre aromázhatunk, ha szükségét érezzük

Félretettem a keverőt, és amíg a szemcsék megszívták magukat, addig én is felszippantottam édesapámmal egy korsó sört. Kitárgyaltuk az élet nagy dolgait, volt ideje szikkadni a kajának. A keverést a lösz hozzáadásával fejeztem be. Néhányszor átdolgoztam egy közepes szemű rostán a teljes mennyiséget, így a végén egy barnás árnyalatú, rendkívül finom illatú, teljesen homogén keveréket kaptam. Egy jól záródó dobozba tettem, hogy ne száradjon ki reggelre, és az illata is megmaradjon.

Az első bekeverést követően ne ijedjünk meg, ha ragcsosabb a kaja…
… az édeskés illat és íz hatásos lehet…
… a lösz és némi élő anyag hozzáadása pedig már csak hal a torkán is lecsúszik

A felkelő nap másnap már a csatorna partján talált. Azon tűnődtem, mekkora úszóval szereljek. A csatorna csendesen áramlott, így egy 3 grammos, duci testű modell mellett döntöttem. Főzsinórnak az Antares 16-os méretét választottam. Hosszú spiccbotnál én jobban szeretem a vastagabb damilokat, mert a túlzottan vékony és lágy főzsinórral sokkal több problémám akadt, mint a vastagabb, merevebb damillal. Az előkével finomkodhatok, elsőre 12-es Ultegrára kötött 16-os VMC horog került a végfülbe.

Horgászhelyem
A szerelék elemei

Néhány próbaúsztatással bemértem az eresztéket, megnéztem, hogy enyhe visszatartáskor mennyire sodródik ki a szerelékem, és meghatároztam az etetés helyét. Ezt kicsit magam alatt jelöltem ki, hogy mire a bevetett szerelék harcra kész állapotba kerül, pont az etetés sávjában kellesse a finom csonticsokrot. Az etetőanyagból 10 narancs méretű gombócot gyúrtam, amiket egy pontra dobva, „halom etetést” készítettem. Kíváncsian vártam, vajon hogyan reagáltak a halak az etetéssel járó robajra. Meglepő módon még a közelben vadászó balinok sem ugrottak el, nemhogy a keszegek. Már az első úsztatás halat adott. Igaz, hogy egy aprócska karikakeszeg kérte le az úszót, de ezt jó előjelnek véltem. A bolt rögtön az elején beindult.

Csali arzenál

Egymás után sorakoztak az apróságok a szákomban. A méretükkel akadtak csupán gondok. Bélyegnyi apróságok jelentkeztek csak. A karcsú pálcát ellenben könnyedén suhogtatom, nem úgy gyermekkorom kétkezes spiccbotját. Az akkori 7 méteres botom olyan vastag lehetett, mint most a rakósom 11 méterben. Ezzel szemben, mintha akkoriban termetesebb dévéreket fogtam volna. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeket? A maradék etetőanyaghoz kevés csemegekukoricát kevertem, és meghintettem egy kis marék csontival, bízva abban, hogy pár termetes dévér visszatér emlékeimből, és méltányolja majd igyekezetemet. A csöppségek rohama azonban tovább tartott. Gondolkodóba estem, hogyan lehetne kikerülni az apróságokat. Régi, klasszikus megoldás jutott az eszembe. A horogra gilisztát fűztem, amit 2 szem csontival megtámogattam. (Gyerekként az árokparton ástam a gilisztát, a csontit pedig tenyésztettem, ma már mindkettőt készen megvásárolhatom.) Kíváncsian vetettem be a szereléket. Az úszót kicsit meglassítottam, és vártam. Az úszó az etetési sáv alá érve hirtelen kipattant a vízből. Tipikus dévérkapás. Örömmel vágtam be, és néhány pillanat múlva már a tenyeremben pihent egy szebbecske, tenyeres dévérkeszeg.

Ez sem egy óriás, de a többiekhez képest gigantikus

Ez lesz a megoldás? Újabb giliszta, újabb úsztatás, újabb dévér. A jelenet egymás után ötször ismétlődött meg, majd csend következett. A gilisztára nem volt több érdeklődő. Ha cserbenhagytak a nagyobbak, szórakozzunk az aprajával. Pinkit tűztem a horogra, amire rögvest rávetette magát egy kis karikakeszeg. A csöppségek is olyan vehemenciával vetették magukat a lassan sodródó csalira, mintha az életük függött volna tőle. Nem finomkodtak, pillanatok alatt lerántották az úszót. Reflexeim frissítésére tökéletesen megfelelt ez a fajta gyors, villámszerű érdeklődés. Eleinte többször maradtam alul, amit az üres bevágások sokasága is bizonyított, de idővel javítottam a statisztikán. A folyamatos érdeklődés fenntartásának érdekében ötpercenként egykezes gombócokat dobtam. Egy-egy ilyen löszös gombócnak mindig újabb roham volt az eredménye. Már jócskán beleszaladtam a délelőttbe, mikor egy úsztatás során szokás szerint eltűnt az úszóm, de a bevágást követően nem röppent a tenyerembe a megszokott apróság. Helyette a spicc bebólintott a vízbe. Mintha fába akadtam volna. Egy másodpercig tarthatott a meglepődés mind a hal, mind az én részemről. A hal eszmélt gyorsabban, és ellentmondást nem tűrve megindult. A vékony spiccbot gyönyörűen nyúlt a megiramodó hal után, de a vékonyka előke és az aprócska horog nem bírta a huszáros rohamot. Pendült a madzag, majd megkönnyebbült a szerelék. Ellenfelem az előkével együtt búcsúzott. Minden bizonnyal egy ponty lehetett a tettes. Régen is beköszöntek az etetésre, és akkor is rendre győzedelmeskedtek a keszegesre hangolt szerelékem felett. Néha-néha tudtam kikormányozni közülük pár 1,5 kg körüli példányt. A nagyobbakkal szemben nem sok esélyem volt. Ha most rakós bottal horgászom, talán lehetett volna esélyem, vagy ha kezdeti tanácstalanságban én ragadom magamhoz a kezdeményezést. Sebaj, ezen már kár rágódni. Nem szerelek újra, befejeztem a horgászatot. A zsákmányt lefotózom, hogy emléke legyen ennek a szép napnak, majd útjukra engedem őket.

Egy szákfejnyi emlék

Összecuccolok és a fényképezőgépemmel a csatorna mögötti kis szivárgóhoz indulok. Gyerekkoromat keresem, hiszen itt kergettem a békákat, lepkéket régen. Brekkencseket most is találok, sőt egész békabölcsődét. Elgondolkodva kattintgatom a masinát, és a gátra pillantva meglátom régi önmagam, amint a kerékpár kormányához fogott spiccbottal, a lábamat verdeső vödörrel éppen megérkezem. Változott vajon valami? Talán csak az évek szálltak tova? Máskor is elő kell vennem a spiccbotokat, hátha megfiatalít az emlékezés.

A régi szivárgó ma
Békabölcsőde
Csigák

Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Jómagam

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: